Aki azt hinné, hogy kis barátaink csupán este, a félsötét hálóban mesélnek egymás­nak borzongató történeteket, miután a szol­gálatos tanárnő léptei elhalkulnak a folyó­són, téved. Mesélnek ők nappal is, mesélnek bárhol, ahol alkalmuk van rá, és a táborozás erre számtalan alkalmat kínál. Most épp egy számháború után vagyunk, ők hamar kiestek, nem tudtak ügyesen elrej­tőzni, az ellenség leolvasta számaikat, most az erdő szélén ülnek egy nagy, távolról ijesz­tő, dinoszauruszt formázó bokor árnyéká­ban.

– Ki kezdi? – kérdezi Miklós mogorván. Nem tudja elfelejteni, ha csak picivel is kö­rültekintőbb, még most is játékban lehetne; forgatja a sapkájáról levett tizenhármas számot és fintorog.

– Mint mindig, én – nevet Péter.

– Hadd kezdjem most én – könyörög Lacika, de a többiek könyörtelenek.

– A sorrend az sorrend – vigyorog Pisti. –  Érted már, pupák, ha a saját szabályainkat sem tartjuk tiszteletben, elvesztünk.

És Péter elkezdi.

Az állatok királya

A kerek erdő, miután Sanyika, a félnótás vaddisznó feláldozta magát a többiekért átmenetileg megmenekült, viszont második Leó, a büszke oroszlán, az állatok királya nem tudott szabadulni Sanyika élő emlékétől. Rádöbbent, ez a mások általa ütődöttnek tartott vaddisznó volt a leghűségesebb alattvalója. Éjszaka vele álmodott, nappal pedig egyfolytában őt látta lődörögni a majomkenyérfák között, ha dzsungelból kiment a szavannára, vadászgatni egy kicsit. Akkor is Sanyikát látta amikor antilopok után suhant, akkor is, a mikor zabálta a megejtett állatokat. Örökké Sanyika bánatos képe lebegett előtte. Rádöbbent, a mélakór felemészti erejét és úgy döntött, mivel már nincsen meg benne az uralkodáshoz szükséges erő és bölcsesség, türelem és könyörtelenség, lemond a trónról. Csak az volt a kérdés, a kerek erdő milyen államformát választ az ő nyugdíjba vonulása után. Marad-e tovább királyság vagy ellenkezőleg, kikiáltják a respub­likát? Hívei: a Tigris, a legfelsőbb hadúr és a bölcs Majom, az államtanács vezetője megpróbálták rábírni, hogy maradjon.

– Nélküled elveszünk, ó király – kérlelte a hadvezér.

– Ha te itt hagysz bennünket, ellensé­geink győzedelmeskednek – replikázott a majom is.

– Légy te a király – nézett az oroszlán hadvezérére, de a bátor, s számtalan csatá­ban győztes Tigris elvörösödve tiltakozott.

– Én harcos vagyok, uram király – res­telkedett. – Nincsen bennem körültekin­tés. Nincsen bennem kegyelem és sajnálat.

Így aztán Leó távozása után elszegő­dött egy világjáró nagycirkuszba, kikiál­tották a köztársaságot, és megválasztották Leó egykori külügyminiszterét, a ravasz Rókát köztársasági elnökké. És ezzel kezdetét vette a baj, a korrupció behálózta az egész kerek erdőt, az állatok lázongtak, egyre nehezebben éltek. A Tigrist, miután le akarta leplezni a Róka maffiáját, orgyilkosok mérgezték meg. A bölcs Majom idejében szimatot fogva megmenekült és hosszú esztendőkig bolyongott a világban, amíg rá nem talált ama cirkuszra, amelyik­nek leghíresebb száma akkor már Leó, az ő hajdani királya volt, még azt is megen­gedte szőke idomárjának, hogy kitátott szájába dugja gyönyörű fejét.

A bölcs Majom éjszaka, a ketrec mellé somfordálva mesélte el a volt királyság viszontagságos életét.

Leó elszomorodott.

– Nem, nem megyek vissza – ingatta szo­morúan busa fejét. – A történelem kerekét nem lehet visszafele forgatni.

– És velem mi lesz?!

– Itt maradsz – nyugtatta meg hűséges titoknokát Leó. – Fellépsz majd a cirkusz­ban, megismered a sikert, a borzongató ér­zést, amikor tapsolnak, és téged ünnepel­nek.

– És az erdő? Az erdővel mi lesz?

– Mi lenne?... Az alattvalókból öntuda­tos polgárokká válva a következő szabad választásokon kiszavazzák a hatalomból Hantavári Olivért.

Így is történt.

De a bölcs Majom ekkor már a cirkusz második legnevezetesebb száma lett, szá­molt és énekelt, kötélen táncolt és bicikli­zett. Se őt, se hajdani királyát nem érdekel­te immár az erdei köztársaság.

Ha Leónak és a bölcs Majomnak a cirkuszokban sikere nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna...

– Hát ez elég zagyva mese – ingatja fejét Pisti. – Az enyém rövidebb lesz s tanul­ságokban is gazdagabb.

Volt egyszer, hol nem volt, egy

Vasorrú bába,

mindenki utálta, mindenki félt tőle, a gyermekek, akiket egy időben nagy kedv­vel riogatott, fel-felsírtak álmukban, ha megjelent és megfenyegette őket. Ez így nem mehet tovább, gondolta a bába, megtapogatva rozsdásodó vasorrát és elha­tározta, hogy megjavul. Először is plaszti­kai műtéten esett át, egy hollywoodi diva­tos sebész, tudjátok az, amelyik a színész­nőket is operálja, hogy még szebbek és elragadóbbak legyenek, megszabadította ronda vasorrától. Ruházatát is felcserélte, eldobta régi fekete gönceit és seprűjét is, amelyiken annyit lovagolt. Fehér nadrágot öltött, rózsaszín blúzt és kék pulóvert. Olyan volt, mint egy öregedő síbajnoknő. De hát élni is kellett ám valamiből. Elszegő­dött nevelőnőnek egy családhoz. Három gyerek volt ott: Micu négyesztendős, Pityu ötesztendős, Marietta hétéves. Nagyon szeretették az egykori rettegett vasorrú bábát, aki dominózott is velük, csapdlecsacsizott is, és eljártak kirándulni. Csak egy valamiről nem volt hajlandó mesélni, a vasorrú bábáról, pedig ez izgatta legjobban a három kíváncsi gyereket.

– Vasorrú bába nincsen, nem létezik – fordult el morcosán s megtapogatta haj­dani vasorra helyén pompázó orrát. – In­kább a fürge Vízibolhákról mesélek nektek.

Ha a pályáját módosító vasorrú bába önmagáról mesélt volna, mi történt volna?

–  Megette volna őket – mondta Lacika és megborzongott.

–  Vagy kiszívta volna vérüket, mint Drakula vámpír a filmeken – lódított Mik­lós. – Én nem mesélek ilyen borzalmasságo­kat – nevetgélt, én

A fehér Honda

nevű motorkerékpárról mesélek egy rövid történetet, amelyik épp annyi ideig tart, mint egy fütty.

Ezt a fehér Hondát a gazdája Marietta, a tizenkét éves kislány, nagyon szerette. Hátára ült és röpültek, röpültek, röpültek a bulvárokon, ahol ősszel nagy, sárga, kén­sárga virágokat pörget a szél, a mezőkön, ahol tétova madárijesztők néztek utánuk, az erdőkben kerülgetve a vén fákat, míg­nem egy szép napon egy gonosz arab terro­rista ellopta a fehér Hondát. De sokáig nem örülhetett a zsákmányának, az FBI már a nyomában volt. Egy sikátorba menekült előlük a terrorista, innen még megmenekült valahogy, de a következő menetet már nem úszhatta meg, a zsarukocsik a tengernek szorították és nem volt más választása, mint beugratni a mólóról a vízbe. Így halt meg Marietta szép fehér Hondája.

–       Nem halt meg – töpreng Lacika. – Én tudom, hogy él!

Ott van a tenger fenekén és a legjobb barátja,

A piros csikóhal 

körbeúszkálja, megcirógatja a kormányát, a kilométeróráját, az érzelmes fehér Honda időnként azt is megengedi neki, hogy megnyomja a dudáját. Ilyenkor búgó hang hallatszik, megtűrve a tengerfenék mélységes mély csendjét s idegesen rázkódnak össze a rákok és az üvegszerű medúzák, ollóikat harciasan dörzsölik össze a rákok, és az algák is megremegnek a fenéken, mintha szél fújna, de mi tudjuk, hogy a víz alatt nem fúj a szél, tehát csakis félelmükben remeghetnek meg... Aztán csönd lesz megint, s a fehér Honda mesélni kezd a figyelmes csikóhalnak az emberi világról, a bulvárokról, ahol nagy sárga leveleket pörgetett a szél, Mariettáról, akinek röpködött a hosszú haja, amikor nyergébe véve suhant vele a mezőkön, a remegő madárijesztők között.

– Vigyél el engem abba a világba – kérlelte a csikóhal, de a fehér Honda leintette.

– Ottan neked nincsen mit keresned Krasna, halacska ...

– Szégyellnél engem bemutatni barátnődnek, Mariettának? – sértődött meg a csikóhal.

– Nem. A legszebb vagy valamennyi csikóhal közül – nevetett a fehér Honda.

– És akkor? – értetlenkedett a csikóhal.

– Abban a világban te nem élhetnél. A halak nem élnek a szárazföldön. Érted már?

De nem tudja megmagyarázni, hogy miért nem élhetnek, mert felhangzik a trombitaszó, a számháborúnak vége, indulhatnak a gyülekezőhelyre. Ti tudjátok, miért nem élhetnek a halak szárazföldön?

Megjelent a Cimbora 2002/3-as számában