Irodalmi kalandozások az Óperenciás-tengeren túlra (4.)

„Déltájban elviselhetetlen lett a hőség. Rendkívül kellemetlenül érintett, hogy el kellett hagynom az árnyékot, és a tengerparton kellett folytatnom az utat. Még nem voltam teljesen egészséges a riói betegségem után, és alig vártam, hogy megérkezzek Santa Cruzba, az út további részét már csónakon kellett megtenni. Éppen ezért nagy volt az örömöm, amikor a partról a távolban megpillantottam egy kirajzolódó templomtornyot. Santa Cruz! Néhány nap pihenés! Azért csodálkoztam: senki sem mondta, hogy ilyen jelentős településről van szó. Azt hittem, Santa Cruz egy közönséges indián falu, az általunk megpillantott templom viszont impozánsnak tűnt. Egyelőre vissza kellett húzódnunk az árnyékba. Mikor kiértünk az erdőből, pálmaágakkal fedett kunyhókat láttam, néhány fehérre meszelt házikót. Láttam még megégett cipóhoz hasonló bőrű halászokat, nőket, akik meztelenül jártak, sárga, piros, narancsszínű fodros szoknyát hordtak.
Néhány portugál úriember fekete ruhában, fehér nyakkendővel, elképesztően koszos kezekkel. De a templomtorony sehol! Egyszerűen nyoma veszett. Vajon csak a szemem káprázott? A spanyol, portugál és brazil templomokra jellemző alakja volt. Azt is jól megfigyeltem távolról – olyan éles volt a fény, hogy a legyet is jól ki lehetett venni száz lépésről –, hogy pompás homlokzatú, faragott vázák díszítették, és harangok is voltak rajta. Annál is biztosabb voltam benne, hogy láttam ez utóbbiakat, mert a hangjukat is hallottam. Mit gondoljak egy épület eltűnéséről, amelyet pedig egész biztosan nem álmomban láttam? Ki volt zárva az is, hogy szándékosan képzelődtem volna. Nem tűrvén tovább ezt a bizonytalanságot, elhatároztam, hogy megkérdezem az útitársamat. Ő rámutatott egy három láb vastag kőfalra, amit magassága miatt már én is észrevettem, de nem méltattam figyelemre, mivel én a láthatatlanná vált műemléket kerestem. Kételkedve fogadtam útitársam válaszát, de közelebb lépve egy valóságos költemény bontakozott ki a szemem előtt. Az emberi hiúság legőszintébben megalkotott remekművével álltam szemben. Az a fal tényleg a templom volt, ami arra volt hivatva, hogy lenyűgözze az egyszerű embert. Profilból nézve csak egy vaskos kőfalat lehetett látni, azonban szemből egy pompás homlokzat állt ott, teljes kapuzattal. Több lépcsőn át lehetett belépni a templomba. A fent lévő ablakokban látszottak a harangok. A faragott vázák további művészi gazdagság előhírnökeinek mutatkoztak, amely bizonyára odabent vár ránk a templomban. Aki azonban belépett a grandiózus kapukon, túlfelől egy szánalmas barakkban találta magát, amely alig volt nagyobb, mint a környékbeli kunyhók.”