Louis-Ferdinand Céline francia író, miután harcolt az első világháborúban, kitüntetésben részesült, bejárta Afrikát, majd Amerikát. Amerikába szerelme felkutatása céljából hajózott, ám nem járt sikerrel. Afrikába „meggazdagodni” ment, mint Arthur Rimbaud fél évszázaddal korábban. Ezt a vállalkozását sem koronázta sok siker, ám kalandozásai során felgyűlt élményeiből megírta a huszadik század egyik legemlékezetesebb regényét, Utazás az éjszaka mélyére címmel. Ebből közlünk alább egy részletet, amely azt meséli el, hogyan vágja ki magát egy hajóút során a regény hőse, Ferdinand Bardamu egy különösen veszélyes kutyaszorítóból.

Hajónknak neve is volt: Bragueton admirális. És csak a festésnek köszönhette, gondolom, hogy nem süllyedt el a langyos tengervízben. Az újabb és újabb festékrétegektől, amelyek, mint a hagyma levelei, beborították a Bragueton admirálist, végül is egy új hajótest állt össze. Afrika felé hajóztunk, az igazi, hatalmas Afrika, a bejárhatatlan erdők, mérges kigőzölgések, felfedezésre váró földek, végtelenbe szélesedő folyótorkolatoknál lesben álló néger tirannusok földje felé. Ahol egy csomag „zsilettpengéért” karhosszú elefántagyarakat, színpompás madarakat, kiskorú rabszolganőket kapok majd cserébe. Megígérték. Ez ám az igazi élet! Aminek semmi köze az utazási ügynökségek, a látnivalók, a vasútvonalak és nugátszeletek Afrikájához! Semmi! Mi a valódi, hamisítatlan Afrikát fogjuk megismerni! Mi, a Bragueton admirális izgalomtól ittas utasai! De alig hagytuk el Portugália partjait, egyszerre minden rosszabbra fordult. Az egyik reggel váratlanul langyos és nyugtalanító gőzfürdőben ébredtünk. Az ivóvíz, a tenger, a levegő, az ágynemű, az izzadság, minden langyos, sőt meleg. Kezünk, testünk, torkunk éjjel-nappal hiába vágyott valami hűvösre; csak a jég volt hűs, amit a whiskyhez adtak a bárban. A Bragueton admirális utasait annyira hatalmába kerítette a kétségbeesés, hogy egész napjukat a bárban vagy a csábító ventilátor közelében töltötték, jégdarabokat szopogattak, kártyázás közben életveszélyes fenyegetéseket vágtak egymás fejéhez, azután pedig minden átmenet nélkül kérték egymás bocsánatát. (...) Engem, persze, mikor megtudták, hogy én vagyok az egyetlen fizető utas, kezdtek rendkívül pimasznak, sőt elviselhetetlennek találni. (...) Nem sokkal a Kanári-szigetek után egy pincértől tudtam meg, hogy a többiek nagyképűnek, sőt pimasznak tartanak... (...) Pedig megpróbáltatásaimnak még csak a kezdetén jártam. Ekkor tudtam meg, hogy ezen az útvonalon csak hébehóba s megalázó feltételek mellett szállítanak fizető utasokat; vagyis olyanokat, akiket nem utaztat ingyen sem a hadsereg, sem az államgépezet, hiszen a francia gyarmatok, mint köztudomású, az Évkönyvekben számon tartott nemesség tulajdonát képezik. Végül is egy ismeretlen civilnek semmi oka arra, hogy Afrika felé vegye útját... Kém voltam, gyanús voltam, vagyis ezer okot találtak, hogy ferdén nézzenek rám: a tisztek egészen nyíltan, a nők mosolyogva, mint akik mindennel tisztában vannak. Nemsokára már a felheccelt személyzet is gúnyos megjegyzésekkel illetett a hátam mögött. Senki sem kételkedett abban, hogy az egész hajón én vagyok a legnagyobb, a legelviselhetetlenebb paraszt, sőt, hogy én vagyok az egyetlen. (...) Lőszerraktárban éreztem magam. Alig ettem, csak hogy ne kelljen velük egy asztalhoz ülnöm, és fényes nappal átvágnom fedélzeteiken. Ki se nyitottam a szám. Még sétálni se mentem. Szinte megvalósítottam a lehetetlent, a hajón is voltam, meg nem is. A kabinpincér, civilben családapa, titokban közölte velem, hogy a derék gyarmati tisztek esküt tettek, pohárral a kezükben: az első adandó alkalommal fölpofoznak, és a tengerbe hajítanak. Amikor megkérdeztem tőle, vajon miért, azt felelte, hogy ő nem tudja, sőt még ő faggatott, mit követhettem el, hogy juthattam idáig. Ebben maradtunk. Az ügy eltarthat még egy ideig. Undorító pofám van, és kész. Máskor majd jobban vigyázok, nem utazok együtt ilyen igényes emberekkel. A marseille-i beszállásnál még csak jelentéktelen álmodozó voltam, mostanra viszont – ezeknek az alkoholistáknak meg ezeknek a türelmetlen tyúkoknak az izgágáskodása folytán – különös hírnévre tettem szert, ami teljesen megváltoztatta a rólam alkotott képet. (...) Nem kerülhettem el sorsomat. Ügyem azon az estén kezdett pontosabban körvonalazódni, amikor az éhségtől űzötten mégiscsak megjelentem a vacsoránál. Föl se emeltem az orrom a tányérból, a zsebkendőmet se mertem elővenni, hogy megtöröljem a homlokom. Soha senki nem evett még olyan tapintatosan, mint én. (...) Fölpattantam a helyemről, és megpróbáltam a kabinomba menekülni. Kis híján elértem, amikor az egyik gyarmati kapitány, a legdomborúbb mellkasú és legizmosabb valamennyi közül, minden erőszakosság nélkül, de nagyon határozottan elállta az utamat. „Gyerünk föl a fedélzetre!” – adta ki a parancsot. Néhány lépés, és már fönn is voltunk. Erre az alkalomra legszebben aranyozott sapkáját vette föl, és amire az indulás óta még nem volt példa, a nyakától a sliccéig begombolkozott. A drámai feszültség tetőpontjára értünk. Alig voltam magamnál, a szívem a köldökömnél dobogott. A bevezetés, a szokatlan udvariasság hosszú és fájdalmas kivégzés árnyékát vetítette előre. És ennek a makacs, erőszakos, gyilkos tisztnek a láttán hirtelen úgy éreztem, mintha újból a háborúban volnék. Mögötte, hogy a hátsó fedélzet felé is elvágják az utamat, négy alacsonyabb rangú tiszt állt ott beavatkozásra készen, a Végzet udvaroncai gyanánt. Nem menekülhetek. Ezt a jelenetet bizonyára pontosan megtervezték.

– Uram, Frémizon kapitány vagyok, a gyarmati hadsereg tisztje! Van szerencsém bajtársaim és a hajó utasainak nevében magyarázatot kérni öntől eddigi minősíthetetlen viselkedésére!... Ön Marseille-ből való elindulásunk óta több ízben is tűrhetetlen hangon nyilatkozott rólunk!... Most itt a pillanat, uram, hogy fennhangon is elmondja kifogásait!... Hogy nekünk is elmondja mindazt, amit huszonegy nap óta szégyenteljes és alattomos módon suttogva terjeszt!... Hogy végre kimondja nyíltan, mit gondol...

Szavai hallatán hihetetlenül megkönnyebbültem. Elkerülhetetlen kivégzéstől rettegtem, de minthogy a kapitány szónoklattal kezdte, lehetőségem nyílt a menekülésre. Mindjárt megragadtam az alkalmat. Aki ért hozzá, az tudja jól, hogy a gyávaság minden lehetősége csodálatos reményeket ébreszt az emberben. Nekem legalábbis ez a véleményem.

– Kapitány! – feleltem, s igyekeztem, hogy a hangom meggyőzően csengjen. – Ön kis híján iszonyú félreértés áldozata lett! Épp ön! Még hogy én! Hogyan tulajdoníthat ön nekem ilyen aljas szándékot? Micsoda igazságtalanság! Hiszen belebetegednék, kapitány! Én, aki tegnap még drága hazánkat védtem? Én, akinek a vére éveken át, oly sok csatában az önök vérével keveredett? Ennyire igazságtalan lenne hozzám, kapitány? 

Majd a többiekhez fordultam:

– Miféle aljas rágalom áldozatai önök, uraim? Elhinnék, hogy én, a testvérük, képes lennék ilyen iszonyatos rágalmakat szórni önökre, hős tisztekre? Ami sok, az sok! És ráadásul épp akkor – folytattam –, amikor a bátrak bátrai úton vannak, hogy átvegyék halhatatlan gyarmatbirodalmuk szent őrzését! (...)

A kezét továbbra sem engedtem el, és egyre ékesszólóbban beszéltem. Amikor nem gyilkol, akkor a katona valóságos gyermek. Könnyű elszórakoztatni. Mivel gondolkozni nem szokott, amikor beszélni kezdesz hozzá, kénytelen óriási erőfeszítéseket tenni, hogy megértsen. Frémizon kapitány nem ölt meg engem, most éppen nem is ivott, a kezével, a lábával sem csinált semmit; gondolkodni próbált. Ez pedig meghaladta az erejét. Mondhatnám, az agytekervényeinél fogva tartottam a markomban. (...) Mivel magam sem tudtam pontosan, mit beszélek, legföljebb annyit, hogy nem hagyhatok fel a lírai hangnemmel, a kapitány kezét tovább szorongatva, végül megcéloztam egy képzeletbeli pontot abban a puha ködben, amelyben a Bragueton admirális fújtatva és köpködve, nagy propellerforgással haladt előre. Majd megkockáztattam, hogy a kapitány egyik kezét, de csak az egyiket elengedjem, és szabad kezemet a fejem fölött meglengetve a következő szónoklatot intéztem hozzájuk:

– A bátrak, tiszt urak, végül mindig megértik egymást! Éljen hát Franciaország, a teringettét! Éljen Franciaország!

Branledore őrmester trükkjét alkalmaztam. Most is bevált. Ez volt egyébként az első eset, hogy Franciaország megmentette az életemet, addig inkább az ellenkezője szokott történni. Némi habozást figyelhettem meg hallgatóim közt, de bármilyen szándékok vezessenek is egy tisztet, azt mégis nehezen teheti meg, hogy a nyilvánosság előtt fölpofoz egy civilt, aki épp abban a pillanatban torkaszakadtából ordítja, hogy: „Éljen Franciaország!”

(Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére. Eu- rópa Könyvkiadó, Budapest, 2003. Fordította: Szávai János)

Megjelent a Cimbora 2017/5-ös számában