Úgy érezte, megállt az idő, ez idegesítette, egyik faltól a másikig rohant, artikulátlan hangon üvöltött is. A tükrök személytelen közönnyel, érzéketlenül kacagtak szembe vele, hiába vágta hol az egyik, hol a másik tükörfalhoz a széket, nem törtek el, különös anyagból lehettek, mert a szék visszapattant róluk, s ilyenkor egy láthatatlan jelenlevő gúnyos nevetését is hallani vélte. Már-már azt hitte, megőrül, amikor hirtelen elmozdult az egyik tükörfal, és belépett Münchhausen falfehéren, kezében különös alakú lámpással.

– Így tiéd lesz a világ minden dicsősége – üvöltötte Bumfordi, s azt hitte, éberen álmodik, hiszen íme megjelent előtte, a mélabús tornyok városának üldözött eminenciása előtt a föld láthatatlan kincseinek kopasz szelleme. – Minden dicsőség szétoszlik előtted!...

– Maga bezsongott, Bumfordi? – hökkent meg a báró s felemelte a lámpást. – Viselkedjen, kérem a helyzethez méltóan. Helyzetünk ugyan reménytelen, de nem komoly...

– Így tiéd lesz a világ minden dicsősége – sírta el magát a Tanács Ősz Szakálla, s kabala gombostűjét karjába döfte, de a látomás nem tűnt el. Sőt: gúnyosan mosolygott.

– Mi baja Hermes Trismegisztosszal? – kérdezte. – Mi van magával, Bumfordi? Bezsongott végül üldöztetésében?

– Maga hallott erről, báró úr? – az üldözött Ősz Szakáll arcáról eltűnt a bamba kifejezés.

– Jó kérdés.

– Hát persze, maga mindent tud, bárókám. De hogy került ide?

– Elmozdult a padló, akár Velencében a jobb házakban. És maga?

– Ugyanígy. De meséljen inkább Hermesről.

– Mióta érdekli magát a mágia, Bumfordi? Egy volt diktátor, aki ráadásul titkon demokrata és akit pluszban gyilkossággal is vádolnak s üldöznek, ne foglalkozzék okkult tudományokkal.

– Vicces kedvében van báró. Megmondja, ki volt?...

– Egy félisten. De akkor sem értem, miért érdekel ez egy politikust? Egy politikus politizáljon, uram, s ha ez már nem tetszik neki, menjen el halat árulni. Egyébként...

– Hogyhogy egy félisten? Ne vicceljen.  

– Viccel a fene, uram. Értse meg már Hermes a ravaszság és bölcsesség félistene...

– A mitológiában?

– Miért? Hát még hol mászkáltak félistenek egymás hegyén-hátán exdiktátor uram? A Sztüx partján? Egyébként összehasonlítottam magát ahogyan ide-oda rohangál és közben méltatlankodik, akaratlanul is, az állatok királyával. Az oroszlán, kérem, valahogy rátartibban, méltóságteljesebben rohan a ketrecében. Maga meg olyan elkeseredett, valósággal sugárzik magáról a faj pesszimizmusa...

– Hagyjuk ezt, báró úr. Veszekedni akar? Inkább meséljen erről a..., erről a félistenről.

– Na jó, Hermes Trismegistos minden bölcsesség atyja és kútfeje, emberi értelemmel fölfoghatatlan tudása márványlapokra véste vagy smaragdtáblákra, de látva, hogy az emberek ostobák és úgysem értenék meg, az istenek pedig becsvágyók és lusták is, feldühödött, akárcsak maga most és elásta ezeket a smaragdtáblákat vagy -oszlopokat. Viharos éjszaka volt, ordított a tenger, akár részeg kintornás felesége temetésén, és elsüllyesztette a gályákat. A föníciai hajók utasainak szellemei a hátukba döfött tőrökkel vagy lándzsákkal ott tolongtak a hullámok felett. Sárim Posze Raiba füge- és datolyakereskedő állítólag látta, hogy pontosan hol ásta el Hermes a smaragdtáblákat, de hajója hamarosan elsüllyedt, s hullámsírba vitte magával a titkot. Évezredek teltek el, amikor Paracelsus, a nagy alkimista megidézte a szellemét s megtudta a titkot. A hős föníciai füge- és datolya nagykereskedő-kísértet torkába döfött kés miatt nem tudott beszélni, de...

– Az előbb mondta, hogy elsüllyedt a hajója!

– Igen, de amikor látta, hogy süllyed, torkon döfte önmagát, mert szörnyű víziszonya volt, tátogott tehát egy darabig, majd a lúdtoll magától kezdett mozogni a papíron, és leírta a helyet. Az is lehet Bumfordi, hogy Püthagorasz és Platón, a két nagy görög is tudott valami módon a táblák létezéséről, s belőle ihletődtek. Állítólag az alexandriai könyvtárban még megvolt a nagy tűzvész előtt a teljes szöveg... S bizonyos leírásokban maradt fönn az egyik tábla szövege. Maga olvasta?

– Nem.  

– De hát abból idézett, jóember.

– Jaj, azokat a mondatokat egy könyvben olvastam.

– Milyen könyvben? – ugrott fel idegesen Münchhasen.

– A kocsmárosnál van egy rongyos fóliáns – legyintett a Tanács volt Ősz Szakálla. – Abból olvastam.

– Mik vannak még abban a..., abban a...

– Rajzok – válaszolta Bumfordi. – Egy saját farkát harapdáló sárkánykígyó például. Maga tudja, hogy ez mit jelent?

– Még milyen rajzokra emlékezik?

– Két párbajozó férfire is. Mit jelentenek ezek?

– A saját farkát harapdáló kígyó az a Platón gyűrű. A körforgás szimbóluma.

– És a párbajozók?

– Az valami homályos alkimista jelkép lehet. Látnom kellene.

– Maga aranycsinálással is foglalkozik, báró úr?

– Nem. Én, mint tudja, mesehős vagyok, de a legutolsó mese-világkongresszuson állítólagos retrográd magatartásom miatt nagyon megbíráltak.

– Magát? – ámult el Bumfordi. – Ez hihetetlen.

– Nem voltam hajlandó elítélni a farkast, a vasorrú bábát, hétfejű sárkányt és a többieket. Azt fejtegettem, hogy a rossz mesehősök jelenléte okvetlenül szükséges ahhoz, hogy a jók diadalmaskodhassanak. Reprezentatív negatív hősök hiányában elvész a mese szent értelme.

– De hát igaz – ámult el az ősz Szakáll és sóhajtott. – Az én kalandos életpályám is példázza ezt, báró úr. Egyébként, ha jól emlékszem üldözőim zaklatásai miatt nem fejeztem be ezen zűrzavaros pálya történetét sem. Ott hagytam el, hogy szerettem egy cserkész lányt, aki olyan szép volt, hogy amikor csak ránéztem, elakadt a lélegzetem, és úgy éreztem, elolvadnak a csontjaim. Ő is szeretett engem, hetedik hónapban volt már, amikor az oltár elé vezettem, hamarabb nem tudtam, mert üzleti útjaim elszólítottak és...

– Ne hazudjon uram. Méltatlan egy politikushoz. Nem vezette oltár elé!

– Maga honnét tudja? – ámult el a volt diktátor. – Na jó, nem vezettem pillanatnyi balszerencsém miatt az oltár elé, de szándékomban állt. Csakhogy közbejött valami. Utaltam már arra, hogy én kiválasztott vagyok és...

– Kiválasztott? Ugyan már!...

– Én is istállóban születtem, mint Jézus Krisztus. Bégettek a bárányok is, mint őnála, de nekem kuvik és földrengés is volt pluszban...

– Azt mondja meg már végre, hogy miért nem vette el a szerelmét?

– Mert közbejött valami.

– Inkább valaki – füttyentett gúnyosan Münchhausen.

– Vigyorgó Cédulás Jakab, a cirkusz bohóca... Azt hiszem mondottam már, hogy megboldogult, imádott szüleim cirkuszisták voltak. Édesanyám artista, apám bohóc. Nos, az ő kenyeres pajtása volt ez a nyakigláb, fura nevű, kissé ütődött, de rendkívül jóindulatú férfiú. Az örménynél találkozunk az esküvő előtti estén. Barbara elküldött cukorért, mert meg kell mondanom még most az elején, hogy jól értse meg az egészet, hogy abban az időben minden este sötét szobában teáztunk a kandalló előtt, és én áldott állapotban levő szerelmesem gyönyörködtetésére kezemmel különös árnyékfigurákat keltettem életre a falon. Barbarának ez nagyon tetszett, úgy kacagott, olyan önfeledten, mint egy kislány. Azokon az estéken voltam a legboldogabb elég sok kies napot számláló életemben, és Barbara csilingelő kacagását hallgatva elhittem, hogy nekem, nekünk végül is minden sikerül.

Megjelent a Cimbora 2000/1-es számában