–  Most én mesélek. Ne izguljatok. Ránk már nem kerül sor – mondja Miklós, és hosszasan kivár. Az ablakon beszöknek a fé­nyek, furcsa figurákat formáznak.

– Az alvó városról akarok beszélni és Ti­murról, a kirgiz pionírról, aki két társával, Tamarával és Vologyával fél nyolckor érke­zik meg a nagyváros repülőterére. Ked­vesen fogadják őket, virággal, üdítővel. 1992-t írunk, Kirgizia már elvált Szovjetu­niótól. Önálló állam. A két fiú és a kislány beülnek Barbara kocsijába. Barbara, harminc év körüli szőke szépség, a program vezetője. Megindulnak. Jó tíz-tizenkét perc múlva érkeznek a város központjába. Kirgiz pionírok el vannak képedve, ilyes­miről még csak nem is álmodtak. Az ember általában arról álmodik, amit ismer.

–    Miről? – hörög Péter – láttak egy nagy­áruházát! Egy teret?! Egy működő szökőkutat? És?

–    Kuss – mondja kedvesen Miklós és foly­tatja.

–    Amikor megállt a választófejedelem szobra előtt, aki háromszáz esztendeje a város környékén nyert meg egy fontosabb csatát, különös dolog történik. Mintha bűbáj szállna a német városra, mindenki egyszerre alszik el.

– Hogy mit csinálnak? –  döbben meg La­cika, és fázósan húzza össze magán a taka­rót.

– Jól értetted, kicsi huszár. Elalszanak. Minden és mindenki elalszik. Miklós újra kivár, majd győzedelmesen folytatja.

Mindenki elalszik.

Először a szép, szőke Barbara, a vendég­látójuk. Épp rágyújt egy hosszú, füstszűrös cigarettára, amikor úgy marad. Elalszik szájában a cigaretta, igaz, ez még meg se gyúlt, elalszik a szökőkútban valcerező víz. Elalszik a szemközti bár teraszán a pincér, elalszik a vendég is. A pincnök épp bort töl­tött egy kövér, csacsihasú bácsikának, az aranybarna sugár megmerevedik a pohár fölött. Alszik. Elalszik a presszógépben a kávé, a bárosnő a presszógép mellett. Kis kirgiz barátaink egyre jobban bámulnak. Ide-oda néznek, mindenütt alvó emberek.

Menet közben, beszéd közben alszanak el.

Egy fiú és egy lány csókolózás közben. Szá­juk még nem is érinti egymást, mindegy, úgy maradnak. Ide-oda sétálnak a téren. Alszanak a legyek is a választófejedelem szoborarcán. Elalszik a városháza nagy órája, a halál épp kilépne, amikor a huszár letűnne, de mindketten úgy maradnak Mindenki alszik.

–    Ez milyen hülyeség? – kérdezi Pisti. Ál­modtad, hadnagyom?

–    Nem tudom folytatni a játszmát irigyeim hajszája közepette. – Hallgass már el! – förmed rá Péter Pistire. Fejezze be! En­gem is érdekel, hogy mi lesz ebből a bolond­ságból.

–    Befejezni – kacag Miklós – hiszen csak most kezdődik. A kirgiz pionírok megindul­nak a városban: Tamara olyan ideges, hogy megfogja Vologya kezét. A fiú érzi, hogy a lány keze izzad, kivonná, de képtelen rá. Bemennek egy nagy ábécébe. Nézik a me­net közben, beszéd közben elalvó vásárlókat és elárusítókat. Odasétálnak a déligyümölcs-részleghez.

–       Narancs – mondja áhítattal Timur, a ve­zér.

–       Banán – mondja Tamara, s elfullad a hangja.

–    És az? — kérdezi Vologya, kézbe fogva egy nagyobb szilványi, zöldes gyümölcsöt.

– Azt nem tudom, mi az – legyint Timur. Áhítatosan bámulják a banánt, a naran­csot. Még nem ettek ilyent. Aztán Timur el­szántan beleharap a narancsba. Arca eltor­zul, másra számított. Tamara a banánt kezdi rágni, nehezen megy. Nem vallják be, de csalódottak, ledobják a félig lerágott ba­nánt és narancsot a földre és kisietnek az áruházból. Mögöttük Vologya liheg, élvezettel rágja a zöldes gyümölcsöt.

–       És most merre? – kérdezi Timur.

Ide-oda sétálnak az utcán. Nézegetik az alvó járókelőket.

– Mi ez? – kiállt fel Vologya. Amikor a gyümölccsel végez, a szökőkúthoz megy, hogy kezet mosson, de nem sikerül, mert a víz is alszik. Megvan dermedve.

–Valami járvány – legyint mogorván Ti­mur.

– De mi? – néz rá Tamara. – Mi miért nem aludtunk el? Ránk nem vonatkozik?

Elképedten meredtek egymásra és izga­tottan indultak el az utcán. Nem létezik, hogy az egész város alszik. Hogy ez most már mindörökre így lesz.

–    Mi történik itt? – füstölög Timur. Az nem lehet, hogy ók mindannyian fertőződ­tek, mink meg?...

–    Talán, mert messziről jöttünk –pityeredik el Tamara. Nem ültünk még taxiban, nem ettünk narancsot, banánt, talán, mert mink nem vagyunk megfertőződve.

Már rohannak. Kétségbeesetten mennek be a múzeumba. Mindenki alszik. A láto­gatók, a jegyszedők, a portás, a portás macskája. Nézegetik a Velasquez-festményeket, a méltóságos tekintetű dámákat, ha a feliratnak hinni lehet, megannyi angol királyné, minimum hercegné...

–    Egy vagyon, – vizsgálja meg Vologya egyik kép rámáját. Döbbenten merednek egymásra.

–    Ha el tudnánk menni innen, a rámákból és a képekből kifizethetnénk hazánk államadósságát. – fogalmaz szigorúan Ti­mur.

–    Nem lehet, – torkolja le azonnal Tama­ra. Mink nem vagyunk tolvajok.

–    S előbb-utóbb fölébrednek –ingatja a fejét gondterhelten Vologya. – És elkap­nak!

–    Hogy akarsz hazamenni?! Hát a repülők is alszanak. Lehet, hogy az egész nagyvilág alszik!... Lehet, hogy elaludt mindenki. Lehet, hogy otthon is... – pityeredik el Ta­mara és leül a múzeum lépcsőjére. Lehet, hogy Kirgizia is elaludt. Lehet, hogy a

lovak, a tevék, a kutyák, a nagymama cicája... Lehet, hogy mindenki alszik. Az egész világ…

Elindulnak az utcán. Elkeseredettek éa rémültek. Meleg van, egyre szomjasabbak lesznek, de a mélyen alvó vizet képtelenek pohárba tölteni, a pepszit is csak nézegetik, meg van merevedve, valószínű, banánfák­ról álmodik. Bemennek egy fodrászüzletbe, nézik a tátott szájjal, nyakában fehér ken­dővel alvó vendéget s a föléje hajló, szintén alvó borbélyt. Alszik a vércsepp is a beretván. Kimenekülnek. Egyre idegesebben ro­hannak egyik utcából a másikba.

–    Nem vitás, velünk valaki játszik – ül le csüggedten Timur egy padra.

–    S alma sincsen – füstölög Vologya, csak ezek az infantilis déli gyümölcsök.

–    Mi lesz velünk? – kérdezi csüggedten Tamara.

Felnéznek. A nap is alszik a kék, direkt kökénykék égbolton és alszik a városháza felett a bárányfelhő is, alszanak a sok­csillagos amerikai lobogók, alszik a szél.

–       Tudtam, hogy ez lesz, – fintorog Timur. Erről aztán írhatunk a faliújságba.

–    Nem írhatunk, – torkolja le Vologya ide­gesen, ehhez haza kellene menni előbb, te lüke. De mindenki alszik, csak mi vagyunk ébren, mindez lehetetlen. Itt rekedünk és szomjan halunk. Felugranak és berohan­ok az áruházba, szedik a zöldes gyümöl­csöket, olyan, mint a szilva, és két pofára zabálják. Lassan nyugszanak meg. Fel­sétálnak a nagyáruház második emeletére – a mozgólépcső is alszik – és nézegetik a tévék alvó képernyőjét, a megdermedt alvó figurákkal.

–       Mondjad, mi ez? – ordít kivörösödve Vologya.

–       Mit tudom én! – legyint Timur. – Nyugodjál meg, kicsi pofám, valami járvány lehet.

Kimenekülnek a napfényre, ide-oda mászkálnak az alvó városban, nem értenek semmit.

Miklós elhallgat. Jól sejtette. Hallga­tósága is elaludt, így hát nem kell valami csattanós, eszelős tanulsággal befejeznie a mesét.

Fekszik a hátán, hallgatja társai horko­lását, nézi a beszökő fényeket, és lassan ő is elalszik. Almában kirgiz testvéreivel sétál az alvó német városban és boldog.

– Kivi – magyarázza, – ez a neve annak a gyümölcsnek, amit meg lehet enni. S nem érti, miért nem ízlik kirgiz testvéreinek a narancs és a banán... Nem ért semmit.

Megjelent a Cimbora 2002/4-es számában