Harminc-harmincöt percet töltött lánya és Münchhausen társaságában a mélabús tornyok városának jeles ősz szakálla. Megegyeztek, menekülni kell, de abban is, hogy most, amikor poroszlók hada özönöl az utcákon és keresi őket, veszélyes lenne kimerészkedni a házból. 

Bumfordi megígérte a bárónak, hogy megtudja a hájfejűtől, vezetnek-e a Hat ökör pincéjéből rejtekutak, mert ha igen, meg vannak mentve. Lement a lépcsőkön, magukra hagyva a szerelmeseket. A kocsmáros az asztalnál ülve bóbiskolt, hetes redőzetű tokája ritmikusan remegett, s hortyogásától idegbajt kapva reszkettek a gyertyák. Nyitott és rendkívül vastag fóliáns hevert előtte.

A léghuzat néha fel-felemelt egy-egy lapot, és a gyertyák előtt hajladozó cirkalmas betűkkel és iniciálékkal teli oldalak olyanok voltak, mint a kígyóbűvölő előtt piruettező kígyók

Bumfordi leereszkedett a hájfejű mellé egy vastag támlájú székbe, amely búsan sírt fel a súlya alatt, töltött magának egy üres pohárba veresbort, s a kevélyen villogó nedűt hosszan elnézegetve  ifjúkorára gondolt. Ivott, és maga elé húzva a kocsmáros előtt heverő öreg könyvet, pápaszemét orrára biggyesztve olvasni kezdett. „Valóban hazugság nélkül bizonnyal és valóságosan mondom” – állott az első oldalon, cirkalmazott betűkkel. Egy ilyen betű rajzolása órákat vehetett igénybe. A könyv fedőlapja és első oldalai ki voltak tépve, valaki már felhasználhatta őket fojtásnak. Nem lehetett tudni, milyen könyv, azt sem, hogy ki írta. Bumfordi fordított:  „Ami lent van olyan, mintha fent volna, és ami fent van olyan, mintha lent lenne, hogy az egy dolog csodáit megteremtsék. S amint minden dolog egyből keletkezett, Egyisten kezéből, így születik minden dolog most ebből az egyetlen dologból, egy teremtő gondolatból, úgy született minden ebből az egyből, a természet törvényei szerint. Az apja a nap és az anyja a hold. A szél a szíve alatt hordta, szoptatós dajkája a föld.”

Bumfordi felsóhajtott, kiitta poharát, a bort a szájában hosszan megforgatva előhalászta pipáját, megtömte, rágyújtott, s pöfékelve tovább olvasott. „Ez az egy dolog minden tökéletesség ősforrása. Ereje akkor teljes, ha visszatért a földre. Válaszd el a földet a tűztől, a finomat a durvától, szelíden, nagy megértéssel. A földből az ég felé, száll és megint leszáll a földre. A felső és alsó világ erejét magába szívja!”

Bumfordi pöfékelve meredt maga elé. A hájfejű kocsmáros előrebukott, átmenetileg abbahagyta a hortyogást, de nem ébredt fel, édesdeden szundikált tovább. Csak a csendes, szófogadó gyerekek és a semmiért nem felelős, szótlan őrültek tudnak így, ennyire megnyugodni alvás közben. Valami derűs harmóniáról árulkodó kép közepén szundikált a kövér kocsmáros, a törpék is ebben a pillanatban rohantak ki a házikóból, és sírni kezdtek. Öt óra volt.

Bumfordi eltűnődve lapozott tovább. A következő oldalon igen különös, bizarr kép ragadta meg figyelmét: egy saját farkát harapó, elkínzott arcú sárkánykígyó. A névtelen művész igyekezett a furcsa helyzetben lévő ősállatnak emberi arcot adni (!). Olybá tűnt ez az arc, mint egy koravén kisgyermek már mindenből időnap előtt kiábrándult arca, és sugárzott valami mérhetetlen iszonyat is a szemekből, mint amikor valaki megtudja, hogy kilátástalan minden, veszített vagy gyógyíthatatlan beteg esetleg mindkettő, igen – akkor lehet ilyen tekintete. A következő lapon két párbajozó férfit látott. Az arcuk érdekes módon vidám volt és magabiztos, mint a férfiaknak általában, ha nyernek kártyán vagy sikerrel csavarják el kikapós menyecskék szeleburdi fejét. A vakító sisakos fiatal vitéz épp készült leszúrni a koronás öregebbet, akinek kardja már a földön hevert

Bumfordi kíváncsian kezdte rázni az alvó kocsmárost – Mit ábrázol ez a kép? – kérdezte mohón.

A hájfejű nehezen ébredt, percekig bambán nézett rá, látszott, fogalma sincs, hol van, de miután Bumfordi idegesen megrázta, mint Krisztus a vargát, és az arcába loccsintott egy fel pohár bort, hirtelen, átmenet nélkül tért magához, szeme, mint a hiúzé villant meg, s követhetetlenül gyors mozdulattal kapta el a könyvet a tanács volt ősz szakálla elől. Dühös volt és elkeseredett, mint a manók a mesében, ha a legkisebb fiú kifürkészi titkaikat... Bumfordi farkasszemet nézett vele s reszketni kezdett, talán a hidegtől, talán a fáradtságtól, de lehet, a kocsmáros szeméből áradó hideg, eszelős konokság is taszította.

– Milyen könyv ez? – kérdezte halkan, s akkor sem lett volna meglepődve, ha a kövér kocsmáros sárkánnyá változik és hét hájfeje lángokat lövell – Alkimista könyv.

– S mik ezek a legelején, a nap művéről az Egyről, arról, ami lent is olyan, mintha fent lenne és fordítva?

– Aki sokat tud, hamar megöregszik – röhögött gonoszul a kocsmáros. Bumfordi tehetetlen dühében, talán azért is, hogy maga előtt is leplezze rátörő páni félelmét, azonnal arcul csapta, de még végig sem tudta gondolni, mit is cselekedett amikor megmozdult alatta a padló, és székestől zuhanni kezdett lefelé.

– Jó utat – hallotta az elégedetten röhögő hájfejűt. Sikoltani sem volt ideje, olyan sebesen zuhant Elveszítette időérzékét is, érezte, hogy valaminek puhán, tompítva ütődik neki, mintha lassítaná valami ismeretlen, varázslatos erő a zuhanást. Zúgást is hallott, mintha párhuzamosan két-három harang is kondult volna a távolban. Úgy tűnt, egy virágoskert kellős közepén, mámorító rózsaillatban fekszik, de nem, ez mégsem rózsaillat. Talán jázmin? Estike? Dohányvirág? Orgona? Lehunyta szemét és emlékezett. Fiatal korában májusi szerelmeinek volt ilyen tébolyító virágillata

– Helló, drágám – jött az első lány, hajában gyöngyvirágkoszorúval. Szőke volt és kék szemű, mint a német angyalok a mesekönyvekben. – Én igazán szerettelek téged, kicsim, – fuvolázta. – Ikreket szültem volna neked, Hunort és Magort, de elhagytál!...

– Ne hallgass rá, aranybogaram – lökte félre a szőkét egy villogó szemű, fekete amazon. – Nem tudja, mit beszél. A szerelem elvette az eszét. – Özvegyasszony volt, Kamillának hívták, és Bumfordi mindig éjszaka látogatta meg. Bódító orgonaillat volt a szobában, ahol sokszor hajnalig szerették egymást. Egyszer egy szomszéd észre is vette, amint kilépik az ablakon. Azt hitte, tolvaj, s gondolkodás nélkül rálőtt sörétes puskájából, de csak a fekete köpeny lobogó szárnyait tépték összevissza a sörétek.

– Még mindég olyanok a szemeim, mint a csillagok – mosolygott a harmadik, és a volt diktátor egy pavilonba képzelte magát, ahová minden éjjel háromkor lógott ki hozzá, szigorú atyja éberségét kijátszva, ez a fehér ruhás, apácának készülő Tünde-Bünde nevű, veres hajú leányzó. Mesélni kellett neki, különösen a sárkánykígyókkal kapcsolatos történeteket szerette. Ilyenkor szorosan védelmet keresően bújt Bumfordihoz, és úgy vert a szíve, mintha ki akarna szökni mellkasából. Akácillata volt a csókjának is.

És jöttek sorban a többiek, asszonyok, leányok, szőkék és feketék, szelídek és vadócok. Ágyakra emlékezett, ízekre, illatokra és csókokra és egy-egy szóra. Ha most itt lett volna valaki, lehet azt mondja lemondóan, igen, minden szerelem sablonos és az ember tulajdonképpen mindég csupán önmagát ismétli, de nem volt itt senki. A különös körmenet csak nem akart véget érni. Hát olyan sokan vagytok? – kiáltott fel Bumfordi, és érezte, hogy kiveri a veríték, mint amikor egy cigány fiatal korában a zabban félreérthetetlen helyzetben találta a feleségével, s ráfogva puskáját máris lőtt, de nem őrá – a nadrágját sem tudta felrántani! – hanem a földön fekvő mezítelen nőre...

Ilyen sokan voltatok? – jött a visszhang. Bumfordi lehunyt szemmel türelmesen várt. Barbarát várta, az Egyetlent és az Igazit, hiszen a többiek csak előjátékai voltak. Haja maga volt a babonából szökő sötét éjszaka, szemei úgy villogtak, mint a karbunkulus, és olyan tiszta volt a tekintete, minta felhőtlen májusi ég. De Barbara nem akart jönni, és a tanács volt ősz szakálla hirtelen rájött, hogy odakerült, ahová mindig is vágyott: a Hatökör pincéjébe, s most elindulhat megkeresni a rejtett utat, talán Münchhausen báró is követi hamarosan, és nem kapják el a poroszlók.

Felemelkedett és körülnézett a félhomályban.

Megjelent a Cimbora 1999/5-ös számában