Ekkor pillantottam meg a kunyhót, és azonnal tudtam, hogy ugyanitt jártam egy évvel ezelőtt, amikor sűrű köd ülte meg a tájat, a környező csodás vidéket tökéletesen eltakarva. Azonnal felismertem: félig beszakadt tetőzetével, szürkén meredező gerendáival olyan volt, mint egy történelem előtti gigantikus állat csontváza vagy mint egy sok száz évvel ezelőtt hajótörést szenvedett bárka. Az építményt sűrű gaz verte fel, a magas, kócos fű, amely leginkább egy gazdátlan eb csapzott szőrére emlékeztetett, szinte tökéletes kör alakban övezte a roskadozó faházat, a körön kívül mindenütt gondosan kaszált, sima füvű rét terült el, még most, októberben is zölden.

Valami ellenállhatatlanul vonzott a kunyhó felé, amelyet most, második találkozásunkkor valamiért „az én kunyhómnak" éreztem. Az ajtót rég eltüzelhették vagy átköltöztették egy másik hegyi szálláshoz. Két lezuhant gerendán kellett átlépnem, hogy bejuthassak az épületbe, ahová a tépett, lyukakkal tarkított tetőn át beszűrődött a napfény. Amennyire meg tudtam állapítani, valaha egyetlen helyiségből állhatott a ház, akár a többi hasonló nyári szállás. Szénakészítés idején néhány hétre, hónapra kiköltözött a család ide, a hegyre, távol a falutól. Ezt az épületet nagyon rég használhatták utoljára. A tetőzet egyik fele teljesen beomlott, a másik fele még úgy-ahogy helytállt, két, élesen elkülönülő részre osztva a ház belterét, mintha két külön szoba lett volna benne, a napsütötte részen semmi, a padló helyét gaz nőtte fel, a falak gerendái csupaszon álltak, a másik, árnyékos fele még emlékeztetett egy valamikori lakóhelyiségre, a vakolat vagy tapasztás helyenként fedte a gerendákat, a padlózat maradványai is láthatók voltak, az egyik sarokban még egy karos pad is árválkodott kitört lábbal, oldalra dőlve. Ez volt az egyetlen bútornak nevezhető tárgy a házban, az ablakok vakon tátongtak, rég láthattak üveget.

Leültem a padra, és előhalásztam a hátizsákomból egy szendvicset. A padon ülve, majszolva, egészen otthonosnak éreztem a „kunyhómat". Próbáltam elképzelni, milyen lehetett a berendezése fénykorában. Biztosan volt egy egyszerű fekvőhely szalmazsákkal, vaskályha (az egyik sarokban fel is fedeztem egy kürtőcső rozsdás maradványait), valamilyen szekrény vagy polc, egy mosdótál... Ahogy a szendviccsel végeztem, kutakodni kezdtem, nem találok-e még valamit. A pad tetejét emeltem fel először, amire az hangos robajjal lecsúszott a padlóra. Bizonytalan színű rongyok hevertek szanaszét, kötéldarabok, egy rozsdás lánc vastag, durva szemekkel, rozsdás szegek, tűk szétszórtan. Kissé csalódottan turkáltam a szánalmas kacatok között, bár magam sem tudtam, mit szerettem volna találni a ládás pad roncsai között, valami rejtett kincset, titokzatos üzenetet a múltból?... Végül csak találtam valamit, ha nem is kincset, de egy régi gyufásdobozt, amelyben még néhány ép szál is akadt. Kedves, régi darab volt a skatulya, béke-, ha nem háborúbeli darab. Zsebre tettem, felkaptam a hátizsákot, és miután ismét átküzdöttem magam a bejáratot eltorlaszoló gerendákon, elindultam lefelé a völgybe.

Mielőtt az ösvény bekanyarodott volna a sűrűbe, még körbehordoztam a tekintetem a tájon. Visszanéztem a düledező kunyhóra is: szikrázott a napfény a barna gerendákon. Az égen egyetlen felhő sem látszott, körös-körül kéklő ormok, ameddig a szem ellát. Mámorító volt ez a sok fény, ez a sok hegy, ez a sok csend. Egy nagyobb tisztáson pihenőt tartottam, leemeltem a hátizsákom, kivettem belőle a vizesflakont. Épp indulni akartam tovább, amikor szürke állat szaladt át előttem a tisztáson. Mielőtt elnyelte volna a lombok sűrűje, megállt és visszanézett. Egy farkas... Még sosem láttam szabadon farkast, a telefonom után kapkodtam, hogy lefényképezzem... de természetesen, mire sikerült előkotornom, az állat már eltűnt a fenyvesben.

Sokáig nem bírtam magamhoz térni az ámulattói. A vad egészen közel, pár méterre húzott el mellettem, nesztelen léptekkel, de nem sietve, mintha ügyet sem vetett volna rám, és amikor a tisztás széléhez érve rám szegezte a tekintetét, abban nem vettem észre sem félelmet, sem meglepettséget, inkább barátságosnak mondtam volna, legalábbis úgy emlékeztem rá végig, amíg leereszkedtem a völgybe vezető hosszú úton. Még napokkal később is sokszor eszembe jutott, láttam magam előtt, ahogy ráérősen megfordul, rám néz, majd ugyanolyan ráérősen elindul a fák között.

Már szürkülődött, mire elértem a falu első házait. A kutyák vadul ugattak a léckerítések között, vérben forgó szemekkel vicsorogtak rám, nem olyan szelíd tekintettel méregettek, mint vad rokonuk pár órával korábban fent, a fenyvesben...

Holtfáradtan értem haza, de elégedetten. Boldogan idéztem fel magamban a nap emlékeit. A ragyogó napsütést a hegygerincen, a mellbevágó látványt, az özönvíz! hajótörésből hátramaradt bárkát idéző romos kunyhót... a farkast.

Már szinte megfeledkeztem arról, hogy egy relikviát is hoztam magammal erről a csodálatos útról, A lámpa fényénél alaposabban szemügyre vettem a dobozt, amelyet a kunyhóban sebtében zsebre vágtam, anélkül, hogy alaposabban megvizsgáltam volna. A skatulya meglepően jó állapotban volt, csodával határos módon nem ázott el, nem marták szét a rágcsálók, még a gyufaszálak is használhatónak tűntek benne. Amit csak most vettem észre: a gyufaszálakon kívül egy összehajtogatott papír is lapult az alján. Széthajtogattam a megsárgult papírlapot: egy ábra és néhány betűből álló írás tárult elém, minden bizonnyal gyerek műve lehetett, erről árulkodtak a bizonytalan kézzel rajzolt betűk és a naiv ábra. Amennyire meg lehetett állapítani, egy házat, két fejet és egy szájjal és szemmel rendelkező napszerű valamit jelenítettek meg. Körülbelül olyan képet vághattam hozzá, mint azok a régészek, akik először pillantják meg egy újonnan felfedezett ősi képírás ábráit. Próbáltam megfejteni, amit látok. Ott legfelül a magából körkörösen sugarakat kibocsátó vidám fej, az bizonyára a nap. Alatta a néhány vonalból odavetett ház valószínűleg „az én kunyhómat" akarta ábrázolni, mellette a két fej már nehezebb diónak bizonyult, mert egyik a naphoz volt hasonló, csak sugarak nélkül, a másiknak hosszú orra és hegyes füle volt, igaz, nagyjából csak ennyiben különbözött a másik kettőtől. Alatta néhány betű: „Mii". Mii, ámultam el én is magamban. Nem értettem, mit akart ezzel mondani az ábra alkotója. Egy M, két i... Néztem, néztem a lapot, aztán egyszer csak világosság gyűlt a fejemben: Mü, vagyis hogy mi! De vajon kiket fed ez a „mi", töprengtem. A rajzon három fej volt látható, bár az egyiket napnak véltem, no meg egy ház... A két másik fej közül az egyik meglehetősen furcsa hatást keltett... mintha nem emberé lett volna... hegyes orr és fülek... talán egy farkasé? Akkor hát a mi egy ember (fiú) és egy farkas? Egy fiú, egy farkas, egy nap... és egy ház... Vajon milyen történet szereplői ők ketten (vagy ők négyen)?

(folytatjuk)

Megjelent a Cimbora 2023/2-es számában