Csak ehhez előbb meg kellene találniuk, de hiába hömpölyögnek a rend mélabús tornyok városi őrei fel és alá az utcákon, kardcsörtetve és káromkodva, Bumfordi Benjáminról, aki az előbb még méltóságteljes, ősz szakállú bérkocsisnak adta ki magát, senki nem tud semmit. Eltűnt mint a kámfor!... Mi tudjuk viszont, hogy nyom nélkül senki se tűnhet el. Tudjuk azt is, hogy Bumfordi Benjámin, korunk hőse, jelen pillanatban egy harcias és eltökélt kakas nyakát szorongatja, s mélabúsan gondol arra, hogy ismét nem láthatja az Eurosporton az alpesi műlesiklóversenyt vagy az RTL–en a Hans Meiser-showműsort, amelynek egyszer a nikotinista és antinikotinista pártharcok évadaiban ő is volt a vendége, s hosszasan beszélt a cigaretta káros, rákkeltő hatásáról, népies kifejezéseivel bűvölve el a mindentudó és mindenre figyelő műsorvezetőt, aki még David Copperfieiddel, a hírneves mágussal is „magas lóról” beszélt. A mélabús tornyok városának ősz szakálla előtt azonban megjuhászkodott s így Bumfordi hosszasan fejtegethette, hogy a Camel, a Kent és a Havanna szivar lassan ölő mérgek. Bumfordi erre gondolt a tyúkólban, ahol már órák óta gubbaszt ott, s lassan felderült. Felrémlett előtte a tébolyító tévészereplést követő ünnepi vacsora, amikor gyönyörű manökenek siettek udvarlására és neves színészek hívták meg hétvégi golfpartikra. Mindez azonban végérvényesen és megmásíthatatlanul múltnak tűnt. Most, a kakas nyakát szorongatva, Bumfordi Benjámin megrendülteit gondolt arra, hogy talán megtelik tyúktetűvel, és akkor le kell vágatnia népszerűségét megalapozó, tekintélyt adó hófehér szakállát. Azt is tudta viszont, hogy még nem mehet ki az utcára, mert elfogják az őrjáratok. Félt, hogy az ól tulajdonosa, akit nyugodtan lehetett volna indítani argentin kakasviadalokon is, zajt csap, hát rajta tartotta kezét. Nehezen boldogult vele, szívében dévaj kárörömmel gondolt arra, hogy nehezebben, mint volt szélkakas-tanácsadóival, akik bukása után hátat fordítva neki ugyanolyan lendülettel keresték a piperkőc és ostoba Kikerics Manó kegyeit. Nem, ez a kakas

olyan volt, mint ő: meg nem alkuvó! Kitépett tollak, vércseppek jelezték, hogy végsőkig védelmezte tyúkjait és otthonát, akár egy amerikai indián törzsfőnök, aki soha egy pillanatig nem fogadja el a sápadtarcúak uralmát. De Bumfordi kitartó volt és konok, ahogy egy volt népvezérhez illik. Az Antinikotinista Hírlapban (emlékezett félálomban) egyszer azt írták róla, a Szelíd és békés emberek felcímet viselő rovatban, hogy „a mi Benjámin apánk még a légynek sem árt”. Ez tetszett neki, félig-meddig, röhögött magában, még igaz is volt: a légynek tényleg nem ártott soha. Jobb kezével tartva a kakast, nehogy erőre kapva kukorékolásával elárulja, bal kezével simogatva az aléltan is büszke tulajdonos taraját, surrogó neszekre eszmélt fel. Nem, nem tévedett, lépések közeledtek az ól felé.

– Bújj elő! – hallszott kintről, a ketrec mellől.

– Nem bújok. – engedte el a meglepődött Bumfordi a kakas nyakát. Az rögtön kárálni kezdett, majd félelmetesen kukorékolt.

– Bújj elő, te aljas tyúktolvaj!

– Ki vagy te? – sziszegte dühösen Bumfordi, de a látogató pimaszul és eltökélten tovább sértegette, gyáva szemétládának nevezte, mindenki köpőcsészéjének, a mélabús tornyok városi diliház vezérbolondjának, levitézlett szamárnak. Közben a kakas egyre harciasabban kezdett kukorékolni, verdesett, s felriadva eszelősen kezdtek kárálni a tyúkok is. Bumfordi nem tehetett mást, kibújt a ketrecből rázogatva magáról a ganajt és a tollakat, s döbbenten fedezte fel a kövér, kopasz, disznószemű kocsmárost. Hosszú, fehér hálóingében, furkósbotjára támaszkodva olyan volt, mint egy jelenés a vízözönről szóló tragédia ötödik felvonásában...

– Bocsáss meg nekem, nagy jó uram – hullt térdre – azért, hogy letyúktolvajoztalak és le vénszamaraztalak. De meg kellett sértselek valamivel, másképp reggelig sem jöttél volna elő. S túlságosan nagy zajt sem csaphattam, hisz idecsalhatta volna a még mindig a városban koslató, téged kereső poroszlókat.

– Mit akarsz, kocsmáros?

– Menekülj, uram, amíg nem késő. Menekülj, amíg még menekülni engedtetik. Menekülj, amíg még nyitva van ama bizonyos hátsó ajtó. Ott van egy ló – bökött a fészer felé –, egy arabs telivér. Az enyém! Pénzt is adok. Fuss, amíg még nem késő.

– Hová? – vakarta egyre jobban viszkető ősz szakállát Bumfordi, és kétkedve, gyanakvóan nézett a hájfejű vendéglősre.

– Mindegy az, hogy hová, de menj. Ha itt maradsz, megtalálnak és börtönbe hurcolnak a poroszlók. És ki tudja, túléled-e a téged ádázul gyűlölő Kikerics Manó kínzókamráit? Itt voltak az előbb is a poroszlók, csapra vertem nekik egy hordó sört, kiszáradt a torkuk a nagy keresésben, rohangálásban. És hallgatóztam is, bár túlságosan a fülem se kellett hegyeznem, ordítva beszéltek. Mindegy, hogy élve vagy halva, hangsúlyozták ki, de téged, a város árulóját, idegen hatalmak ügynökét, a veszélyes ellenforradalmárt és spiont Kikerics kormányzó úr elé kell hogy vigyenek. S vigyázz, uram, nekik kényelmesebb, ha halva visznek, mert soha nem lehet tudni, mikor kerekedsz ismét felül a hatalmi harcban, és akkor bosszút állhatsz majd rajtuk. Hát nem érted, Ősz Szakáll. Menekülj!...

– Nem – dobbantott energikusan Bumfordi Benjámin és dühösen összemorzsolt egy szakállából kiszedett terűt.

– Miért makacskodsz, jó uram?

– Mert ha futok, egyrészt elismerem annak a kardot nyelt, piperkőc szoknyapecérnek, annak a réti vadszamárnak a vádjait, másfelől lovon aligha jutok ki most a városból.

– De meggyilkolnak a pribékek, uram, ha itt maradsz.

– Nem megyek sehova – dobbantott Bumfordi, és megint erősnek érezte magát, mint hajdanában, fiatal korában a cserkészek között, a Kaukázus hóval borított csúcsai körül járva, ahol úgy, olyan magányosan ődöng a szél, mintha más célja nem lenne a világon, mint össze-vissza hajtogatni a vándorok köpönyegét és a bús fák lombját.

– De itt nem kívánatos a jelenléted, uram. Engem is felelősségre vonnak, ha itt találnak.

– De mint igaz hívem, ugye, vállalod a veszélyeket?! – nevetett Bumfordi, és félretolva a didergő, hálóinges kocsmárost. Döngő léptekkel haladva át az udvaron, belépett a vendégfogadóba. Az asztalon még ott hevertek a vacsora maradványai, kézbe vett egy darab húst, engedett magának a hordóból egy korsó sört és megitta.

– Hol van a báró? – kérdezte a rémülten sunyító tulajdonost. – Hova tűnt a jó Münchhausen?

– Hova tűnt volna? – álmélkodott a kocsmáros. – A szobájában van, uram.

– Meglátogatom.

– Ne tedd!

– És miért ne?

– Mert nincsen egyedül, uram. – A hájfejű elvörösödött, a pult alól egy veresboros flaskát varázsolt elő és meghúzta.

– Majd elnézést kérek a hölgytől – vigyorgott Bumfordi, de a kocsmáros határozottan állította meg.

– Téged szeretnélek megkímélni a csalódásoktól, méltóságos uram!

– Miért, kivel van a báró?

– A lányoddal, uram – húzott még egy kortyot a vendéglős a bütykösből, és kíváncsian nézte Bumfordit, akinek az arca hirtelen felderült.

Örülni fognak nekem, hidd el – nevetett, és a hússal a kezében megindult fölfelé a nyikorgó lépcsőkön Münchhausen báró szobája felé. Alig lépett be a szobába, máris megjelentek az ajtóban a kifulladt, dühös poroszlók és arra kényszerítették a kocsmárost, hogy újabb és újabb söröskriglikkel vendégelje meg őket, miközben dühösen káromkodva közölték, sehol nem találják Bumfordit, valószínűleg elnyelte a föld...

 Megjelent a Cimbora 1999/4-es számában