Apa és Lídia Egyiptomban töltötték a téli vakációt. Makacs tevéken lovagoltak, és megnézték a gízai nagy szfinxet. A nap épp lemenőben volt, a szfinx rendíthetetlen, szigorú sziluettje a királyok sírját őrizte. Az idegenvezető szerint már legalább 4500 éve.

– Egyesek úgy gondolják, hogy a szfinx sokkal öregebb – mondta apa. – Hogy akkor készült, amikor még az istenek uralkodtak a földön, amikor a nap az oroszlán csillagképben kelt fel.

Lídia fáradt volt, szomjas és izzadt. Nem maradt ereje megfigyelni a szfinxet. A hotelbe mentek, de Lídia fáradtsága ellenére sem tudott aludni.

– Tudod, merre van Cydonia? – kérdezte ekkor apa Lídiától.

– Cydonia? Furcsa név. Ország vagy város?

– Egy térség.

– Soha nem hallottam róla. Itt van Egyiptomban?

– Nem Egyiptomban.

– Akkor talán Amerikában?

– Nem is Amerikában.

– Valahol Ázsiában?

– Nem Ázsiában.

– Európában?

– Nem, nem Európában.

– Na, akkor Afrikában?

– Nem hinném, hogy Afrikában lenne.

– Akkor nincs sehol sem – mondta Lídia unottan. – Csak egy mesebeli hely, amit te találtál ki. Ez egy ostoba játék. Nem találgatok tovább.

A hotel ablaka mögött a furcsa és idegen déli éjszaka zümmögött. A padlón furcsa rovarok mászkáltak. Lídiának honvágya volt.

– Cydonia nem játék, egyáltalán nem. Nagyon is valóságos hely – állította apa.

– Legalább azt mondd meg, melyik város van legközelebb Cydoniához.

– Minden város távol van Cydoniától. De, természetesen, ez a távolság bizonyos mértékben változik.

– Mi a fene!

– Néha Kairó van közelebb, néha Ulánbátor, néha Sanghaj, Helsinki, Puerto Rico vagy Umeå. De igazából az összes, általad ismert város nagyjából ugyanolyan távolságra van Cydoniától.

– Hogyan lehetséges ez?

– Mondd meg te!

– Sehogyan!

– Dehogynem. Cydonia azért van olyan nagyon­nagyon távol innen – mondta apa –, mert egyáltalán nem a földön van.

– Hát akkor hol?

– A Mars egyik térsége. Nagyon különös hely.

– Milyen értelemben?

– Azt állítják, hogy a Marson található Cydoniában van egy szfinx. És piramisok is.

– A szfinx itt él Egyiptomban – mondta Lídia. – Ezt te is pontosan tudod.

– Egy szfinx, de nem ez az egyetlen szfinx. Számos helyen vannak szfinxek.

– De soha senki sem járt még a Marson. Még marslakók sincsenek ott. Honnan tudhatná bárki, hogy van ott szfinx?

– Az űrszondák képeiről – válaszolta apa. – Van egy szoborszerű szikla. Mintha hatalmas emberi arc lenne, több száz méter magas és több mint egy kilométer széles. Az eget és a csillagokat nézi.

Lídia szemében egy különös csillag és egy kővé dermedt, komoly arc jelent meg. A füléhez emelte a kezét. Valahol a távolban lassú és ünnepélyes zene szólt. Lehet, hogy egy pillanatra elaludt.

– Elkezdték szfinxnek hívni, mert olyan, mintha egyiptomi frizurája volna – mondta apa.

– Ki készítette a kőarcot? Az emberek?

– Egyesek szerint az idő, a szél, a por és a víz. Valamikor a Marson is esett néha az eső, de az már nagyon régen volt. Talán az idő, a szél, a por és a víz az egyik hegyből véletlenül emberi arcot, a többi hegyből pedig véletlenül piramisokat formált.

– Lehet ez véletlen egybeesés?

– Lehetetlennek tűnik. Épp olyan lehetetlennek, mintha egy piramis alakú felhő lebegne az égen. Soha senki nem látott még és nem is fog ilyet látni. De nem kevésbé lehetetlen az sem, hogy a piramisokat és a szfinxeket egyenesen a Marsra építették. Így a lehetetlenségek közül kell választani. Gyakran kell, semmit sem tehetünk ellene.

– Mennyire idős a cydoniai szfinx? Egyidős az egyiptomival?

– Sokkal idősebb. Több tízmillió éves is lehet.

– Sok mindent látott ez a szfinx. Nagyon bölcsnek kell lennie.

– Gondolod? – kérdezte apa. – Azt állítják, hogy a gízai szfinx belsejében van egy titkos kamra, és hogy a kamra egy kvarcba zárva tartalmazza az összes ősi tudást. De még ha igaz is lenne, az egyiptomi szfinx nem tudhat semmit. Csakis az ember tudhat. És ő is elég keveset.

Reggel visszatértek a gízai szfinxhez. Az idő, a szél, a por és a víz azt is megformálta. Korábban még az emberi kéz is. A szfinxnek alig maradt már orra, lassanként szétmorzsolódott a homokviharban. Orr nélkül is nagyon szép volt.

– A szfinxeknek régen szakálluk volt – mondta apa. – De évszázadokkal ezelőtt leesett. Most egy része múzeumban van.

Lídia a magányos szakállra gondolt a múzeum üvegdobozában. Vajon hiányzik a szfinxnek? A szfinx közelében bódékat állítottak fel, turisták hordái bolyongtak tőlük karnyújtásnyira. Kiáltások harsogtak. Kamerák kattogtak. A Szfinx üres és nyugodt arckifejezéssel nézett végig a nyüzsgésen. Egyszerre volt állat és ember, ráadásul király. Senki sem volt olyan öreg, mint a gízai szfinx, kivéve a cydoniai szfinxet.

– Megkereshetjük a kamrát, amiről meséltél? Azt, ahol az ősi tudás van? – lelkesedett Lídia.

– Nem – válaszolta apa. – Különleges engedély szükséges hozzá. És mi nem vagyunk régészek. De ha a kamra létezik, a régészek valószínűleg meg fogják találni.

– És akkor majd megtudjuk, amit most még nem tudunk – spekulált Lídia. – Talán azt is megtanuljuk, hogyan kell felébreszteni a halottakat.

– Nem, ez a tudás ott sincs meg – simogatta meg apa a lánya fejét. – Hallottad már a szfinx kérdését? Nem ezét a szfinxét, egy másikét. Mi az, ami reggel négy lábon jár, nappal kettőn, este pedig három lábon?

– Na mi az? – kérdezte Lídia. – Nem tudom kitalálni. Valami állat? Vagy robot?

Mielőtt azonban az apja válaszolhatott volna, Lídia valami furcsát látott: egy fémes lény sétált a homokos sivatagban és magában dörmögött. A nyüzsgő turistatömegek között, a buszok és a bódék mellett lavírozott. 

– Apa, az meg micsoda?

Közelebb mentek. Egy apró, exkavátorra emlékeztető gép volt. Hat vastag keréken haladt előre. De senki sem vezette.

– Nos, itt a robotod – mondta apa. – Csak ennek hat lába van.

A robot egyenletesen mozgott, de nem egyenes vonalban. Tudta, hogyan kerülje meg az akadályokat. Időnként megállt és felkapott egy­-egy vödörnyi száraz homokot.

– Mit csinál? – kérdezte Lídia – És hogyan kerüli meg az akadályokat?

– Azt hiszem, a turisták által a homokban elveszített dolgokat keresi, órákat, pénzt, fényképezőgépeket – magyarázta apa. – Érzékelőkkel és kamerával rendelkezik. Valamiféle fémdetektor lehet. Összeszedi a talált tárgyakat, és este visszatér a szállodába.

A robot most a szfinx árnyékában sétált. Hamarosan elhaladt a szfinx mellett és eltűnt a porfelhőben.

– Úgy tűnik, érti, mit csinál – tűnődött Lídia.

– Csak úgy tűnik – mondta apa. – Még mi sem értjük mindig, hogy mit csinálunk. A robot az évezred szfinxe. Az ember maga alkotta a szfinxet és a robotot. És most csodálkozva nézünk rájuk. Az egyik túl öreg hozzánk, a másik túl fiatal. És mindkettő olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre nem tudjuk a választ.

– Nem hallottam, hogy bármelyikük is kérdezett volna valamit. De ha választanom kellene, a szfinxet választanám – mondta Lídia.

Amikor felszálltak a buszra, amely a turistákat visszavitte a szállodába, Lídia válla fölött még egy utolsó pillantást vetett a szfinxre. Fölötte, a forró déli fényben magasan lebegve, csodálatos felhőalakzat látszott.

– Nézd, apa – szólalt meg Lídia. – Azt állítottad, hogy senki sem látott még piramis alakú felhőt.

Amikor Lídia újra a felhőkre nézett, azok már úgy átalakultak, hogy csak billegő felhőtornyokat és gyorsan széthulló városokat látott.

Kusztos Anna fordítása

Megjelent a Cimbora 2022/1-es számában