A vendéglős némi elemózsiát és két palack bort is csomagolt az útra, s kifejezte abbéli őszinte meggyőződését is, hogy bizonyára Münchhausen bárót, az ismert kalandort, mesehőst és utazót, a mesék koronázatlan európai királyát, igenis megejtette szerencsétlen sorsú városuk varázsa és bizonyára élete során még alkalmat kerít arra, hogy visszatérjen a mélabús tornyok közé.

– Úgy legyen – mondta a báró, és nyomában a bicegő és kedvetlen Vigyorgó Cédulás Jakabbal, kilépett a vendégfogadóból. Bevárta a bohócot, s egymás mellett lépegettek az utca közepén, a neonfényben. Mindenütt meg-megbillentek a függönyök, s az ablakokban kíváncsi, integető embereket láthattak. Néhány asszony fehér kendőt lobogtatva búcsúzott tőlük és ők, nyomukban az utcagyerekek hadával, elindultak a főutcán, a város végén álló kőkereszt felé, ahol a báró reményei szerint útitársaik, a városból ugyancsak távozni

kényszerülő betörő és az őt hét határon keresztül kergető mesterdetektív, már várnak rájuk.

– Hány óra van? – kérdezte színtelen hangon a kedvetlen bohóc.

Münchhausen megállt, akkurátusan szemlélte meg előhúzott zsebóráját és halk hangon közölte: 

– Éjfél van, barátom, a szellemek órája, amikor néhány pillanatig a múlt és a jelen szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodik, még tegnap van, de tulajdonképpen már holnap, és ilyenkor a szerencsésebb halandók – magyarázta az elképedt bohócnak – kívánhatnak valamit; a szellemek, ha épp jó kedvükben vannak, esetleg teljesíthetik is kívánságaikat. Te mit kívánnál, barátja az erénynek és a rendetlenségnek?

Vigyorgó Cédulás Jakab gondterhelten meredt maga elé.

– Szeretnék visszakerülni a cirkuszba, szeretnék megint kilépni a porondra, a fénybe, hogy művészetemmel, csetléseimmel-botlásaimmal, vicceimmel szórakoztathassam a nagyérdemű közönséget.

– Kívánságod beteljesedik – hallották távolról a szellem hangját.

Hatalmas légörvény támadt és hirtelen egy cirkuszi porondon találták magukat. Münchhausen érdeklődve figyelte, hogy a bohóc kecskebukát vetve, piruettezve kereng a porondon, triciklire ül, almákat, nyulakat, kígyókat varázsol elő cilinderéből és egy árva fehér galambot. A madár elkeseredetten körözött a levegőben, olyan volt, mint egy hófehér kérdőjel.

A légörvény ismét feltámadt, a cirkusz eltűnt, s ők egymásba karolva lépegettek tovább az utca közepén, elmaradt a ricsajozó gyermekek hada is. A hold ebben a pillanatban jelent meg az égen, ezüst uszályában olyan volt, mint a menyasszony, és a kissé megszédülő báró hallani vélte a város mélabús tornyainak sóhajtozását is. Hiába szerelmesek ezek a jobb sorsra érdemes tornyok a napba, hiszen a nap minden este eltűnik, beteljesítve a törvényt és az éjszakai égen kacér húgát, a holdat hagyja maga helyett, hátha meg tudja vigasztalni a hold, ez a vérvörös, kacér menyasszony a szerelmes tornyokat.

Lépegettek tovább, Münchhausen minden lépéssel egy évet fiatalodott. A szívében az imént azt kívánta, hogy a nagy hatalmú szellem (ha ugyan nemcsak a halandók, de a halhatatlan mesehősök kérését is figyelembe veszi) elérhetné, hogy lássa meg még egyszer szomorú életében nagy szerelmét, a Tenyérnek becézett lányt, akivel ebben a furcsa és különös városban az elmúlt napokban kétszer is álmodott.

Igen, minden lépéssel egy esztendőt fiatalodott a bárónk. Ment vissza, kiegyenesedő derékkal, reumát, köszvényt, csúzt felejtve, sugárzó szemekkel hátrált vissza győzedelmes ifjúkorába, amikor még naponként volt boldog és boldogtalan ő is, mint a többi halandók, és úgy kerülgette a nőket, mint a méhek a virágokat. Ment vissza sugárzó ifjúkorába a báró, Tenyérhez ment, egyetlen szerelméhez. Ezt a szép szőke lányt úgy szerette, mint még soha senkit, maga sem tudta, mégis miért engedte el búcsú nélkül maga mellől, miért nem mondta meg neki soha, hogy mennyire szereti, noha mindég készült erre. De a hír, hogy szülei hirtelen halála miatt az árván maradt lány másik városba kényszerül társalkodónőnek elszegődni egy főúri családhoz, meglepte, s noha (amíg a postakocsiig kísérte) állandóan nyelve hegyén volt a vallomás, mégse mondott semmit, nem tartotta maga mellett a lányt, nem vallotta meg, hogy mennyire szereti, nem kérte feleségül, hagyta elmenni. A lány sírt, ráborult, könnyeit ma is érzi az arcán, szeretlek – mondta még – nagyon fogsz hiányozni! A báró elkeseredetten ölelte a lányt, de nem bírt megszólalni.

Talán, gondolta most szomorúan, újjáélve a búcsú nehéz perceit, talán mégiscsak ez és így volt megírva a Sors Könyvében, s a sorsa ellen még egy nagyralátó mesehős sem tehet semmit. Aztán elporzott a postakocsi, a kanyarban még meglibbent Tenyér fehér kendője, aztán a lány eltűnt. Évek, évtizedek, évszázadok teltek el s most a mélabús tornyok városának határában a báró hirtelen észrevette a lányt. Fiatal volt, győzedelmesen szőke és sudár. Mosolyogva lépett feléje: Drága Pehely – suttogta és megcsókolta a báró borostás arcát – miért voltál, drága Pehely, annyira  büszke és annyira gyáva, miért is engedtél elmenni?! 

A báró magához akarta szorítani, meg akarta vallani neki, mennyire szereti, de ámultan és megrendülten vette észre, hogy a lány eltűnt és sóvárgó karjai csupán a levegőt ölelik.

– Mi van magával, báró úr? – bámult rá döbbenten Vigyorgó Cédulás Jakab, de Münchhausen nem válaszolt, s ahogy az előbb lépésről lépésre fiatalodott, úgy lett most élő emlékezetében a sugárzóan fiatal Tenyér minden lépéssel öregebb. Végül kicsi, fogatlan öregasszonyként tűnt el a fele-^ dés légörvényeiben s Münchhausen rájött: ott és akkor rontotta el az életét, ott és akkor tévesztett utat, ő már soha nem lehet ama mesebeli Pehely, aki a Tenyérnek nevezett szerelme tenyerében pihenhet meg. Nézte az emlékezetében még utoljára megképződő szerelme szőrös, ráncos, bibircsókokkal elcsúfított, aszott öregasszony arcát és legszívesebben sírt volna, de ekkor észrevette a mélabús tornyok határában, a kőkereszt mellett várakozó Szilárd Izidort és Rehovácot.

– Most menj el édes drága Pehelyem – hallotta meg Tenyér selypítő, kissé mélakóros hangját, ami most is megdobogtatta öregedő szívét, pontosan úgy, mint hajdanában –, most menj el, Münchhausen báró és ne emlékezz majd semmire! Ígérd meg nekem, hogy nem fogsz majd emlékezni semmire, legfőképpen rám, aki látod, megöregedtem, hiszen én csak veled, melletted lehettem volna halhatatlan!...

– És most mihez kezdenek? – fordult Münchhausen érdeklődve a rablóhoz és a detektívhez, miközben lassan elmaradt mögöttük a mélabús tornyok káprázatokból épülő tündérszép városának képe.

– Hát ez az – röhögött Rehovác. – Arra gondoltam, hogy nyitunk egy magándetektív-irodát, ahol barátom, Izidor, kamatoztathatja a rablók különlegesen érdekes világában szerzett ismereteit.

Nevetve váltak káprázatokká ők is, csak kérdőjelek kavarogtak az ezüstös szűrt holdfényben.

Vége

Megjelent a Cimbora 2001/6-os számában