Egy ideje, a lakók már nem is tudták pontosan, mennyi, lehetett egy hónapja is, makacs köd telepedett a völgyre. Ilyenre nem emlékezett senki. Alig látták a napot... Néha átderengett a ködön, mint egy megkésett, sápadt hold, nem volt ereje eloszlatni a mély völgyekben megülő, állandó félhomályt, sugarai nem ragyogtak fel a déli fekvésű lejtőkön. A gőzmozdonyok éles füttye céltalanul kóválygott a sűrű ködben, mintha eltévedt volna benne. Az ember sokszor azon kapta magát, ha a vágány közelében járt, hogy a vonat épp ellenkező irányból bukkan fel a vattás semmiből, mint ahonnan a sípszót vélte hallani.

Az állomásokon alig ült fel valaki a szerelvényekre, utazó sem nagyon érkezett, néhány vasutas, öltönyös tisztviselő vagy katona szállt fel vagy le sietősen. A katonai szerelvények többsége megállás nélkül robogott át a völgyön.

Bé összesen kétszer ült vonaton. Először akkor, amikor édesanyja bekísérte a városba, az iskolába. Három hét után édesanyja ismét megjelent a bentlakásban, ahol szállást kapott mintegy tucat társával egyetemben. Összepakolták a holmiját, kigyalogoltak a városi vasútállomásra, és mentek vissza a vonattal a völgybe. A háborús helyzet miatt kellett hazajönnie. Épphogy belekóstolt a „városi életbe” (valójában egyszer volt a városban, a többi időt az internátusban és az osztályteremben töltötte), de úgy érezte, mintha világ körüli útról tért volna haza, vagy egy tengerentúli világvárosból a völgy szétszórt házacskái közé. Attól kezdve az időnként elhaladó vonatok jelentették számára a kapcsolatot a nagyvilággal. Esténként elnézte a vagonok kivilágított ablakait, próbálta kivenni a gyorsan elsuhanó fényes négyzetekben az arcokat, alakokat. Házuk éppen a patakvölgyet átívelő híddal szemközt állt, egy enyhe magaslaton. Az esti vonatok közül egyet sem hagyott ki, mindennap megnézte őket, akkorra már az állatok be voltak terelve az ólba, a tehén meg volt fejve, a tej leszűrve, a sötétedés, az állatok ellátása után a lefekvésig terjedő rövid idő jelentette a teljes szabadság pillanatait, amikor lehetett álmodozni, csillagokat, a semmit, a vonatok fénylő ablakait bámulni.

Mióta a köd beköltözött a völgybe – és úgy tűnt, nem akar többé távozni –, megváltozott a vonatok járása is. Egyre több szerelvény döcögött hegynek fel, a folyó folyásával ellentétes irányba, egyre kevesebb a másik irányba, a közeli országhatár felé. A személyvonatok száma csökkent, és egyre kevesebb vagonnal közlekedtek. Így is néha szinte üresen tátongtak a vagonok. Bé az esti vonatok ablakait bámulva észrevette, hogy megváltozott az utasok kinézete, öltözete is. Régen megakadt a szeme a kalapköltemények sziluettjén, ilyen kalapokat nem hordott senki a faluban, és ezek viselői soha nem szálltak le a völgy szegényes állomásain, néha megjelentek az ablakban, átsuhantak Bé retináján.

Annál több katona szállt le a völgyben a hadi szerelvényekről. Teherautókon, szekereken is érkeztek. Ágyúkat, különböző méretű lövegeket hoztak magukkal. Naphosszat ástak a hegyoldalakon, munkálkodásuk nyomán csakhamar lövészárkok erezete vonta be a lejtőket, úgy kanyarogtak szeszélyesen, mint szújáratok a pajta gerendáiban. Persze, ezt igazából senki sem láthatta, a köd eltakarta a szemközti oldalakat, legfeljebb kőhajításnyira látott az ember, csak a csákányok kopogását lehetett hallani egész nap.

Egy nap ragyogó napsütésre ébredtek a völgy lakói, hitetlenkedve, hunyorogva néztek körül, mint aki többnapi bezártság után szabadul egy sötét pincéből. A napfény körös-körül mindenütt ágyú- és puskacsöveken, harckocsik páncélján csillant meg. Láthatóvá váltak a hegyoldalakba vájt lövészárkok, homokzsákból épített torlaszok, géppuskafészkek is. Nyilvánvalóvá vált, hogy nagyobb csatára, harcokra készültek fel. Bármerre néztek, katonák, fegyverek. A lakóknak csakhamar az arcukra fagyott a mosoly, amelyet a rég nem látott napsütés csalogatott elő. Estére visszatért a völgybe a köd, mintha a természet a helyiek lelkiállapotához igazodott volna. Még sűrűbb, még vattásabb volt, mint azelőtt. Mintha valamilyen, a levegőnél sűrűbb közegben mozogtak volna, amelyben minden lépésért meg kell küzdeni.

Bé ugrott talpra elsőnek. Azt álmodta, ismét a városban van. Egy kalaposüzletben sorra próbálta fel a különféle fejfedőket: cilindereket, girardi-, florentin-, panamakalapokat. Roppant megelégedéssel nézegette magát a földig érő tükörben, egy kereskedősegéd pedig egyre csak hozta elő a raktárból a kerek skatulyákba csomagolt kalapcsodákat. Már egy egész halom gyűlt össze felpróbált kalapokból a hosszú asztalon, amikor döbbenten vették észre, hogy az összes kalap lyukas, mintha valami óriás kukac lyuggatta volna ki vagy puskagolyó fúrta volna át őket. Ekkor a segéd elkezdte bedobálni a lyukas kalapokat egy hatalmas, kézi hajtású darálóba, amelyet eddig észre sem vett, és dühösen nekiállt darálni őket. A kalapdaráló iszonyatosan kattogott, pillanatok alatt aprította miszlikbe a pompás fejrevalókat – Bé legnagyobb megdöbbenésére. Hatalmas robaj hallatszott, és üvegcserepek csilingelőse: hatalmas bagoly vágódott be éktelen vijjogással az üzletbe, a csukott ablakon keresztül, magával sodorva a kirakat próbababáit. A madár hatalmas döndüléssel a falnak csapódott, majd véresen, csapzott tollazattal terült el Bé lábai előtt.

Talpra ugrott. Beletelt néhány másodpercbe, mire megértette: otthon van, álmodott. Az álomképek elillantak, de a hangokat továbbra is hallotta. A kalapdaráló tovább zakatolt a fülében, a vijjogás még mindig hasogatta a dobhártyáját, dongott, dübörgött körülötte a sötétség. Kiszaladt a ház elé, majd az istállóhoz rohant, nem értette, mi történik, ösztönösen szaladt megvédeni az állatokat a veszélytől. Lassan tisztulni kezdett az agya, felfogta, hogy nem farkasok támadtak a gazdaságra, nem a medve szaggatja a kerítést, nem tolvajok akarják kifosztani a házat, nem földrengés rázza az udvart. De akkor mi? Nem értette, mi történik. Visszament a házba. Ekkor már az édesanyja is talpon volt, meg is gyújtott egy gyertyát. Nemsokára elültek a zajok, megszűnt a kereplő hang, a vijjogás, elmaradtak a döndülések... Az ablakon keresztül látta, hogy valahol a völgy egy távolabbi sarkában lángnyelvek csapnak fel.

Másnap reggel szótlanul, anélkül, hogy beszéltek volna arról, mi történt az éjszaka, mint akik nagyon jól megértettek mindent, és nagyon jól tudják, mi a teendő, csomagolni kezdtek, ruhát, élelmiszert, gyufát, mindenféle hasznos dolgot pakoltak két nagy átalvetőbe. Némán tisztálkodtak, öltöztek, nem kapkodva, kimérten, alapos, megfontolt mozdulatokkal készültek az útra. Az istállóból kicsapták a tehenet, maguk előtt hajtva indultak neki a köves szekérúton. Ajuhok?, kérdezte aggódva Bé. Majd visszajövünk értük, válaszolta az anyja. Mikor?, akadékoskodott Bé. Az anyja egy pillanatig zavartan hallgatott, majd rávágta: egy hét múlva. Bé megértette: nincs értelme tovább faggatóznia, az anyja sem tudja a választ.

(folytatjuk)

 Megjelent a Cimbora 2023/3-as számában