Elvette az étlapot, s mintegy mellékesen az előrerohanó Münchhausen felé vágva megsebezte a báró kezét.

– Kész – vigyorgott az ajtóból a hájfejű vendégfogadós s Münchhausen vérző kezét bámulva berbécsflekkent ajánlott és mustot.

– Hallgatom, uram – nézett bárónk vigyorgó társára. – Egyetlen ellenvető szó, annyi sem hagyja el ajkam, amíg mesél.

– Mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak – legyintetett az öreg s szájtátva meredt a szobalányra. – Micsoda nő, báró úr, micsoda nő!... Ilyenkor mindég bánom, hogy nem lettem szobrász. Szelek szerette búzakalász a haja, titánok lopta smaragd a szeme, Vénusz elveszett karjai vándoroltak hozzá a feledésből. A járása liliomok, pironkodó liliomok didergése! A mosolya... Hát erre még szó sincsen, egyetlen árva hasonlat sincs a mosolyára!...

– Javasoltam valamit az előbb, te öreg – komorodott el a báró, mint áprilisi ég, ha felhők mögé szökik a nap.

– Szolgálatodra állok, ó idegen, hiszen bizonyára te győztél volna, s hogy én megkarcoltalak, bizonyosan fatális véletlen volt – vigyorgott a bérkocsis. – Viszont abban egyeztünk meg, hogy első vérig vívunk, s a vesztes kénytelen végighallgatni a győztest. El is kezdem történetemet mindjárt, azazhogy folytatom, csak tudod, hosszú mese, és három napja egy falat sem ment le a torkomon, össze is száradt, mint egy szemétre vetett farkastorok.

Münchhausen bólintott. A falióra elé kigyűlt törpék éktelen sírásba fogtak, de Hófehérke ma sem érkezett meg, hogy megvigasztalja őket. Delet harangoztak a városban, a kisebb-nagyobb tornyok ilyenkor panaszkodták el egymásnak búbánatukat, és esküdtek véd- és dacszövetséget csapodár szerelmük, a nap ellen. Mire a szomorúbbnál szomorúbb törpék visszahúzódtak kastélyukba, hogy pihenjenek egyet a következő sírásig, és a nagymutató lustán lendült át a tizenkettesen, megjelent a szakácsnő és az inasok az ebéddel. Vérveres színe volt a mustnak, s méla hősünk még mindég a kissé fanyar italt ízelgette, már-már ínyén érezte, hogy milyen lesz majd óborként, amikor berobbant a kövér fogadós.

Sűrű bocsánatkérései ott úszkáltak hájfeje körül, ami olyan veres volt, mint a kristálypohárban a must.

– Keresik kegyelmedet – hajtott térdet a báró előtt. Az ezüstszakállú öreg arca a szokásosnál is sápadtabbá vált, zsebre vágta a bütyköst, és egyetlen szó nélkül rohant fel a lépcsőkön az emeleti lakrészbe, ahol a báró szobája is volt. Münchhausennek ideje sem maradt csodálkozni, pisztolylövések dörrentek, s poroszlók törtek a terembe. Mire bárónk ki tudta volna húzni gyíklesőjét, pisztoly nyomult a bordája alá, és érces hang szólította fel, hogy a törvény nevében hagyjon fel a hiábavaló ellenállással. A báró ernyedten hanyatlott hátra, rendőrök rohantak fel az emeletre, nyomukban az esetlen poroszlók. Vég nélkül dörögtek a fegyverek, s olyan futkosás volt, mintha egy egész rablóbanda rejtőzött volna az emeleti szobákban.

Münchhausen hátában az udvariatlan pisztolycsővel szertartásosan falatozott tovább. Barátai és ellenségei mindég is utánozhatatlan hidegvéréért csodálták kifogyhatatlan és vérfagyasztóan lebilincselő történeteiről hírhedett hősünket, s csak eme tulajdonságát irigyelték tőle igazán.

Mire befejezte az étkezést és megivott lassan kortyolgatva még egy pohár mustot, megérkezett a helyi rendőrség főnöke is. Sasorrú, enyhén kopaszodó, hízásra hajlamos férfiú volt. A bárótól engedélyt sem kérve tolakodóan foglalt helyet az asztalnál, és szó nélkül töltött a mustból.

– Ön enyhén szólva udvariatlan, amice – szisszent fel sértődötten Münchhausen, és kardjához kapott. Állandóan elfelejtette, hogy vontcsövű pisztoly van lapockájának támasztva, mely bármikor elsülhet.

– Ahogy vesszük – válaszolta unottan a rendőrfőnök, és szürcsölni kezdte az italt, a vérszínű lé lefolyt az állán hófehér kabátjára. Kiköpött, de nem törülte le.

– Kicsoda ön? – nézett fel váratlanul. – Mikor jött? Honnan? Miért? Meddig marad itt? – Vizslatekintettel méregette dühtől remegő bárónkat, mint egy fiatal rendőrségi fogalmazó az első gyilkosjelöltet, akivel szembekerül.

– Ugyanezt én is kérdezhetném – Münchhausen utánozhatatlan mozdulattal dobta oda névjegyét. Az ilyen mozdulatokat nem lehet tanulni, évszázadokon át apáról fiúra szállva csiszolódnak. És hősünknek aztán igazán volt ideje gyakorolni és művészi tökélyre fejleszteni bizonyos mozdulatait anélkül, hogy modorosnak, esetleg szenvelgőnek hatna...

– Az ön neve Münchhausen. És? Mivel foglalkozik ön?

– Vadászok – böffent mérgesen a báró, s kortyolt a mustból.

– Mire?

– Fajankókra – mordult rá hősünk. – Verebekre – tette hozzá komoran s sokat sejtetően. – Vérebekre – ismételte meg és összeráncolta a homlokát. – Balfácánokra – vigyorodott el, s hirtelen parancsolóan szólt rá a fehér kabátos zsarura. – Mondja meg az emberének, vegye el pisztolya csövét a bal lapockámról, mert reumás vagyok és zavar. El kell árulnom, nyugodt és békés természetem van, akár a kafferbivalyoknak, mely állatokra, ha eventuel Afrikában tartózkodom, szintén vadászok, de amit maguk velem csinálnak, az több a soknál. Alighanem ki fogok jönni a sodromból...

A rendőrfőnök hipnotizáltan meredve a báróra intett a pribéknek, aki szó nélkül elkotródott.

– Merszi – biccentett Münchhausen. – És most válaszoljon hekuskám, miért e durva hang?

A parancsoláshoz szokott érces hang megtette a hatását.

– Bocsásson meg – bizonytalanodott el az előbb még annyira magabiztos rendőrfőnök. – Bocsásson meg, de körözünk valakit, egy, egy...gyilkost, és, és...

– Kikérem magamnak – ugrott fel Münchhausen, és rácsapott az asztalra, hogy táncolni kezdtek a poharak a félig kiürült mustos üveggel. – Ez túlzás, uram. Ezért felelni fog....

– De kérem, kedves báró úr, nyugodjon meg – csitította az egyre ijedtebb főzsaru. – Mi természetesen nem önt gyanúsítjuk, a tisztes idegent, városunk vendégét, a világutazót, hogyan is tehetnénk ilyet?!? Viszont az a személy, akivel itt együtt, hogy úgy mondjam kvaterkázott...

– Az ki? – harsogott tovább egyre féktelenebbül a báró.

– Hát nem tudja? – hökkent meg a rend mélabús tornyok városi őre, és olyan zavart lett az arca, mintha savanyú uborkába harapott volna, tekintete is összezavarodott, mint tótükör, ha követ dobnak bele a suhancok.

– Ő is elfelejtett bemutatkozni! Ebben a városban ilyen udvariatlanok az emberek, rendőrfőnök?! – Bocsásson meg – ugrott fel a kérdezett, szolgálatkészéül vágva össze bokáját. – Herbert Jakab alezredes, szolgáltjára.

– Nem értem – ingatta a fejét a báró és nevethetnékje támadt.

– Mit nem ért báró úr, kérném tisztelettel.

– Hogyhogy nem lett már ezredes?! A maga korában – mélázott Münchhausen, és hirtelen újból rárivallt a másikra. – Üljön már le, ne álljon itt nekem, mint egy rakás szerencsétlenség, és árulja már el, kivel ittam?

– Bumfordi Benjáminnal – meredt a báróra a zsaru, és reszketni kezdett a feje.

– A bukott diktátorral? – álmélkodott a báró. – Nem tudja, miért adja ki magát bérkocsisnak?!

– Előlünk menekül – magyarázta a hekus zavartan.

– Megtudhatnám, miért üldözik?

– Mert megölte Rehovác mesterdetektívet, és kiszabadította Szilárd Izidort, a hírhedett bérgyilkost és betörőt, akivel ugyancsak látták önt, báró uram. Megértheti, hogy ezek után gyanakodni kezdtünk...

– Csak gyanakodjanak – állt fel Münchhausen, és szó nélkül indult fölfelé a szobájába. – Ha akar valamit – szólt vissza válla fölül –, majd megtalál. Akik keresnek, mindég rám találnak.

Megjelent a Cimbora 1998/4-es számában