Fél tíz van. A kinti ostorlámpa fénye be­szűrődik a függönyök résein, különös fi­gurákat formáz. Pisti szerint viaskodó sár­kányokra hasonlítanak, Miklós szerint ölelkező dinoszauruszokra, Lacika szerint egymással játszadozó komondorokra, Pé­ter szerint lövöldöző tankokra.

– Ki kezdi? – kérdezi fojtott hangon Mik­lós.

– Péteren van a sor – súgja Pisti.

A szolgálatos tanárnő léptei elhalkulnak a folyosón, a műútról időnként gépkocsik zaja hallatszik, de különben csend van.

Péter elkezdi.

Sanyika, a félnótás vaddisznó

Volt egyszer, hol nem volt, egy kerek erdő, ami felülről, mondjuk repülőgépről nem is tűnt volna kereknek, sőt. Csakhogy amikor elnevezték, még nem találták fel a repülőgépeket. Ebben az erdőben királyság volt, a Rab Oroszlán uralkodott. Azért nevezték bensőségesen, önfeledten és ta­gadhatatlan tisztelettel és szeretettel hű­séges alattvalói, főként a hadsereg ve­zetője, a Tigris, és az államtanács elnöke, a bölcs Majom „rab”-nak, mert fiatal korá­ban vadászok fogták be, állatkertben ne­velkedett. Ott sok minden ráragadt, tanu­lékonynak bizonyult, ezért azután egy cir­kusz vette meg és évekig járta a világ nagy­ városait, míg meg nem szökött, haza nem tért a kerek erdőbe és meg nem buktatta az állatok köztársaságát. Azóta ő uralkodik, vaskézzel, de, ahogyan a merész Tigris és a bölcs Majom hangoztatják: igazságosan.

Ám egy napon levél érkezett az emberi világból. Az emberek megfenyegették az Erdőt, és Rab Oroszlán királyt, hogy antraxszal fertőzik meg őket, ha nem vetnek véget a vérengzésnek. Túl sok turista, túl sok vadász halt meg mostanában. Ebből elég.

– Az mi az az ant... ant... – kérdezi izga­tottan Lacika a pokróc alól.

– Hány éves vagy, kicsi huszár? Na látod, már mindjárt fél hat és még ennyit sem tudsz – nevet Miklós. Az a lépfene, amivel Oszamáék fertőzik meg Amerikát.

– De ezúttal – szólt az emberek szigo­rúan feddő levele, – nem elégednek meg holmi ígérgetésekkel. Valakit, a királyság egy alattvalóját fel is kell áldozniuk, az ígéret betartását vérével pecsételve meg.

– Nos – fordult félkörbe a király, és sá­padtan nézett farkasszemet a rettenthetet­len bátorságú Tigrissel, a bölcs Majommal, a titoknok fehér Elefánttal, kincstárnoká­val, a jó gazda hírében álló Hörcsöggel és diplomatái irányítójával, a rendíthetetlen és ravasz Rókával – Kit áldozzunk fel?!

– Sanyikát – mondta egyszerre a Róka és a Hörcsög, a Tigris és a Majom. Amúgy is félnótás. Semmi öröme nincsen az életben. – Vállalod? – fordultak a szomorú szemű, lehorgasztott fejjel üldögélő Sanyika felé.

A félnótás vaddisznó bólintott, kimor­zsolt szeméből egy könnycseppet, elbúcsú­zott barátaitól és elindult kifelé az erdőből, hogy feláldozza magát. Ment, mendegélt s találkozott a Vadásszal, aki úgy megijedt, meglátva a háromszáz kilós vaddisznó­kant, hogy azonmód felfutott egy fára, tüsszögni kezdett a félelemtől, orrát papírzsebkendőbe törölte, s e papírfecnik hullani kezdtek a fa alatt megálló Sanyi­kéra, aki azt hitte szegény, hogy itt a tél, havazik és ijedtében megfagyott. Ha Sanyika, a félnótás vaddisznó meg nem fa­gyott volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Miklós felkacag, ellenőrzi az ablakon beszűrődő fényeket, most tényleg egészen olyanok, mint egy sárkánykígyó vagy egy izraeli tank. De nem, inkább egy száját tátó cápára hasonlítanak. Ez adja az ötletet. Hátáról hasára fordulva kezdi el.

A kék cápa

Volt egyszer, hol nem volt, a hullám­sapkás tenger végtelen hullámain is túl, élt, éldegélt egy rettenetesen falánk, tel­hetetlen kék cápa, akit kegyetlensége és el­pusztíthatatlan étvágya miatt Behemótnak neveztek.

– Milyen színű a kék cápa? – kérdezi Pis­ti nevetését visszafojtva Lacikát, de a kicsi fensőbbségesen válaszol.

– Kék! – Hát milyen lenne? De ne szólj közbe! A mesét akarom hallani.

Nos, amint úszkált a végtelen világ­tengerben és kísértethajókkal, szirének­kel, menekülő tálibokkal és a fekete lobogót ismét feltűző kalózhajókkal találkozott, Behemót hirtelen meglátott egy szirént. Szép volt, még Tündér Iloná­nál, még Világszép Nádszálkisasszonynál is szebb. Ez igen! – súgta a fülébe Behemót, pontosan ilyen lányt képzeltem el magamnak feleségnek, egyfelől boldoggá tesz, másfelől meg sok-sok kicsi kék cápát szül nekem.

– Leszel a feleségem? – vigyorgott rá a szép szirénre, aki kedvesen bólintott, és ha lett volna nyaka a kék cápának, hát a nyaka köré fonta volna a karját örömében. Behemót így is örült, kitátotta száját, és két harapással tüntette el a szép szirént.

– De hát miért? – értetlenkedik Lacika.

– Mert falánk volt, hát nem mondtam? – kacag Miklós. – És nem gondolt se a boldog­ságára, se a jövőjére. Ha jövőjére és a kicsi kék cápákra is gondol, nem eszi meg szíve választottját, s ha nem ette volna meg, az én mesém is tovább tartott volna, de hát falánk volt és megette, te jössz, kicsi huszár.

Lacika felül, az árnyékok, amelyek leginkább ugrásra kész sárkányokra ha­sonlítanak, megmozdulnak. A kisfiú be­hunyja a szemét és elkezdi.

Hamm és a tükör

Volt egyszer, hol nem volt, a kurtafarkú malac túrásain is túl, volt egyszer egy Hamm. Nem lehetett tudni, milyen fajta volt, gép-e vagy ember? Leginkább egy or­sóra hasonlított. De volt neki szeme, orra, füle, szája: beszélni is tudott kilenc nyel­ven, s mivel egyedül érezte magát, sajgott a szíve, mert az is volt óné ki. Világgá indult, hátha találkozik valahol olyannal, aki rá hasonlít. Ment, mendegélt és hirtelen szembetalálkozott egy nagy kristály tükör­rel és meglátta önmagát. De a mi Hammunk nem tudta, hogy akit a tükörben lát, az ó, mert azt sem tudta, hogy létezik egyáltalán tükör, s hogy ha igen, hát akkor mi az.

– Szervusz Hamm – mondta nyájasan.

– Szervusz Hamm – mondta egyszerre a másik.

Mosolygott, s mosolygott a másik is. Vi­csorított, vicsorított a másik is.

– Utánozó majom – rikácsolt feldühödve Hamm.

– Utánozó majom – hallotta a tükörből és dühében egy kővel törte össze a tükröt. A másik eltűnt. S így maradt a mi Hammunk ismételten egyedül ezen a bajlátott világon.

– Nahát – kezdi Pisti, – ki se néztem volna belőled ennyi ravaszságot. – Kényelmesen helyezkedik el az ágyon, még véletlenül se pillantva a dinoszauruszokra, akik ugrásra készen leselkednek, elkezdi.

Drakula Land

Volt egyszer, hol nem volt, egy vérszipó erdélyi gróf. A románok magyarnak tartot­ták, a magyarok románnak, volt, aki szé­kelynek hitte. Rettenthetetlen vámpír volt, férfi, no, mindegy volt neki, örökkétig friss vérre szomjúhozott a sátánfajzatja, ezért nevezték Homálygrófnak vagy másképpen a Sötétség Fejedelmének. Egyszer azután, de biztosan láttátok a filmet...

– Én nem – legyint Péter dühösen – Mama nem engedi sohase, hogy horrorfilmeket nézzek.

– Én se – sóhajt Lacika, s mivel úgy látja, hogy a tankokra hasonlító árnyékok meg­indulnak feléje, fejére húzza a takarót – Meg aztán félek is tőlük. Ne mondj ilyen csúnya meséket!

– Nem lesz csúnya, sót – Rittyent Pisti - szép lesz. Majd meglátjátok. Drakulát ugyanis legyőzi a vámpír-vadász, hegyes karót ver át beteg szívén. Telnek-múlnak az évszázadok és egyszer egy csodálatos és demokratikus ország turisztikai minisz­tere elhatározza, hogy megépíti Drakula országát, kísértetkastélyokkal s minden­nel, ami ide talál, még a vámpírokat is fel fogja támasztani. Ekkor Drakula végre jót is tehet népével, amely népet annyit ijeszt­gette, s amely népnek a vérét annyit szípta telhetetlen szomjúságában. Idecsődítheti a vámpírokat. És a pénzes turistákat.

– Ez nem mese – legyint Péter. – Megint átvertél minket.

– Csakhogy Drakula visszajön a halálból és beköltözik a kínkastélyba.

– Melyikbe, hát még fel sem építették!

– Csend legyen – nyit be az ajtón a szol­gálatos tanárnő. A gyerekek elhallgatnak, betakaróznak.

– Na, és mit csinál Drakula kínkasté­lyában a látogatókkal? – kérdezi álmosan Péter.

– Na vajon? – röhög Pisti, de válasz már nem érkezik. Elalszanak. Lacika álmában találkozik Hammal, kézen fogva mennek a tenger partjára megnézni Behemótot, a falánk kék cápát, Sanyika, a félnótás vad­disznó is követi őket, de váratlanul meg­jelenik Drakula, a Sötétség Fejedelme és megharapja a fáról leeső vadászt, akinek a nyakából szivárogni kezd a vér. Olyan, mint egy piros sál.

 Megjelent a Cimbora 2002/2-es számában