A nap forrón sütött, az ég kéken ragyogott, a fű selymesen hullámzott, a lovak vidoran vágtáztak. Hun boldogan nyargalt utánuk fekete csikóján. A juhok és tehenek mohón falták a kövér füvet. Hun nem tudott betelni a sztyeppe zöldjével, úgy érezte, ilyen szépet még sohasem látott, ennél szebb látványt el sem tudott volna képzelni. Bár imitt-amott rikító színű virágok villantak meg a hullámzó fűben, sokkal jobban tetszett neki a fű, a látóhatárig terülő zöld tenger. Nem volt ez véletlen, hiszen ilyen zöldnek valóban nem látta még a sztyeppét, amelyet az év nagy részében szomorúan sárguló vagy komor barnába hajló csenevész fű borít, vagy vékony, de keményre fagyott hó, amely alól a patások kétségbeesetten próbálnak kikaparni valami ehetőt. Szerette a komoran barna, mélabúsan sárga sztyeppét is, de ez a zöld maga volt a boldogság. Felkaptatott egy halom tetejére, hogy még több zöldet lásson, a völgyben, mint egy hatalmas mezei csiperke, a jurtájuk fehérlett, jóleső érzés volt megpillantani a távolból, megnyugtatta a kerek fehérség látványa. Körbehordozta tekintetét a tájon, mindenütt ugyanazt a zölden hullámzó egyhangúságot látta, ami kimondhatatlan örömöt jelentett számára. Az egyik irányban, egészen távol fehérlő hegyek fűrészfoggerincét vélte kirajzolódni.

Amint önfeledten nézelődött, egy árnyék suhant el előtte, majd nemsokára visszatért ellentétes irányból. Hun felkapta a fejét, az eget kezdte kémlelni. Sötét tollazatú madarat pillantott meg, minden bizonnyal varjat vagy hollót. A madár fölötte röpködött, mintha akart volna tőle valamit, egyre lejjebb ereszkedett, egyre közelebb merészkedett. Odébbrepült, majd visszatért, már-már érintette őt szárnya szélével. Hun egyre idegesítőbbnek, mi több, fenyegetőnek érezte a nagy fekete madár jelenlétét. Bosszúsan, hogy örömteli szemlélődését megzavarta az ostoba szárnyas, leugrott a lováról, köveket keresett a fű között, hogy elűzze az alkalmatlankodót. Többszöri sikertelen próbálkozás után egy lúdtojás nagyságú kő telibe találta, mire az fájdalmas kiáltást hallatott, és apró, fekete tollak szóródtak szanaszét az ütés nyomán. Hirtelen, mintha csak a tollak teljesen beborították volna az eget, szürkeség telepedett a tájra. Hun döbbenten nézett szét, az ég fénytelen volt, a napot sehol sem látta, ráadásul valami kellemetlen szag is megcsapta az orrát. Füst, ismerte fel, és belenyilallt a rémület. Az imént még csodásan zöldellő fű megfakult, elvesztette üdeségét, a távolban lángnyelveket látott felcsapni, amelyek egyre sokasodtak, egyre fenyegetőbben ágaskodtak, mintha egy óriási tűzkígyó akarta volna bekeríteni. Lángba borult körülötte az egész sztyeppe, már-már elviselhetetlennek érezte a forróságot, nem kapott levegőt, egy lángnyelv elérte a bal kezét, égető fájdalmat érzett. Kétségbeesetten felkiáltott, tágra nyitotta a szemét: tömény sötétség vette körül, a lángok eltűntek, a tűzbe borult sztyeppének híre-pora sem maradt. Csak az égő fájdalom tartott ki makacsul. Lassan megértette az okát: gyorsan elkapta a kezét a forró csőtől, amelyhez, úgy látszik, túl közel húzódott álmában.

Lassan felismerte a helyet: a Patkánylyukban volt, oda húzódott be éjszakára mintegy fél tucat sorstársával a farkasordító hideg elől. Odakint, a főváros utcáin már tizedik napja hűlt mínusz harminc alá a levegő éjszakára. Ha kint maradnak, reggelre megfagynak, idelent, az általuk csak Patkánylyuknak nevezett aknában, a félméternyi vastagságú fűtéscsövek között, amelyek vérerek módjára behálózzák és melegen tartják a város testét a dermesztő hidegben, kellemes volt a levegő, csupán a sötét, a csövek közt szaladgáló pókok és az időnként felbukkanó patkányok rontották a lyuk lakájosságát. Nem volt kellemes itt tartózkodni, de legalább nem fáztak, kialudhatták magukat, hogy reggel a felszínre kászálódva ismét nyakukba vegyék a várost. Nappal a csikorgó fagy elviselhetőbb volt a nap bágyadt fényétől. Amúgy is folyton mozogtak, keresztül-kasul bejárták a várost, így elviselhetőbb volt a hideg. Hun többnyire egyedül indult neki, nem csapódott a kisebb-nagyobb gyerekcsapatok egyikéhez sem. Magányosan rótta az utcákat, céltudatosan, mint akinek fontos dolga van. Amikor elért az első, útjába eső kukához, keresett egy nagyobb nejlon- vagy rafiazsákot, utóbbinak örült a legjobban, mert erős volt, ezért alaposan meg lehet tömni. Délutánra három-négy zsákot is megtöltött laposra taposott üdítős- és sörösdobozokkal, egyszerre kettőt tudott elvinni, a többit, ha volt, elrejtette egy kuka mögé vagy más, általa biztonságosnak vélt helyre, és visszatért értük. Annyi pénzt kapott, hogy futotta némi péksüteményre, konzervre, kevés édességre. Ahogy sötétedni kezdett, egyre fagyosabbá vált a levegő, fázott a keze, a lába, fáradt és álmos is volt az egész napi lótás-futástól. Több kilométert is bejárt naponta, a nagyváros szinte minden zugát ismerte már, csak egyetlen negyedet került, lehetőleg minél nagyobb ívben. Azt az utcát, amely a szürke, négyemeletes lakótömbök között indul egyenesen, majd enyhén emelkedni kezd, egyre kanyargósabbá válik, a foltokkal, lyukakkal tarkított aszfaltot göröngyösen keményre fagyott, sárga föld váltja fel, egyre több műanyag zacskót kerget a szél, a beton lakótömbök helyét düledező léckerítések váltják, mögöttük vakolatlan téglákból épült házak, egyesek hevenyészett, ormótlan épületek, mások formás lakóházak, elvétve emeletes is akad közöttük, de a részeg ember módjára dülöngélő kerítések legtöbbje mögött fehér, kör alakú sátor áll, közepéből rozsdás csőkémény mered az égre. A sztyeppei nomádok, vagyis azok szegény külvárosi rokonainak jurtái a sátrak. Lakóik, akárcsak Hun szülei, az utóbbi években húzódtak meg a főváros külterületein, munkát, megélhetést remélve, miután állataik nagy része elhullott az utóbbi időszak szélsőséges időjárásának következtében, no meg amúgy is több nomád pásztor és jóval több állat próbált megélni a sztyeppe sovány legelőin, mint amennyit az el tudott tartani. Hun tudta, akárhányszor hazamegy, annak előbb-utóbb verés lesz a vége. Apja egy percig sem volt józan, amióta a tágas pusztát otthagyták, és a rossz levegőjű, ideges városba költöztek, és amikor ittas volt, ütött, ha volt oka rá, ha nem. Ezért inkább az utcát és a Patkánylyukat választotta otthonául. Hunnak alig van emléke arról, hogy milyen volt a régi életük. Éjszakai álma, amelyben megelevenedett a régi sztyeppei élet, amikor számtalan lovat, juhot, tehenet hajtottak a végtelen pusztán, több száz kilométert tettek meg évente lóháton, megfelelő legelőt keresve, nem hagyta nyugodni. Már sötétedés előtt visszatért a Patkánylyukhoz, valami hajtotta, űzte, egész nap szokatlanul izgatott volt. Máskor gépiesen dolgozott, ment előre, mint egy ösztönei által hajtott állat. Ma is keresett némi pénzt, de nem volt olyan hatékony, mint máskor.

Bevackolta magát a meleget árasztó cső mellé, pontosan oda, ahol az elmúlt éjszaka aludt. Öten húzták meg magukat aznap este a Patkánylyukban, Hun szokatlanul csendes volt, miközben a többiek egymást ugratták, a nap eseményeit elevenítették fel, félelmeikről számoltak be: bárcsak ma éjjel is békén hagynák őket a járőröző rendőrök, és ne tessékelnék ki az aknából, ne tuszkolnák őket a furgonjukba. Ez időnként megtörtént, ilyenkor egy ideig fűtött, viszonylag tiszta hálóban alhattak, meleg vízzel zuhanyozhattak, rendszeresen meleg ételt ehettek, a rendőrök is barátságosak voltak velük, mégis rettegve gondoltak erre az eshetőségre, traumaként élték meg „fogva tartásukat”, talán azért is, mert ilyenkor sokan kényszerűen visszakerültek otthonaikba, a családjukhoz, ahonnan elmenekültek. Az ilyen begyűjtések után néhány héttel hiánytalan létszámban találkoztak az utcán, a városi szeméttelep környékén vagy a Patkánylyukban. Kezdődött elölről minden.

Hunt csakhamar elnyomta az álom a fűtéscső melegében. Azt álmodta, otthon van, a jurtában, de nem a külvárosban, hanem kint a sztyeppén. Kilépett a sátorból, körös-körül megfeketedett, felperzselt mezőt látott, a korom közül azonban apró, zöld fűszálak törtek elő, az égen bárányfelhők sodródtak. Szárnysuhogást hallott, valami súlyosat érzett, amint rátelepedik. Odanézett, hatalmas parlagi sas pihent a jobb vállán. Mintha intett volna neki a fejével, majd néhány szárnycsapással a magasba emelkedett. Hun hatalmasat ugrott, és már szállt ő is a sas nyomában. Repült, és közben végtelenül szabadnak és boldognak érezte magát. Kövér cseppek gördültek végig az arcán: sírt és nevetett.

Megjelent a Cimbora 2021/7-es számában