Cimbirodalom
– Mit tudsz felhozni a mentségedre? – kérdezte a kocsmáros.
– A lőcsöt a szekérből – pislogott az emberke.
– De hát nincsen is szekered – nevetett a hájfejű, s odadobva a kulcsot, a báró felé fordulva úgy folytatta a város történetének vázlatos ismertetését, mintha nem is hagyta volna abba holmi kulcsokat kereső toronyőrök kedvéért.
Igen, azon az áprilisi hajnalon, amikor egy bátor, sőt vakmerő nikotinista forradalmárnak sikerült minden veszéllyel dacolva ellopnia a féltve őrzött dohánykészletet, minden megváltozott. A városi tanács tagjai ágyukból kiugorva rohantak a gyűlésterembe, ahol Bumfordi Benjámin, a tanács Ősz Szakálla mesélte el nekik (kémei jelentése alapján), hogy mi is történt. Hogy a drótakadályon és a vizesárkon a merénylő hogyan jutott át, nem tudni, de tény, hogy az süketnéma őrök démoni erejének hatása alá kerülve vagy a drótakadályon lelte halálát, vagy a vizesárokban falánkul fogukat csattogtató krokodilusok zsákmányává vállott. A krokodilusfogak mohó csattogásától – ő mindég mondotta, hogy vigyázni kell ezekkel az egyiptomi krokogyélusokkal, túl megbízhatatlanok, túl mohók, inkább kínai aligátorokat kellene rendelni! – a békésen szundikáló múzeumőr semmit nem halott. A merénylő – nevezzük egyszerűen, de bizalmatlanul Valakinek – álkulccsal akarta kinyitni a páncélszekrényt, sokáig nem boldogult, azután rájött, hogy nincsen is bezárva! Megjegyzem, emelte fel hajdani, azóta állítólag megtagadott szenvedélyétől megbízhatóan sárga mutatóujját, én mindég mondtam, elvbarátaim, hogy a kapzsi múzeumigazgató orrára kellene koppintani, de nem hittetek nekem! Hát nem eladta az alávaló a modern hongkongi páncélszekrényünket, azt lehet, máig mindhiába próbálná kinyitni Valaki. De hát ami után merénylőnk rájött, hogy a rozoga páncélszekrény-utánzat nincsen is bezárva, kiszedte a dohányt, a cigarettákat, szivarokat, sőt még a dohányleveleket, a vágott dohányt is; pofáját azonnal teletömte bagóval, s elégedetten köpködve úgy eltűnt a múzeumból, mint ama bizonyos beteg szamár tűnt volt el a mesebeli ködben...
Benjámin persze tódított. Mindezt nem mind a kémek jelentéséből tudta meg. Ősz Szakáll akkoriban ugyanis éppen azt beszélte be jobb híján magamagának, hogy holdkóros, s épp a városi háztetőkön sétálva bámulta a holdat mélabúsan a napról faggató tornyokat, amikor a krokodilusfogak mohó csattogása felkeltette figyelmét. A szemközti tetőről nézte végig a szörnyű bűncselekményt, kiáltani viszont nem mert, nehogy leessen a szédítő mélységbe...
A város hamarosan olybá lett, mint egy felbolydult méhkas. Szirénázó mentőautók szenvedtek az utcákon, fantasztikus sebességgel alakultak meg az önkéntes nemzeti antinikotinista őrcsapatok, a tanács meghatározatlan időre munka és tanítási szünetet rendelt el. A lakosság egy emberként vetette magát valaki után, de a merénylő nyomtalanul eltűnt, sőt valahai jelenlétét is porfelhő födte el. Mely porfelhő a lázongó ifjakat a titokban megbámult Camel reklám képein vonuló tevék talpa nyomán felvert sivatagi porra emlékeztette, s úgy érezték, száguldani kezd a vér az ereikben, mintha máris rágyújtottak volna. Három napig tartott az ostromállapot, de meg kellett szüntetni, hiszen pangott az idegenforgalom, s a boltokban kopogóssá száradt a több napos kenyér. Az antinikotinista híradó ugyan még napokig szellőztette az ügy újabb és újabb, hajmeresztő részleteit, de az érdeklődés szűnni kezdett, mire a túlbuzgó s mindenfelé szimatoló riporterek terjeszteni kezdték, hogy valaki illegalitásba vonult, s jelenleg cigaretták, dohánylevelek, vágott dohány, valamint illatos hollandus pipadohány árulásából tengeti zátonyra futott szomorú életét. Először a háziasszonyok kezdtek újra cigarettázni. Azután a fodrászüzletek, masszázsszalonok, aerobictermek pincéiben is szigorúan bizalmas dohányzófülkéket rendeztek be, és a nők, fiatalok, öregek, csitrik, amazonok vígan fújták a füstöt, semmiségekről beszélve, éppen úgy, mint más városokban. Aztán a renitens galambászok, a zelegor ebtenyésztők és az örökké elégedetlen szakszervezetisek is szivarozni kezdtek, s az egyletekben is titkos nikotinista körök alakultak. A fiatalok házibulikon, az öregebbek lóverseny- és futballpályákon már nyíltan fújták a füstöt. Egy év alatt teljesen megváltozott a mélabús tornyok városa, s az idők alatt szavának engedve a merkantil szelleméről elhíresült városi tanács fordított egyet mindenkori köpönyegén. Csak az anti szócskát kellett kihúzni, s ott virítottak máris az új jelszavak. A „ne cigarettáz és hosszú életű leszel a Földön” jelszóból csak a ne-t kellett lepingálni, s kész is volt a megváltozott város „új” jeligéje. S amikor a rádióadón először hangzott fel újra, hosszú évek után, a hamvadó cigarettavég kezdetű tiltott sláger, mindenki örömujjongásba tört ki, Bumfordit pedig, aki a városi tanács ideiglenes nikotinista bizottságát árulással és az ősi antinikotinista isten gyalázásával vádolta meg, azonnal nyugdíjba küldték, véresszájú uszítónak bélyegezve, aki a háztetőről látta ugyan, ami történt, de mégsem tett semmit. Tajtékpipát és illatos pipadohányt kapott szolgálataiért jutalmul. Mindazonáltal nem érezte otthon magát háza árva falai közt, az oda menekített antinikotinista reklámtáblák társaságában, s itt húzta meg magát nálam, a Hét ökörben. Látogatói is szaporodni kezdtek, de én már erre sem tudtam igazán figyelni, mert fantasztikus események sorozata vette kezdetét. Valaki, a városi tanács ideiglenes nikotinista bizottságának elnöke, elrendelte, hogy a város minden alattvalójának hazafiúi kötelessége minden órában elszívni egy szál Valaki szűrős és illatos szivarkát, mely dohányipari termék különben senkinek se kellett volna a turistákon kívül, ők is rendszerint csak egyetlen csomaggal vásároltak belőle. Mindenkinek el kellett rágni egy pofa Valaki bagót, bevezették az esti pipatanfolyamokat... így történt, hogy az öreg nyugdíjra és tajtékpipára ítélt egykori Ősz Szakáll egy idő után elérkezettnek látta az időt az összeesküvés szervezéséhez. Nyitott fülekre talált, főként, amikor elregélte, hogy a hihetetlenül felszökő cigarettázás következtében nőtt a város halálozási arányszáma, utoljára ennyien a vízözön idején haltak meg, ugyanis a szuperprodukció rendezője elfelejtett egérútról is gondoskodni, s a völgyebe rekedt szerencsétlen statiszták nagy része, nem tudván úszni, a vízbe fulladt. Megalakultak tehát az antinikotinista különítmények. Ellenforradalom fenyegette a városi tanács ideiglenes bizottságának épp megszilárduló hatalmát. Bumfordi, akinek már titokban készült is a szobra, amelyet a főtéren a legmagasabb toronnyal szemben szándékoztak felállítani – memorandumot intézett Kiketics Manóhoz, a Sóstó egyik szigetén üdülő s mézesheteit töltő kormányzóhoz, akinek lila gőze sem volt arról, hogy mi is történik éppen az alattvalói körében. Amikor cinikusan visszatáviratozott, hogy leveszi kezét a mélabús tornyok városáról, hiszen valamivel csak meg kell ölelnie fiatal feleségét, kitört az általános pánik, nyomában az elmaradhatatlan polgárháborúval. Rengetegen veszítették el fejüket, és azonnal megalakult az Elveszett Fejeket Kereső Társaság, szerény személyem elnöklete alatt...
Megkezdődtek a kézitusák. A felkelők élén seprűjével hadonászva maga Ősz Szakáll haladt, aki ingyen nem fogadott el tőlem egy árva petákot sem, és sepregetéssel kereste meg mindennapi kenyerét. Hír terjedt el, hogy a gonosz Valaki időközben nikotinmérgezésben meghalt, s ez egyben a nikotinisták csúfos vereségét is jelentette. Az öreg Bumfordi felment az emelvényre, s általános döbbenetét keltve azt ajánlotta, hogy békéljen meg nikotinista az antinikotinistával, mindenki mindenkivel, ássák el a csatabárdot, s szívják el a békepipát. Itt mutatkozott meg a magát hébe-korba holdkórosnak is tartó Ősz Szakáll mérhetetlen bölcsessége...
Az emberek felsóhajtottak, megrökönyödve néztek körül, majd vigyorogni kezdtek, s a békepipa elszívása után azonnal és haladéktalanul kikiáltották a köztársaságot, megválasztva Bumfordit örökös elnöknek. A boldogan szimmogó és üres tajtékpipáját szortyogtató (rossz nyelvek szerint lunatikus) tegnapi lázadó azonnali hatállyal rendelte el a négyórás munkaidő bevezetését, a sajtószabadságot, a diszkók visszaállítását, s száműzte Kiketics Manót, a hálátlan kormányzót, rendeletben rögzítve, hogy ezentúl mindenki azt tesz, amit akar, s megbüntetni csak akkor fogják, ha áthágja a törvényt. Azóta nagyméltóságú, kalandos életű báró uram, a mélabús tornyok városa – amit meglepett idegenek néha az ódonságok városának is neveznek – pontosan olyan metropolis, mint a többi, szerte a világban. Pletykás és poros, mert a locsolókocsik állandó generáljavítás alatt állnak; aki akar cigarettázhat, szivarozhat, pipázhat, rághatja bagóját nyugodtan, senki sem zavarja, csak a jelszavak cserélődnek szorgalmas egykedvűséggel, hiszen hol a Nikotinista, hol az Antinikotinista párt van hatalmon.
Münchhausen elmosolyodott, és rendelt még egy kancsó burgundi veresbort.
Megjelent a Cimbora 1997/6-os számában
A hájfejű kocsmáros meséje
Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 5.
Cimbirodalom
Hol volt, hol nem volt, de inkább igen, mint nem, arrafelé, ahol elkopik a bolhák patkója és szakít az üdv a hűtlen rivalgással, de még valamivel ezen is túl, volt egy város, ahol most vagyunk, és ahol, nagy jó uram, halálbüntetés terhe alatt tilos a dohányzás, mert most éppen a város történelmében először, az Antinikotinista párt van hatalmon.
Münchhausen báró második álma a mélabús tornyok városában
Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 3.
Cimbirodalom
Hajnalra, amikor néhány életfogytiglani pillanatra csend borul a városokra, mély, üres, borzongató csönd, hogy aztán harsányan kezdődjön meg az új, győzedelmes nap; hajnalra, amikor a legkitartóbb kártyások is befejezik a játszmát s a sűrű dohányfüstben elveszetten bámulnak maguk elé; hajnalra, amikor a legszenvedélyesebb szeretők elfáradva, békésen nyúlnak el egymás mellett a gyűrött lepedőn, s a külvárosok szegényei szemüket dörzsölve álmosan indulnak a kiserdőbe fát lopni, Münchhausent is elnyomta az álom.
Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában
Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 1.
Cimbirodalom
Amikor Münchhausen báró annyira megöregedett, hogy már saját történeteitől is undorodott, és szélsodorta falevélként bolyongott fogadótól fogadóig a nagyvilág beláthatatlan országútjain, egy őszi napon, amikor úgy sütött a nap, mintha kárpótolni akarna valamiért (talán az elkövetkezőkért), elvetődött az Ódonságok városába.