Megmosakodtak, tiszta ruhába öltöztek, az önkéntesek kettős sorba állították őket. A betonozott udvarra begurult egy szép, új, színes autóbusz, csillogtak az ablakai, lámpái ragyogtak. Szinte zajtalanul érkezett, lassított, halk, sziszegő hangot hallatva kinyílt az ajtaja. A csoportot felterelték, a gyerekek félénken, de boldogan vették birtokba a járművet, élvezték a szokatlanul kényelmes üléseket, a zavarba ejtő tisztaságot. Öt-tizenkét év közötti fiúk és lányok voltak, ki több, ki kevesebb ideje tartózkodott a menekülttáborban, a nagyváros melletti szigeten, volt, aki évek óta élt itt családjával, más pár hónapja érkezett. Ma városnéző sétára viszik őket, megpillanthatják a várost, amelynek kapujában úgy várakoznak már hosszú-hosszú ideje, mint akik a földi mennyországba kérik bebocsátásukat, egy purgatóriumban tengődve.

A zsibongó sereg elnémult, amikor az autóbusz kigördült a tábor kapuján. Amióta itt vannak, először hagyhatják el a szögesdróttal körbevett barakkokból álló „központot”. Sokuknak emlékeik is alig maradtak, milyen „szabadon”, nem rácsok, magas szögesdrót kerítések között élni. Mindennap elmondták egymásnak a családtagok, nem sokáig lesznek már itt, csak egy keveset kell kibírni, és minden jóra fordul, új életet kezdhetnek, de mégis, mintha már egy örökkévalóság óta tartana ez az állapot, egyik nap olyan, mint a másik. Most, ha rövid időre is, részesülhetnek a csodában, megtörténik velük az, amit szinte elképzelhetetlennek gondoltak, átlépik a kaput, néhány órára, ha felügyelet alatt is, de elhagyhatják a menekülttábort. Az arcok szinte rátapadtak a jármű ablakaira. A gyerekek pupilláikon át szívták magukba mindazt, amitől hónapokig, évekig meg voltak fosztva, megbabonázva nézték a bokrokat, fákat, járdákat, szemeteskukákat, mindent hihetetlenül szépnek találtak.

Min a többieknél is feszültebben figyelte az autóbusz ablaka előtt elsuhanó tájat. Az utazás kezdete óta némán tapadt az ablakra, szinte transzban volt a látványtól. Mellette az egyik egyenpólót viselő önkéntes foglalt helyet. Min egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik a menekülttáborban születtek. Nem ismertek más valóságot, csak a párhuzamos elhelyezésű betonbarakkok valóságát. Minden, amit a külvilágból láthattak, ennyi volt: egy darab a tengerből, az öböl túloldalán magasodó hegyekből és az égbolt a fejük felett. Min szerette nézni a változékony, fehéren, szürkén tornyosuló felhőalakzatokat. Ez a monoton, de önmagát sohasem ismétlő felhőjáték jelentette számára a legkellemesebb szórakozást. Sokáig elképzelni sem tudta, hogy van ennél szebb. Most, miközben az autóbusz a nagyváros külső kerületeit szelte át, szinte sokkolta, hogy mennyivel szebb, mennyivel gazdagabb a szögesdrót kerítésen túli világ. Amit látott, felülmúlta minden várakozását. Az autóbusz megállt egy piros jelzőlámpánál. Most alaposabban szemügyre vehették, amit a jármű ablakaiból látni lehetett. Kiáltás törte meg a feszült csendet:

– Ott! Mekkora!!!

Az arcok még jobban rátapadtak az ablakokra, mindenki azt a nagy valamit kereste tekintetével, ami Minből kiváltotta a csodálkozó kiáltást.

– Mekkora! Úristen, nagyon nagy! – kiáltotta Min, látszott rajta, hogy egészen magánkívül van.

Senki sem látott semmi különöset, hiába meresztette a szemét. A Min mellett ülő önkéntes felállt a székről, hogy jobban lássa Min feje fölött az utcát, hátha megpillanthatja, mi az, ami ekkora hatással van a hatéves menekült kislányra. De nem látott semmi különöset: néhány járókelő, zsebkendőnyi zöldövezet néhány paddal, fiatal lány, aki kutyát sétáltat pórázon.

– Egy patkány! Nagyon nagy! – kiáltozott tovább Min.

Az önkéntes most még jobban meresztgetni kezdte a szemét, hol látja ez a gyerek azt a hatalmas patkányt. De nem látott semmit: néhány járókelő, pár négyzetméter gyep, padok, a lány a kutyával.

Min most hevesen mutogatni kezdett:
– Ott! Ott!
Az önkéntes hirtelen megölelte Mint. Látszott rajta, hogy valami nagyon felkavarta. Aztán tisztázták: igen, a kutyára gondolt. Mert még nem látott egyetlen más állatot sem eddigi életében, csak patkányt, amiből a táborban nem volt hiány, no meg persze galambot, amit egyfajta szárnyas patkánynak érzékelt. Természetes tehát, hogy a kutyát meglátva óriáspatkánynak hitte. Az önkéntes mesélni kezdett neki az állatokról. A háziállatokról, a vadon élő, a növényevő és ragadozó, a szárazföldi és víziállatokról. Min ámulva hallgatta, mohón itta az önkéntes szavait, miközben, homlokát az ablaküvegnek támasztva, továbbra is a busz ablaka előtt elsuhanó utcákat bámulta. Minél többet akart magába szívni az élményekből, információkból, érezte, hogy még hosszú időre kell elraktároznia őket.

Az autóbusz fékezett, finom, sziszegő hangot hallatva kinyíltak az ajtói. A gyerekek párosával felsorakoztak az állatkert bejárata előtt. A mai kirándulás fénypontjához érkeztek. Az önkéntesek megvásárolták a jegyeket, a türelmetlen sereg elindult a bejárat felé.

Min szinte önkívületi állapotban járkált a ketrecek, kifutók előtt, az önkéntes mellette maradt, s mivel Min nem tudott olvasni, felolvasta neki az összes állat nevét: csíkos hiéna, sima szőrű vidra, indiai róka, elefántcickány, tarajos sül, cibetmacska, zsiráfnyakú gazella, lapátfülű róka... Roppant tetszettek neki ezek a furcsa elnevezések, nem tudott betelni a hangzásukkal, sokáig ismételgette magában, próbálta memorizálni az összes hallott állatnevet. Egyik ámulatból a másikba esett. Ma reggel még csak a patkányra és a galambra korlátozódtak az állatvilágra vonatkozó ismeretei, most meg robbanásszerűen tágult számára az élőlények univerzuma.

Amikor a zsiráfhoz értek, nem hitte, amit lát, döbbenten állt a magas kerítés előtt, és próbált meggyőződni róla, hogy nem álmodik, az állat impozáns méretei teljesen letaglózták. Ugyanolyan sokk volt számára, mint a mai nap első nagy felfedezése, az óriáspatkány. De hátravolt még az elefánt. Min majd kiugrott a bőréből, amint megpillantotta, az önkéntes igyekezett szorosan mellette maradni, látva, mennyire felizgatja őt a soha nem látott állatok látványa. Egy ideje már kézen fogva vezette őt az állatkert sétányain.

Az elefántok tágas kifutó közepén álldogáltak, szaporán legyezték magukat vitorlafüleikkel, és ez a látvány az összes gyereket lenyűgözte. A legizgágábbak is megálltak, és mozdulatlanul, lenyűgözve nézték a hatalmas állatokat.

Az egyik elefánt a gyerekcsoport felé fordította a fejét, és úgy állt egy darabig, mintha éppen őket nézné. A gyerekek lélegzet-visszafojtva várták, mi történik, és amikor az óriási állat nagy, lomha léptekkel elindult feléjük, földbe gyökerezett a lábuk. Az elefánt néhány lépésre megállt, éppen Min és az őt hűségesen kísérő önkéntes előtt. Utóbbi ámulatában elengedte a kislány kezét, anélkül, hogy észrevette volna. Az elefánt Min felé nyújtotta hatalmas ormányát, finoman körülfonta vele és a magasba emelte. A gyerekek felsikoltottak, az önkéntes csak most ocsúdott fel, kétségbeesetten próbálta elkapni Mint, de az elefánt már túl magasra elemelte, nem tehetett semmit. Néhány másodperc múlva Min már az elefánt hátán ült, miközben az állat lassú léptekkel ballagott befelé, a társa mellé. A kislány boldogan integetett az őt rémülten bámuló sorstársainak.

Megjelent a Cimbora 2021/7-es számában