Cimbirodalom
– OTT ÁLLNAK A KÉPZELET TÁVOLI PÓDIUMÁN? NÉMA VIGYÁZZBAN, négyen lehetnek? öten? megcsillannak a rézfúvók, a trombitákon megtörik a csalóka fény, az öreg dobos inas pulykáéhoz hasonlító nyakában meg-megrezzen a vén dob, feszes hasa mindent átható, kemény és erős hangokról álmodik, még abból az átkos múltból, amikor kezelője akkor még érces hangon tette közhírré napról-napra a fensőbbség utasításait, és meg-megremeg, mint ugrás előtt a leopárd nyakán a bőr, mint alája írni vonakodó, makacs kulákok szeme az elhúzódó vallatások során.
– MINDENT ÁTMENET NÉLKÜL KEZDENEK JÁTSZANI; a kürtök hangja összefonódik, felszáll, mindent betölt a zene, a dobverők, mintha varázspálcák emelkednek a holdfényben, vezénylik a fel-feltámadó szeleket, a dobos, ez a keserű arcú, féllábú öregember lehunyja a szemét s a második világháborúról álmodik, a Don-kanyarról, ahol egy eltévedt akna elvitte a fél lábát, aztán váratlanul apja tűnik fel előtte, aki az első háborúban Piavénál dobolhatta a visszavonulót s dédapja, aki suttyó gyerekként Damjanich veressipkásainak dobolta a támadás felpörgető jeladásait... Igen, emlékezik az öregember, és lehunyja a szemét, s mint egy kísértő, soha véget nem érő álomban pergeti ütőit. A dob, mint egy szenvedő állat meg-megszólal; panaszkodnak a trombiták is, dicstelen életüket kibeszélő, magányos öregasszonyok; a kürtök, ezek az impertinens, kákán is csomót kereső, öregemberek is beleszólnak, sóhajtoznak; medvetáncoltatók kezére jutó, szomorú medvék...
– SZOMORÚ EZ A ZENE, szomorú, mint magányos farkas vadászok gyűrűjében, mint fagy szorításában megmagyarázhatatlan módon épen maradt robbanó vörös rózsa, szomorúak a különböző alakú, kopott szalagokkal, jelvényekkel ékes sapkák az öregemberek fején, négy vagy öt ilyen sapka lehet, félelemről és éhezésről mesélnek, háborús bombázásokról, a katyusák mindent lebíró, álmukban azóta is kísértő ugatásáról, víz alatt úszva megtett évekről, árvizekről, fagyokról, kérges tenyerekről, és a sóvárgásról, telt húsú, fehérlábú asszonyok után. A dobos egyedül, hajadonfőtt, ősz, gyérülő fürtjeit borzolja a világhuzat, szeme becsukott ajtó, kirekeszt mindent és mindenkit a sorból, fogatlan szája éneke tenger!
– SZÁLL AZ ELVARÁZSOLT TÁJ FÖLÖTT AZ ELANDALÍTÓ MUZSIKA, itt villognak a kihúzott kardok, itt tolong minden megcsalt szerető, megbecstelenített hitves, háztól elűzött kutya, minden elesett katona és becsapott kisgyerek, minden borús kedv és elveszített játék, a vasárnap délutánok unalma, a magányos fenyők szomorúsága, minden eltérített folyó, kiszikkadt patak, megmérgezett forrás.
– NÉMA VIGYÁZZBAN ÁLL AZ ELVARÁZSOLTA FÚVÓSZENEKAR A KÉPZELET TÁVOLI PÓDIUMÁN.
Megjelent a Cimbora 1996/2-es számában
Az egyfejű sárkány
Cimbirodalom
Gyermekkoromban, az ötvenes években errefelé még alig jártak autók. Egy piros autóbuszra emlékszem. Futunk utána a fölvert porban. Legelöl Feri, a város bolondja, aki valamikor tengerész volt, de azután reménytelenül beletörődve sorsába, megkeseredve emigrált a szárazföldre.
Mesék a táborban 1.
Cimbirodalom
Fél 10 van. A kinti ostorlámpa fénye beszűrődik a függönyök résein, különös állatokat formáz. Pisti szerint sárkányra hasonlít, Miklós szerint dinoszauruszra, Lacika nem nyilvánít véleményt, Péter szerint tankra hasonlít.– Ki kezdi? – kérdezi fojtott hangon Miklós.– Péteren van a sor – súgja Pisti.A szolgálatos tanárnő lépései elhalkulnak a folyosón.Péter elkezdi – Bogdán László folytatásos meseregényének első része.