Zo lement a partra, leöblítette arcáról a sárga port, megmosta a kezét, a lábát, aztán leült a folyó közelében egy dombra, sokáig elnézte a szemközti sárga halmokat, a hullámzó sárga füvet, a sárga dombok fölött feszülő szürkéskék eget, a folyó örvénylő sárga vizét. A folyóban nők és gyerekek álltak, a víz fölé hajoltak. Deszkából és bádogból ácsolt nagy szitákban mosták a homokot, amit a parton sorakozó fehér zsákokból lapátoltak. Megállás nélkül, gépiesen dolgoztak, mint valami robotok. Időnként valamelyikük kiemelt a szita alján maradt kavicsok közül egyet, a fény felé tartotta, forgatta, hunyorogva méregette, majd szájába tette, és folytatta a mosást, lapátolt, rázta a szitát, kiemelte a vízből, a nagyobb köveket kihajította, majd visszamerítette a szitát... kiemelt egy kis követ, nem sokkal nagyobbat egy rizsszemnél, a fény felé tartotta, hunyorgott, forgatta, befalta. (Este, amikor egyszerre, mintha vezényszóra, mindenki letette a lapátot, hátára vette a szitát, és kilábalt a vízből, nagyjából félmaréknyi színes kavicsot köpött ki a markába.)

Nézte a vizet, a benne munkálkodó embereket. A nap nagy részét a föld alatt, sötétben töltötte. Most élvezte a napsütést, a levegőt, a szelet, a folyó csobogó hangját. Hagyta, hogy átjárja tüdejét a levegő. Kimerült testének jólesett heverni a napon, a meg-megélénkülő szél miatt szinte hűvösnek érezte a levegőt, pedig aki tehette, az árnyékot kereste. Hőség volt kint is, a föld felszínén, ám nem összehasonlítható a féreglyukszerű bányaakna fullasztó, levegőtlen forróságával, ahol néha úgy érezte magát, mintha egy mohó fenevad, egy tűzokádó sárkány nyelte volna el, és a csákány segítségével kétségbeesetten próbálja kiásni magát. Egyszer egy gyermekeknek szóló, színes rajzokkal illusztrált könyvben látott hasonlót. Már nem emlékezett rá, hol, és arra sem, látott-e könyvet azóta. Legalább tíz zsák homokos, agyagos kavicsot ásott ki aznap, amit a társai a fából készült csigák segítségével a felszínre vontak, majd a lyuk bejáratától a fejükön egyensúlyozva a zsákokat, sorban, mintha hangyák menekítenék a tojásokat a felforgatott hangyabolyból, a folyóig siettek azokkal.

A város, ahol Zo lakott, meglehetősen nagy volt, több ezren, de az is lehet, több tízezren laktak benne, és egyre csak gyarapodott, egyre csak özönlöttek ide az emberek északról, délről, keletről, nyugatról, az ország minden sarkából. Több nyelvet beszéltek itt, mint a világ nagy metropoliszaiban, mégis alig volt egy valamirevaló épület a nyílegyenes országút mentén kilométereken át elnyúló városban. Emeletes ház egy sem, téglából, betonból készült épület tucatnyi lehetett összesen, a többi deszkából, bádogból sebtében összeütött viskó, inkább vásári bódénak, mint lakóháznak, netán üzletnek, műhelynek nézné őket az ember. Ahol a házak véget értek, ezernyi lyuk tátongott körös-körül a földben, mintha gigantikus férgek vagy óriási földigiliszták élnének a város határában. Az új betelepedők sebtében összeeszkábáltak egy minimális kényelmet nyújtó hajlékot maguknak, majd nekiláttak kiásni a saját aknájukat, amelynek mélyén gyors meggazdagodásukat remélték megtalálni. Le kellett ásniuk, alá kellett ereszkedniük a sötét mélybe, ahol ritka és forró a levegő, és ahol mérges gázok törnek fel alattomosan, csak ezen az iszonyatos alagúton át vezethetett az útjuk a boldoguláshoz, a jóléthez. A legtöbben persze már évek óta ástak, ereszkedtek alá napi rendszerességgel a félelmetes aknákba, amelyek szűkek voltak és roppant veszélyesek, hiszen a mállékony földbe ásott járatok gyakran beomlottak, élve temetve el a bányászt, aki óvatlanul túl szélesre kotorta azokat. A gyakori balesetek azonban nem rettentették vissza az embereket, hiszen tudták: kincset rejt a föld gyomra.

A mesés vagyonokról, csodás meggazdagodásokról szóló mesék mindennap előjöttek este a tűz mellett, miközben a híg levest kanalazták vagy a maréknyi főtt rizst eszegették. Számtalan ilyen történet, eset vándorolt szájról szájra. Elég, ha egy verébtojásnyi vagy akár egy diónyi áttetsző, zöldesen derengő zafírt találnak, azonnal eldobhatják a csákányt, az ásót, egy percet sem kell tovább ásniuk, tovább szenvedniük ebben az elátkozott sivatagban, az életük attól kezdve csupa derű és gondtalanság, csupa öröm. Többnyire persze rizsszemnagyságú vagy annál alig nagyobb kövekre bukkantak, amelyeket több órányi sorban állás és tülekedés után eladtak a felvásárlónak, és általában csalódottan, lógó orral kullogtak haza néhány gyűrött bankóval a kezükben. Álmában mindenki csodás köveket, hatalmas rózsaszínű és kék zafírokat látott. Ezek az álmok, mint visszatérő lelkek, éjszakánként koponyából koponyába vándoroltak, felváltva végigálmodta őket mindenki a bányászok közül: derengő fényt látnak a tárna mélyén, amely, ahogy közelednek, egyre erősebb lesz, tyúktojásnagyságú, páratlan szépségű követ pillantanak meg a földön, s amikor utánanyúlnak, hogy felvegyék, kámforrá válik a kezükben, ők meg ott maradnak a sűrű sötétben, és nem találják a kijáratot.

Zo elaludt a dombon, a folyó csobogása, az enyhe szél, a napsütés elbódította. Álmodott. És mint mindenki ebben a városban, amint lehunyta szemét és álomba merült, csodás kövekkel álmodott. Tengerparton állt. Igazából sosem látott tengert, álmában viszont többször is. Egy magaslatról nézte, hogy lent a homokos parton, félig a hullámzó tengerben emberek állnak körül egy partra sodródott hatalmas halat, talán bálnát. A férfiak közül néhányan hatalmas bozótvágó késekkel felvágták a hal hasát, amelyből nyomban színpompás drágakövek tömkelege tódult a lábuk elé, mintha zafír ikrái lettek volna a partra sodródó halnak. Aztán egy folyóparton sétált, a folyót kétoldalt sűrű erdő, zöldellő buja növényzet övezte, nem sárga fű, száraz bozót és gyér lombozatú baobab, mint a bányászok városa körüli kopár vidéken. A zöld lombok sűrűjében kékes fény villant, mintha valaki elemlámpával szaladna a dús aljnövényzetben. A fény egyre közeledett, és egyszer csak... kilépett a bokrok közül. Igen, egy ember volt, nem volt nála lámpa, mécses, ő maga világított, ragyogott, sugárzott, zafírkék fényt árasztott magából, zafírkőből volt tetőtől talpig. Amilyen váratlanul bukkant fel a sűrűből, ugyanolyan hirtelen tűnt el ismét a zöld levélsátor mögött. Zo utánavetette magát a sűrűbe. Szaladt az előtte táncoló, gyorsan távolodó kékes fény után. Ágak, levelek csaptak az arcába, de ő nem törődött ezzel. Utol kellett érnie a zafírembert. Bár áthatolhatatlan rengetegnek tűnt az erdő, gyorsan szaladt, érezte, egyre jobban megközelíti, hamarosan el is éri

Már csak néhány méter választotta el őket. Kiértek egy szabályos, kör alakú tisztásra. A tisztás közepén szűk és mély lyuk sötétlett, egy bányaakna, amilyenben Zo és társai drágakövek után kutatnak. A zafírember beugrott a gödörbe és eltűnt. Zo gondolkodás nélkül utánavetette magát. Zuhant, egyre csak zuhant. A levegő mind forróbb és forróbb lett. Egyre nehezebben lélegzett. Egyszer csak úgy érezte, a lyuk aljára ért, anélkül, hogy megütötte volna magát. A zafírember nem volt sehol. Ekkor mozogni, rázkódni kezdett körülötte minden, Zo hirtelen megértette, hogy nem is a föld alatt van, hanem egy hatalmas szörny, egy óriási kígyó gyomrába zuhant, forró és bűzös volt a levegő, alig bírt lélegezni, kapálózni kezdett, valamiben megakadt a keze, egy csákány volt az, minden erejét összeszedve megpróbálta kiszakítani az őt elnyelő szörny bendőjét, ekkor felébredt, de a fuldoklás nem szűnt meg, volt valami a torkában, nem engedte levegőhöz jutni, rázta a köhögés. Végül valahogy kiöklendezte azt a valamit. Egy zafírkő volt, nagyobb és szebb, mint az összes, amit valaha látott. Ösztönösen a szeme elé tartotta, megforgatta, ahogy mindegyiket szokta, hogy megvizsgálja, van-e benne repedés vagy buborék, ami rontja az értékét.

A kő tökéletesen áttetsző volt, közepében pedig egy kis alakzatot vélt felfedezni: emberre hasonlított.

Megjelent a Cimbora 2021/4-es számában