Az óceánember

Korafelnőtt gyermekek (3.)

Cimbirodalom

Föld körüli utazásra hívunk, körbejárjuk a bolygót: túl korán és kényszerűen felnőtt gyermekekkel találkozunk, álom és valóság határán. Olyan álmok ezek a szövegek, amelyek túlságosan is a valóságból nőnek ki. Vannak a világon gyermekek, akik roppant nehéz és veszélyes munkával próbálnak hozzájárulni családjuk vagy saját maguk mindennapi megélhetéséhez olyan mesterségekben, foglalkozásokban, amelyek létezését józan ésszel felfoghatatlannak tartjuk. Számukra mindez hétköznapi valóság, életükben semmi más nem létezik. Őket próbáljuk „megálmodni” új sorozatunkban.

Mintha egy tükör felületét törte volna át, mely millió szilánkra szóródik szét: a vizet keménynek, élesnek érezte A külvilág hangjai apró, éles darabokra hullottak, és őrülten kavarogtak körülötte, megsebezve, átszúrva dobhártyáját. Csak vad kavargást látott, buborékok örvénylését érezte a testén, a piszkosfehér fényt érzékelte, ami inkább eltakarta, elnyelte a dolgokat, semmint láthatóvá tette volna őket. Néhány másodpercig tartott ez az állapot, a test eszmélt elsőnek, az izmok megfeszültek, megfelelő ívben hajlították a törzsét, karjai előrelendültek, lábai erőteljes csapásokkal tolták a derengő világosság felé.

Néhány másodpercig levegő után kapkodva nézte az eget, a kék egyhangúságát imitt-amott megtörő vattacukor felhőket. Lassan magához tért, felszabadultan lélegzett, egyre élesebben érezte maga körül a valóságot, hallotta a parton és távolabb, a bárkákon álldogálók tapsát, ujjongását, aztán már látta is őket, de csak mint sokfejű, színes, elmosódott csoportot, nem ismert fel arcokat, nem kapta el a rászegeződő, csodálatot kifejező tekinteteket. Közben a karjai, lábai tették a dolgukat, egyre közelebb vitték a sziklás parthoz. Már kint is volt a vízből. Körülhordozta tekintetét a bámészkodókon, elégedetten nyugtázta, hogy sokan vannak. Mosolygott.

Megkönnyebbülten fújta ki magát, örült jó sikerült ugrásának, a népes közönségnek. Rég voltak ilyen sokan, sejtette, hogy a többségük külföldi turista, szép bevételre számíthattak. Az elmúlt napokhoz, hetekhez képest mindenképpen. Mostanában nehéz idők jártak a családra, Békára és gyerekeire. Az apjukat hívták Békának a szomszédságban, a kikötő körüli teraszokon, a boltokban, így szólították a kofák a piacon, amikor kivonultak együtt, hogy beszerezzék az egy hétre való zöldséget, gyümölcsöt. Halat nem, azt maguknak fogtak kint a nyílt vízen. Volt egy közepes nagyságú bárkájuk, öten-hatan kényelmesen elfértek benne. Az igazat megvallva az elmúlt hónapban a „békák” inkább halásztak, mint ugráltak. Mondogatta is az apjuk, hogy ha így megy tovább, lekopik róla a Béka név, és Kormoránnak fogják szólítani az emberek. Halászniuk kellett, mert elmaradoztak a turisták.
A válság... Ezt a szót gyűlölte a legjobban, bár pontosan nem értette a jelentését, de valahányszor elhangzott a felnőttek beszélgetésében vagy a tévéhíradóban, összeszorult a gyomra. Úgy érezte, ha ki kellene mondania, torkán akadna, mint egy halszálka, és megfulladna tőle. Igyekezett nemgondolni rá, elhessegetni, mint egy szemtelen legyet, elfelejteni, lehetőleg teljesen... Már nem emlékszik pontosan, mikor lopta be magát az életükbe ez a szó és a nyomában settenkedő rossz érzés. Már alig emlékezett a válság előtti időre, amikor még ismeretlen volt számára, vagy ha hallott is róla, még nem rendelkezett azzal a rettenetes mellékzöngével. Volt idő, amikor minden jó volt. Így emlékszik. Bár nem tudja, mitől volt akkor jó minden, és mitől nem jó most. Nem éheznek, viszonylag jó ruhában járnak, a házuk, ahol együtt lakik a család három nemzedéke, nem mondható tágasnak, sem szépnek, de meglehetősen kényelmesen elférnek benne, van folyó vizük, fürdőszobájuk. Sokan, bizony, nagyon sokan ebben a városban álmodni sem mertek ilyen hajlékról. Persze, nem ismerték a luxust sem, legnagyobb testvérénél, bár már saját családja volt, és gyerekük is született, szóba sem jöhetett a saját lakás, ott laktak ők is a többiekkel együtt. Nem zavart ez senkit különösképpen, nem vágytak többre. Mégis tudta, érezte, hogy valami fenyegeti ezt a viszonylagos biztonságot. Nem beszéltek róla otthon, de ott lógott a levegőben a kérdés: vajon meddig tudják így fenntartani magukat? Ha nem jönnek többé turisták a városba, más megélhetés után kell nézniük, és nem igazán tudták elképzelni, mi lehetne az. Valószínűleg szétszéledne a család, menne, ki merre lát, munka, betevő falat után. Régen, úgy gondolták legalábbis, szépen kerestek ezzel: ők voltak a Béka család. A Teknőnek nevezett sziklás öbölben, a tenger fölé emelkedő szédítő sziklafalakról ugrottak a kis öböl mindig vadul hullámzó vizébe A turistákat vonzotta az attrakció, lelkesen adakoztak a látványos produkcióért. Amit bedobtak a legkisebb testvérei által körbehordozott dobozba, nekik csak aprópénz volt ugyan, de a népes család meg tudott élni belőle.

Valamikor régen kezdődött az egész, amikor az öreg Béka még tizenéves suhanc volt. Ideje nagy részét az öbölben töltötte a barátjaival. Itt lehetett a legjobb fejeseket ugrani, a parti sziklákon pedig remekül lehetett mászkálni. Az övék volt a világ legjobb strandja, élményfürdője, kalandparkja, és ezt önfeledten élvezték Versengtek egymással, ki mer magasabbról ugrani. Eleinte két-három méteres magasságról rugaszkodtak neki, majd eljutottak hét-nyolc méterig is, egyre feljebb merészkedtek, elszaladt velük a ló, ahogy a felnőttek mondogatták rosszallóan. És egyre gyakrabban fordult elő, hogy bámészkodók serege követte lélegzetvisszafojtva vetélkedésüket, egyszer valaki egy ötdolláros bankjegyet tett valamelyikük partra terített trikójára. Aztán mások is követték a példáját. Most már nem csak az volt a tét, ki a legjobb ugró közülük, hanem hogy minél bőkezűbb adakozásra indítsák a közönséget. Béka, aki ekkor még gyerek volt, és ez volt az első, önerőből szerzett keresete, a világ leggazdagabb emberének érezte magát. Igaz, amikor először hazavitte a pénzt és letette az asztalra (alapvetően becsületes és jóravaló gyerek lévén), hálából egy kiadós verést kapott, mertnem hitték el, hogy nem lopta De aztán a szomszédság révén „hiteles forrásból” is értesültek a pénz eredetéről. Ekkor tiltani próbálták, „kitöröd a nyakad, fiam”, de nem sokra mentek vele. Békát egyszerűen magával ragadta a mélység mámora. Csakhamar beletörődtek a bolondériájába, főleg, hogy ilyen szépen jövedelmezett, és nemsokára tisztes foglalkozásnak kezdték tekinteni. Béka régi ugrótársai idővel lemorzsolódtak, egyedül maradt, aztán megszülettek, majd felnőttek a gyerekei, és belőlük is ugyanolyan ügyes békákat nevelt, jól működő csapattá váltak, edzéseket tartottak, gyakoroltak, figyeltek egymásra

Bo volt az egyetlen lány a csapatban Rá különösen vigyáztak. Az apja eleinte rettentően izgult, amikor ugrott, féltette őt, leginkább attól rettegett, nehogy leessen a szikláról, miközben az ugróhelyre mászik. Ez a félelme idővel oldódott, hiszen Bo ügyesség, bátorság, magabiztosság tekintetében semmiben nem maradt el fiútestvéreitől. Most már ő apja jobbkeze, ő vezeti az edzéseket, ő a csapat esze-lelke.

Bo fürgén kúszott fel a sziklafalon egy keskeny párkányig. Kilépett a szélére, érezte talpa alatt a naptól átmelegedett kőzet megbízható szilárdságát. Ez megnyugtatóan hatott rá. Előbb csak egyenesen maga elé nézett, várta, hogy légzése normalizálódjon. Aztán lenézett az alatta hullámzó, kavargó öbölre. Húsz méternyi mélység tátongott alatta. Az öbölben a víz, a hullámzás ritmusát követve, hol emelkedett, hol süllyedt. Ki kellett várni a megfelelő pillanatot, a legmagasabb vízállást megelőző egy-két másodpercet. Szinte az egész teste felvette a hullámzó öböl ritmusát, légzése, szívverése a pulzáló vízfelszín üteméhez igazodott. Elrugaszkodott. Kitárt karral, egyenes lábbal zuhant. A tökéletes testtartás miatt ez a zuhanás inkább tűnt lebegésnek vagy repülésnek. Vízbe érkezés előtt karját előrenyújtotta. Ujjaival megérintette a vizet. Mintha áram ütötte volna meg, valami belenyilallt. Nem emlékezett, hogyan úszott ki, hogy került haza, mi történt a nap hátralevő részében. Amikor a remekül sikerült ugrás után elmerült a habokban, valaki a parton egy vörös foltra lett figyelmes, amely ott kavargott, ahol az imént Bo elmerült Többen is a vízbe vetették magukat, hogy felszínre hozzák, de akkorra már fel is bukkant, kissé kábán nézett szét, furcsa volt a tekintete, de intett a többieknek, hogy minden rendben. Csupán felületi horzsolás, legfeljebb enyhe agyrázkódás, mondta a szolgálatos orvos a sürgősségi osztályon.

Csúszdaszerű folyosóra emlékezett, amelyen perceken át csúszott sebesen, majd egy homokos felületen landolt, amely tengerfenékhez hasonlított leginkább, de szárazon volt, szabadon tudott lélegezni. Körülnézett, egy vízgömböt látott lebegve pulzálni maga előtt, olyan volt, mint egy óriási szappanbuborék, amikor elválik a fúvókától, és egy ideig formátlanul lüktet, imbolyog, amíg lassan gömbalakot vesz fel. De ez a valami most ellentétes mozgást mutatott be. A gömb lassan átalakult, előbb formátlanul remegő szappanbuborékká, majd felismerhető körvonalai alakultak ki, leginkább egy emberhez hasonlított, két láb, két kar, fej. Igen: egy csillogó, villódzó, áttetsző emberalak állt előtte, teste vízből, kristálytiszta, világos tengervízből állt. Egy kagylót nyújtott feléje.

Egy kagylót szorongatott a markában a kórháztól hazafelé vezető úton, alaposan szemügyre vette, nem látott még ilyen alakú kagylót errefelé a parton, távolról, messzi tengerekről sodorhatta ide valamilyen áramlat. Erősen megszorította a selymes felületű tárgyat: jóleső forróság járta át a testét

Megjelent a Cimbora 2021/6-os számában