Té vagyok, így szólít mindenki. Igazi nevem is van, vagyis volt, de azt nem tudja senki, az emberek már csak így ismernek. Családom is volt, de rég volt már az is. Anyám él, apám meghalt. A többiekkel is ugyanaz a helyzet itt, a gyémántbányában, és ugyanaz volt a helyzet a városban, a piactéren is, amikor még ott töltöttem a napokat és az éjszakákat sokadmagammal. A többieket is a családjuk üldözte el otthonról, akárcsak engem. Páran azért kerültek az utcára, mert a szüleik meghaltak a háborúban. De többen vannak, akiknek élnek a szüleik, de elűzték őket otthonról, mert megszállta őket a gonosz szellem. Vagyis varázslók. Vagyis az ördöggel cimborálnak. Akárcsak én. Apám halála után néhány évvel költözött hozzánk a mostohaapám. Ő azonnal kiszimatolta bennem az ördögöt. Emlékszem az első napra, amikor betoppant. Rám nézett, hosszú ideig rajtam tartotta a tekintetét. Szinte fájt, de nem mertem másfelé nézni.

Aztán mindig ezzel a kemény tekintettel nézett rám, amitől meghűlt körülöttem a levegő, egy jó szava nem volt hozzám, nem vert, nem ütött, de mindig azt éreztem a közelében, hogy legszívesebben azonnal elrohannék, amilyen messzire csak lehet. Valószínűleg, ha nem űztek volna el otthonról, előbb-utóbb magamtól is megszöktem volna. Szerinte az ördög a hibás mindenért. És valóban, amióta nálunk lakott, sokszor gyötörte elviselhetetlen fejfájás... Az is miattam volt... Vagyis az ördög miatt, aki megszállt engem. Próbálták kiűzni a gonoszt belőlem, elvitt egy prédikátorhoz, aki ugyanazzal az elviselhetetlen tekintettel nézett rám, mint a mostohám. Az ördögűző szeánszok fárasztóak és ijesztőek voltak számomra, megmakacsoltam magam, nem voltam hajlandó elmenni a prédikátorhoz többször, azt mondtam, inkább az ördög, mint ő... Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Másnap már az utcán találtam magam...

Az első hónap volt a legnehezebb. De végtére is varázsló vagyok, vagy mifene. Túléltem valahogy. Mindig került annyi étel valahonnan, hogy éhen ne haljak. Sőt, nemcsak nekem, hanem az egyre szaporodó seregnek a piac melletti sikátorokban és a parknak nevezett, füves, bokros, szemetes téren. Volt, amikor száznál is többen voltunk. Száz éhes száj. Száz ördögfióka. De hát azért voltunk ördögfiókák, hogy boldoguljunk valahogy. Persze nem volt könnyű, bármilyen piszkos munkát elvállaltunk. Amikor éhes vagy, nem válogatsz... El-elcsórtunk egy banánt, egy kiflit a piacon... ez nem volt könnyű, mert jól ismertek minket, és nagyon figyeltek. Voltak olyan árusok, akik időnként direkt nem néztek oda pár másodpercre. Gyorsnak kellett lenni, mert pillanatok alatt felbukkanhattak a semmiből a gumibotos rendőrök, és ha nem szaladtál elég gyorsan, azt bizony megérezte a hátsód.

Egy napon korgó gyomorral rugdostuk a kavicsokat a parkban. Egyikünk egyszer csak hangosan felkiáltott, majd lehajolt és a porból felemelt egy üvegcseréphez hasonló kis kavicsot. Izgatottan hadonászott, és hadarva magyarázta, hogy „gyerekek, gyémántot kaptam, ez egy gyémánt, igen, igen, gyémánt...” Mi csak néztük, hogy mi történhetett vele, biztosan túl sokat ült a tűző napon... Legyintettünk, tovább fociztunk a kövekkel, de ő csak nem hagyta abba. Végül köréje gyűltünk, és alaposan szemügyre vettük a követ. Semmi különöset nem láttunk rajta, kizárt dolognak tartottuk, hogy egy ilyen semmi kis kavicsért sok pénzt adjon valaki. Pedig a barátunk épp ezt akarta velünk elhitetni... Annyira izgatott volt, annyira élénken gesztikulált, hogy végül nekünk is elültette a bolhát a fülünkbe: „Mi van, ha mégis...?”

Elballagtunk együtt a város végére, az átvevőközponthoz. Ez egy utca volt, amelynek két oldalán fabódék sorakoztak. Előttük tolongó sokaság. A bódék nyitott ablakában üldögéltek a felvásárlók, előttük a pulton kötegekben összecsomózva álltak a bankjegyek. Még soha nem láttam ennyi pénzt. Tornyokat raktak maguk elé a deszkára a bankókból, mintha építőkockával játszottak volna.

A nyüzsgés, a tömeg, a temérdek bankjegy látványa elszédített. Úgy emlékszem vissza, mintha csak álmodtam volna az egészet. Végül hosszas ácsorgás után sikerült túladni a kavicson. Még akkor sem hittünk igazán a szemünknek, amikor a zöldes bankjegyek a kezünkben voltak. Utolsó percig attól tartottunk, hogy az átvevő megvizsgálja nagyítóval a kavicsunkat, majd szemünkbe nevet, és elzavar a fenébe, hogy mit akarunk mi egy értéktelen kaviccsal. De a csoda megtörtént. A kavics valóban gyémánt volt. Aznap végre jóllakhattunk. Sőt, még valamennyi pénzünk is maradt.

Attól kezdve mindenütt fényes kavicsokat kerestünk, a parkban, a poros utcákon. Még két hasonló követ találtunk, de jóval kisebbek voltak, sokkal kevesebbet fizettek érte. Az átvevőközpontban megszólított valaki, hogy volna-e kedvem a gyémántbányában dolgozni. A város körül több ilyen is van. A legviccesebb az egészben, hogy a világ legszegényebb városa vagyunk, és alattunk a föld tele van gyémánttal.

Amióta a bányában dolgozom, legalább nem éhezem. Igaz, meg sem gazdagodtam néhány hét alatt, ahogyan az a férfi ígérte, aki elhozott ide. A piacon hányódó ördögfiókák nagy része a bányákban köt ki. Ez az egyetlen hely, ahol az ördög gyermekeit szívesen látják vagy legalábbis megtűrik őket. Fiatal, vékony, mozgékony fiúkra van szükség, hogy a szűk aknákba le tudjanak ereszkedni. Jó tüdő kell ahhoz, hogy bírd a lenti forró, ritka levegőt. Nekünk bírnunk kell, hiszen pokolfajzatok vagyunk, vágják hozzánk. És én valóban elég jól bírom, talán mert tényleg pokolfajzat vagyok. Ezért nem is félek a szűk lyukakban, a sötétben, ahová sokan semmi pénzért nem ereszkednének le.

Amikor először jöttem a felszínre, valaki gúnyosan megkérdezte, láttam-e az ördögöt odalent. Én egykedvűen csak annyit mondtam: persze hogy láttam. Lent, az akna aljában olyan volt minden, sötétség, forróság, ahogyan a poklot elképzeli az ember. Nem lett volna semmi különös abban, ha az ördög is megmutatta volna magát. Száraz válaszommal, úgy éreztem, eléggé elvettem a kedvét a kérdezőnek a további viccelődéstől. Többé hozzám se szólt.

Igen, „odalent” sok minden megtörténhet, ott egy másik világba érkezel, ritka a levegő, a lámpa pislákoló fényében néha csudadolgokat lát vagy képzel az ember. Láthat ördögöt, ha már ilyen ördög gyermeke, mint én vagyok, de miért ne, láthat angyalt is. Én sokszor, amíg a törmeléket merem bele a vödörbe, behunyom a szemem, és máris máshol vagyok, nem egy sötét lyukban a föld alatt. Emberekkel beszélgetek. Néha anyámat látom, szólok vele, de amikor a mostohaapám is megjelenik, és rám emeli azt a kiállhatatlan tekintetét, kinyitom a szemem, akkor már jobb a vaksötét, még ha ördögök is nyüzsögnek benne. Akiktől én nem félek. Jobban félek az olyan emberektől, akik mindenkiben ördögöt látnak.

Szóval, ahogy mondtam, odalent minden megtörténhet, és nem csak rossz dolgok... Persze erről csak én tudok, senki más, a többiek azt gondolják, azért vagyok olyan nyugodt, amikor a kötéllel leeresztenek a sötét semmibe, mert ott csak a cimborámmal, az ördöggel találkozhatom. Nem mesélem el nekik, hogy egyszer nem az ördöggel, hanem egy angyallal találkoztam. Áttetsző teste volt, de nem szellem, nem kísértet volt, világított, halvány fény sugárzott belőle. Elém állt, és a vállamra tette a kezét. A testvéred vagyok, ennyit mondott. A következő pillanatban már csak a bánya sötétje vett körül, ő eltűnt, de a jelenlétét még napokig éreztem magam mellett.

Elhatároztam, hogy meg fogom keresni őt. Megkeresem, és meg is találom, biztos vagyok ebben.
 

Megjelent a Cimbora 2022/4-es számában