Az egykori királyfiról meg a szépséges királylányról mondok mesét nektek A végével kellene kezde­nem, de akkor nem volna érdemes elmondani az ele­jét. Így hát az elejével kezdem. Jól figyeljetek!

Hol volt, hol nem volt, a Kártonnetvörkön túl, a vi­lágválságon innen, ott ahol a kurtafarkú csippendéltáncos egérke fúr, volt egyszer egy király meg egy ki­rályné. Ezt a királyt, sem a feleségét mosolyogni nem látta emberi szem. Bánat volt éjjelük és nappaluk, mert nem volt gyerekük, s mind azon ették magukat meg egymást, hogy vajon ki fogja majd örökölni a palotái­kat s a birtokokat, azt a hatalmas örökséget, amit éle­tükben felhalmoztak. Búval keltek, búval feküdtek, mert mit ér a nagy vagyon, mit ez a szépséges Meseor­szág, ha a haláluk után majd a szegények és idege­nek, neadjisten a polgármesteri hivatal kezére jut minden.

Ám ahogy ez a mesében lenni szokott, egy szép napon, illetve egy csendes nyári estelen a királynénak – két szappanopera között, az elektromasszázzsal kellemesen bizsergető takaró alatt, a távolbalátó előtt el­aludva – álmában egy csúnyaságos ember jelent meg, és azt mondta, hogy nem telik bele egy év, s olyan fia szüle­tik, akinek nem lesz majd párja széles kerek e világon. De ne felejtse el, hogy nem más, hanem Sárkány Rózsa, az öreg Sárkány Péter lánya kell majd a felesége legyen. Hitte is, meg nem is a királyné a dolgot, amikor felébredt, mert már rég az ideje, hogy nem háltak együtt a királlyal, és hát hogy is mondjuk, a fa is régen el volt vi­rágozva már, és – tudjuk –  az a fa, ame­lyik nem virágzik, nem is hozhat már gyümölcsöt. De apróságokra nem adott a királyné, jobban hitt az álmaiban, mint a valóságban vagy a mesékben, s egyik szeme mellett, amelyik eddig mindig sírt, hirtelen elkezdett nevetni a másik, ahogy belegondolt: mert hogy is van ez, ha igaz lesz, és hát mért is ne lenne az, és hátha végre öröm is kerül az eddigi sok-sok ürömbe, utód majd a nagy vagyonba. De rögtön el is búsult, mert nem tudta, hogy vajon ki is lehet az a Sárkány Rózsa, aki a menye lesz, s az ő helyébe lép majd. Elé gyorsan a nagy varázsköny­vet, melyben mindenféle nevek sorakoztak a megfelelő számokkal, de ebben az S betűnél minden volt, csak Sárkány Péter neve nem. A régi módszerhez folyamo­dott hát, elé a futárokat, és megparancsolta, hogy ha a világ végéről is, de keressék elő ezt az embert, mert ha nem, fejüket véteti. Jöttek is nemso­kára, nyelvüket lógatták a futárok s a hírhozók, mikor visszaértek, de majd fejüket vétette a királyné a hozott hírért: a világ végén, Székelysárkány-föld peremén, egy kicsi lakban él egy bizonyos Sárkány Péter. Dúlt-fúlt a királyné, de nem tehetett semmit.

Aztán múltak a hónapok, már-már el is felejtette az egészet. Lassan szinte egy év is eltelt, s hát a királyné­nak olyan eleven, pirospozsgás gyereke született, amelyik születése után rögtön szétrúgta pólyáit, s odaállt a még pihegő, gyengélkedő anya elé, s a körüllevők legnagyobb ámulatára megszólalt:

– Édes­anyám, nem akarom én a kenyerüket pusztítani, vilá­got akarok látni, emberekkel találkozni, és ki szeret­ném tanulni az emberré cseperedés mesterségét. Ké­rek két darab hamubasült pogácsát, egy kulacs bort, mert én el is mentem.

Ámult a királyné, de azt se tudta, hova legyen örö­mében, hogy ilyen talpraesett fiúval áldotta őt meg a Fennvaló.

Úgy is lett, felpakolták mindennel, hamubasült po­gácsa helyett, mert azt sehol sem találtak a palotában, fél tábla paprikás szalonnát tettek fel, borból pedig egy kicsivel többecskét, hadd okosodjon a gyermek.

–       Emlékszik-e, hogy mit mondott volt ál­mában az a vén krapek, édesanyám?

Az asszony csak hümmögött-hammogott, pedig emlékezett, hát hogyne em­lékezett volna, de az istennek sem akart úgy tenni, mint akinek eszé­be jutna a dolog.

–    Mindegy, anyám, ha emlékszik, ha nem, én elindulok, s addig meg sem állok, amíg szépséges Sárkány Rózsát meg nem talá­lom, és feleségül nem veszem.

Hiába kérlelte az anyja, hiába sírt, mert a ki­rályfi hajthatatlan volt. Felpattant egy vasderesre, amely a felkelő nap országából származó táltos már­ka volt, és elindult, hogy megkeresse a szépséges Sár­kány Rózsát.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, közben kisegített egy útjába került, pocsolyába rekedt kocsit. Hat kopasz, kigyúrt mókus ült a sárba rekedt kocsi­ban, ő pedig egy szóval sem kérette magát, amikor meglátta őket a bajban, mindenestől, szépen kiemelintette a pocsolyába süllyedt alkalmatosságot, s már ment is tovább, meg sem várta a hálálkodást, de elfogadott a móku­soktól három üveget, amiben szíverősítő ital volt. Ügy kiáltották már utána, hogy ha szüksége lesz rá, akkor igyon előbb a legkisebb üvegből, majd a középsőből, legutoljára a legnagyobból. Így tán meggyőzi Székelysárkányfalván öreg Sárkány Pétert.

Repült a vasderes, mint a szél, még a szélnél is sebe­sebben, csak úgy maradoztak el oldalt a fák meg az útjelző táblák, de egyszerre csak nagyot fékez, s na­gyot horkant, el nem tudta képzelni, hogy mi a baj, hogy vajon a düzni dugult-e el vagy a lepüsszentő sze­lepnek lett valami baja. Kinyitja a szemét, s hát a rézhíd előtt állott meg a táltos vasderes.

–    Mi a baj?

–    Fordulj balra, édes gazdám, itt állunk a rézhíd előtt. Pihenj egy kicsit, mert látod-e, székelysárkány-kígyók őrzik a hidat, s amíg ezeket el nem pusztítod, nem jutsz Székelysárkányfalvára.

A királyfi összeszedte minden bátorságát, és elin­dult a sárkánykígyók felé, de azok ügyet sem vetettek rá, még a kezét is megnyalogatták, mint a hűséges kutyusok, amikor oda­ért hozzájuk.

És így ment ez az ezüst és az arany hídnál is, a királyfi csak ámult, hogy milyen egy világ az ilyen, ahol még meg sem kell verekednie azért, hogy Székelysárkányfalvára, az öreg Sárkányhoz odajusson. Pedig olyan verekedhetnékje volt, hogy vége volt az életé­nek. Meg is látott Székelysárkányfalva határában, a selyemréten egy legelésző szamarat, alig legyintett eligecske oda a bézbólütővel, az nagy iázások köze­pette máris befutott egy rengetegbe. Hangjától harso­gott az egész erdő. De a királyfi nem törődött evvel, mert rögtön megpillantotta a rengeteg szélén szépsé­ges Sárkány Rózsát, köszönt szépen, illendően, s mondta is neki mindjárt:

–    Ne sírj, ne búslakodj, ím eljöttem, hogy megsza­badítsalak.

–    Kitől? – kérdezte a lány, és szájából kivillant két nagy metszőfoga.

A királyfi zavarba jött.

–    Itthon van-e az öreg Sárkány? – hebegte hirtelen zavarában, s hogy mégis kérdezzen valamit.

A királylány gondolkodott, egy pitypangot próbált elfújni, majd felhúzta a szoknyácskáját, és komótosan megvakarta a lábán az anyajegyét.

–       Apámra gondolsz? – kérdezte csak úgy, fog­hegyről.

Közben a királyfi alaposan szemügyre vette a királylányt: arcocskáján egy óriási bibircsók ék­telenkedett, orra sem volt a legpiszébb, keblei pedig mint egy-egy vödör, akkorák.

–    Jó, hát akkor én inkább mennék is – visszakozott a királyfi. – Tudod, az az igazság, hogy édesanyámnak egy csúnyaságos ember azt jósolta álmában, hogy te leszel az én feleségem. És azt is mondta, hogy én kell téged megszabadítsalak. De hát én, hát hogy is mondjam…

–    Hát, nem is tudom – mondta a királylány, és csak úgy rengett utána hatalamas fara, ahogy előrehajolt egy újabb pitypangért.

A királyfi észbe kapott:

– De biztos te vagy Sárkány Rózsa?

Mondanunk sem kell, hogy milyen öröm kerí­tette hatalmába a királyfit, amikor megtudta, hogy nem Sárkány Rózsával, hanem a mosto­hatestvérével találkozott. Kézen kapta a rút királylányt, és mint a szélvész, rohant vele apja há­záig. Bizony otthon volt szépséges Sárkány Rózsa, épp lencsét válogatott ebédre. Lett is nagy öröm, amikor megtudta, hogy mi járatban van a királyfi. És amikor az öreg Sárkány Péter hazaért, a királylány ta­nácsára már a három üveg szíverősítő várta az asztalon. Le is volt szerelve ezzel az öregnek mind a tizenkét feje. Egymás után mindhárom üveg tartalmát felhajtotta, mert nagyon szerette a szíverősítőt, majd ült is volna le mindjárt a heverőre egyet gyökkenteni.

–    Kedves öreg Sárkány – veselkedett neki a királyfi a leánykérésnek –, mielőtt elvinném a lányodat, meg szeretnék veled birkózni az ólomszérűn – mondta a királyfi, mert így gondolta rendjénvalónak a dolgot.

–    Miféle birkózás, milyen ólomszérűn? Nincs itt semmilyen ólomszérű, amerre a szem ellát, csak gizgazos lankákat láthatsz. Meg aztán olyan fáradt is vagyok, hogy esem össze az egésznapos melótól, s te még bir­kózni akarsz velem. Öreg vagyok én már, azt se tudom, hol áll a fejem, a fejeim, hogy is állhatnék ki veled ilyesmire. De mit is mondtál, miért is jöttél, édes fiam?

S azzal fordult egyet a fal felé, és máris a nyújtódi mezőkön poroszkált, rengett a ház a sípoló, fortyogó, prüszkölő hortyogásától.

– Vigyed, tied a lányom keze, azt mondta – szólalt meg gyöngéden szépséges Sárkány Rózsa. – Nála ez azt jelenti. És még azt is, hogy áldását adja reánk.

Több se kellett a királyfinak, felugrottak gyorsan a vasderesre, és mint a szélvész, úgy száguldottak hazáig.

Lett is nagy öröm s nagy lakodalom, amikor haza­értek. Csaptak hetedhét országra szóló dínomdáno mot. És még ma is élnek, pedig úgy szalad az idő, mint a nyúl, és a mesében három nap egy esztendő. A szépséges Sárkány Rózsá­ból közben zsémbes Rózsa mama lett, cserfes szája előtt nincs megállása sem az egykori királyfi­nak, sem a palota népének. Az öreg királyt meg az öreg királynét sírba vitte a kapariság s a kapzsiság és a sok siránkozás meg jajveszékelés visszafojtása, a be­felé forduló bánat. Az egykori királyfi pedig megke­seredett, ősz öreg emberré vált, ki naphosszat a palo­ta pincéjébe jár, és csak a borait kóstolgatja, ebben lelvén minden örömét.

Csak hümmög, csak mormol maga elé, és a szépsé­ges mesekezdetre gondol, de már nem tehet semmit, csak legyint maga elé egyet, így, a mese végén.

Megjelent a Cimbora 2009/8-as számában