Igyekezett maga elé képzelni Tamara arcát és akkor a lány váratlanul megképződött előtte. Szomorúan mosolygott rá, de nem szólt és amikor meg akarta érinteni, döbbenten érzékelte, hogy a látomásnak nincs teste. Ujjai a lány keze helyett a semmit simogatták, aztán Tamara anélkül, hogy megszólalt volna, eltűnt és a báró hatalmas lüktető szíveket, összesen öt nagy vérző szívet látott maga előtt, elborzadt, „velem valaki játszik” gondolta, de abban a pillanatban a szívek megszűntek vérezni, a vércseppek a levegőben eloszoltak és átalakultak kinyíló, illatozó rózsákká...

– Arra az elhatározásra jutottunk – hallotta meg a háta mögött a szellem hangját –, hogy beavatkozunk, és megoldjuk a város problémáit. Hihetetlenül messzire jutottak a dolgok. Nem utolsó sorban azért, mert te is beavatkoztál, Münchhausen, noha mesehős létedre semmi jogod sincs ehhez.

A báró tétován fordult meg, de nem látott senkit, viszont a földön észrevette a pipáját, utánanyúlt, megtömte, komótosan rágyújtott.

– Okosabbnak hittelek – kacagott a nyugati ablak zöld szelleme. – Mit vártál, hogy testet öltök itt neked? De hát te tudod, a démonoknak nincsen testük, éppen ezért oly alakot ölthetnek, amilyent csak akarnak.

Münchhausen nézte a bodrozódó pipafüstöt és hallgatott. Aztán meglátta a feléje rohanó Kikerics Manót, mielőtt kirántott kardja megérinthette volna, a diktátor eltűnt, s a helyén a szép és szomorú Tamara állt, a báró rettegve dugta vissza kardját hüvelyébe, de Tamara helyén máris Szilárd Izidor hajlongott, valamit mondhatott is, talán legújabb betöréseiről, de nem fejthette ki, mert átváltozott Vigyorgó Cédulás Jakabbá, majd Bumfordi Benjáminná. Az alakok körforgása felgyorsult...

– Elégedett vagy – kacagott önelégülten a szellem. – Ha akarod, ölthetek egy számodra megnyugtatóbb alakot is!

Münchhausen megdörzsölte szemét és hirtelen, mintha csak a földből nőtt volna ki, ott állott előtte az esőváró öregember, az egyik első személy, akivel a mélabús tornyok városában néhány napja – esztendőknek tűntek, zavaros, hosszú esztendőknek – találkozhatott...

– Én voltam az is, aki az esőt várta – magyarázta a szellem, és az öregember, akinek alakját felöltötte egykedvűen vigyorgott. – De közben figyeltem a várost és nem értettem, hogy mi a bajuk az embereknek. Először az átkozott hitviták: cigarettázzunk, ne cigarettázzunk, nikotinisták, antinikotinisták! De hát – jöttem rá – mindegy, hogy hogyan nevezik egymást és magukat, mindég erről van szó az elfuserált emberi világban.

– Miről? – kérdezte kíváncsian a báró, és nagyot szippantva pipájából a bodrozódó füst állatokat formázó alakjait hosszan elnézegette.

– A hatalomról – legyintett szomorúan az öregember. – Mert mindég erről van szó, az egyik csoport el akarja nyomni a másik csoportot. Ölnek a- helyett, hogy ölelnének. Demokrácia, diktatúra, mindegy az. A hatalomról van szó. Ezért aztán megérkezésed ebbe a polgárháborúk dúlta városba nem volt teljesen véletlen, Münchhausen. Amikor sértődötten elrohantál a mesehősök kongresszusáról, mi irányítottuk a lépteidet, ide, a mélabús tornyok városába. Hittük, hogy vitalitásod, hazugságaid lecsillapítják őket, hogy képes leszel egymagad megoldani a helyzetet és megteremteni a békét. Hogy katalizátorként működsz majd, soha meg nem történt meséid, handabandázásaid felvidítják őket s megtörténik a kiegyezés. De csalódtunk.

– Én is hibás voltam – motyogta Münchhausen, kiverve pipájából a hamut.

– Nem voltál hibás – legyintett nagyvonalúan az öregember. – A dolgok már nagyon elfajultak itt, ezért aztán többnyire, emlékezz, nem is jutottál szóhoz. Neked a nagy utazónak és mesemondónak egyfolytában mások mesélték rögeszméiket és álmaikat, mániáikat és ábrándjaikat. Ráadásul (mert elfelejtve, hogy te lényegében, kedves báróm, mesehős vagy! tündöklő elme, fényes karrier, bámulatra méltó szellemiség, nagy jellem), kezdtél tevőlegesen is beavatkozni az olvasóid életébe. Ez talán még nem is lett volna baj, de azzal, hogy elcsábítottad a menekülő népvezér világszép leányát, te lettél az egyik akadálya a békének. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy sürgősen távozol innen! Persze még lesz n é hány feladat, amit meg kell oldanod. A lányról, a szép Tamaráról, mindenesetre mondjál le, nem vagytok egymásnak valók, egyfelől te mesehős vagy, ő meg élő, halandó ember. Másfelől meg fontos szerepet szánunk az általános rendezésben.

– Milyen szerepet? – nyögött fel Münchhausen, s mintha szomorú szer elmét látta volna elsuhanni az üvegfalon túl, a fák között a kertben, ahol időnként hatalmas madarak röppentek fel nesztelenül, és árnyékuk ősállatokat formázott a sárgás fényben derengő terem padlóján és falán, megduplázódva a tükrökben.

– Ő a menekülő népvezér leánya. Most már Bumfordi is tudja, hiszen a kérésednek engedve lehetővé tettük, hogy nemrég, hosszas távollét után, találkozhasson imádott feleségével és leányával, akit nem is ismert.

– Nem értem – nyögött Münchhausen, noha már kezdte érteni a nyugati ablak zöld szellemének ördögien egyszerű tervét.

– Kikerics Manónak, a balszerencsés diktátornak van egy fia, igyekvő, fekete fiú, pilóta. Nos, úgy rendezzük, hogy találkozhassanak az utcán és szeressenek is egymásba. Ezért neked, kedves báróm, el kell hagynod a mélabús tornyok városát. A fiatalok egymásba szeretnek, kibékítik törtető szülőatyjai- kat, megszületik a.: béke, mindkét férfiú, Kikerics is, Bumfordi is vissza vonul az aktív politikától, a pártok demokratikusan vezetőket választanak, és megkezdődik a mélabús tornyok városának egy boldogabb időszaka. Nem tűrhetjük, hogy a föld e páratlan helyén emberek üldözzék és veszejtsék el egymást. Ami a tornyokat illeti, semmit sem tehetünk, ezek a tornyok az elkövetkező boldog korszakban is mélabúsak, sőt szomorúak lesznek, hiszen a nap állandóan elhagyja őket, s nővérét, az ezüstös fátylú holdat küldi fel az égboltra maga helyett, de ez ellen semmit sem tehetünk, a dolgok rendjén nem változtathatunk még mi sem, hatalmasak ügyein, sok mindent módunkban áll megtenni, de nem avatkozhatunk bele az időjárásba, nem változtathatjuk meg a világot szervező törvényeket. Az időjárást még nekünk, a nyugati ablak zöld szellemének sem áll módjában megváltoztatni, s az éjszakák és nappalok váltakozásán sem változtathatunk.

– Elbúcsúzhatok tőle? – kérdezte a báró és zsebébe rejtve pipáját, felemelkedett.

– Erre semmi szükség – legyintett az esőváró öregember. Csak megzavarnád a fejét!

– És a többiektől?

– Például kitől szeretnél elbúcsúzni?

– Bumfordi barátomtól, aztán...

– Ezt sem lehet – mondotta az öregember és váratlanul eltűnt, kérdőjelek örvénylettek helyén a levegőben, aztán egy vakító fényességű alak jelent meg, s ennyit mondott – engedelmeskedned kell báró! Nem szegheted meg a törvényt. Búcsú nélkül, még hajnalban el kell hagynod a mélabús tornyok városát, de van néhány feladatod is. Meg kell nyugtatnod például a hájfejű kocsmárost. S tudod, hogy hogyan? Jósolni fogsz neki városa boldog életéről! Ez a locsi-fecsi személy azután mindenkinek el fogja pletykálni a titokzatos Münchhausen jóslatait s mielőtt bekövetkezne a békés és boldog korszak, a városlakók már erről fognak vizionálni. Rá kell bírnod ezek után a hájfejű társaságában italozó Vigyorgó Cédulás Jakabot is, hogy veled együtt távozzon a városból. Jelenlétére itt már nincs úgyszólván semmi szükség, csak megzavarhatná meséivel Bumfordi Benjámin fejét, akinek beteg agyában amúgy is különféle huncut ötletek keringőznek. Terveink szerint a város határában be kell várnotok Szilárd Izidort s üldözőjét, Rehovácot. Rájuk sincsen itt már semmi szükség, idült kleptomán ötleteikkel csak megzavarnák a kiegyezést. A város határában várjátok be őket, a keresztnél és együtt távozzatok. Rád, Münchhausen még új kalandok várnak. Ne veszítsd el a reményt!  

Megjelent a Cimbora 2001/4-es számában