– Ne ijedjen meg. Én vagyok – szólalt meg valaki borízű hangon. Mély volt ez a hang, mintha pincéből jönne és valahonnan borzongatóan ismerős. Ameddig meglepett bárónk válaszolhatott volna, széles baldachinos ágya alól nyögve mászott elő az ezüstszakállú álbérkocsis, igazi nevén Bumfordi Benjámin, volt diktátor, jelenlegi összeesküvő és körözött gyilkos.

– Hát maga él? – hökkent meg bárónk. Boszorkányos!...

– Miért? Azt gondolta, ilyen könnyen megszabadulhat tőlem – vigyorgott a mélabús tornyok városának ex-ősz szakálla. – Nem, drága báróm, már csak azért sem halhattam meg holmi ostoba lövöldözésben, mert önnek még csupán egyetlen picinyke részletét meséltem el zátonyra futott életemnek. Mely élet nem volt épp oly kalandos, mint az öné, de azért higgye el, én sem panaszkodhatom. Egyebekben gyújtsa meg már a pipáját, ne hadonásszon véle oly szerencsétlenül! Úgy néz ki, mint az a pasinger a mesében, tudja, aki országát árulta egy lóért, végső szükségében!...

Bumfordi széket húzott a báró mellé, nyögve ült le, oroszlánfejes pipát halászott elő a zsebéből, óriási műgonddal kezdte tömni, mintha ez lenne jelenleg a legnagyobb problémája. Rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt és karikákban engedte ki. Meg lehetett volna mintázni róla a nyugalom szobrát. Vagy esetleg az unalomét.

– És mi lett azután a hős cserkészeknél?

– Az már nem érdekli, hogy hol bujkál a romantika?

– A cserkészek érdekelnek – kezdte a báró. – Egyszer én is jártam a hegyeikben, ittam borukból, megcsodáltam bátorságukat és asszonyaik szépségét. Azt pedig, hogy hol a romantika, majd megmondja úgyis, ha akarja.

– Gondolja?

– Én nem gondolok semmit, uram. Én mindent tudok – hajolt meg derékból méltóságteljesen Münchhausen. – Ha ezt általában nem is árulom el magamról, mert nem szeretném, ha kérkedőnek nézne... Tudja, én vadász vagyok. Egyszer Kenyában...

– Báró úr, Ön igazságtalan. Arról egyáltalán nem volt szó, hogy ön is mesél.

– Miért, – dühödött fel váratlanul Münchhausen. – Azt hiszi maga, maga beképzelt majom, hogy az én évszázadaimat skatulyába zárva töltöttem el egy kislány abszolúte veszélymentes vitrinjében? Mit gondol, velem például nem történt semmi érdekes? Uram, a maga egoizmusa felháborítóan példátlan!...

– Lehetséges – dőlt hátra a bukott diktátor. – De én kezdtem el és amíg be nem fejezem, hogy jön ahhoz akárki is, pláne egy csiricsáré, köztudottan nagyotmondásairól híres vadász, hogy félbeszakítson?! Gyújtsa meg már a pipáját és figyeljen! S lehetőleg ne szóljon bele. Úgy csinál, mintha báró létére nem lett volna gyerekszobája!...

– Ott hagytam el, hogy tizenhét esztendős voltam és az arab leánykereskedő rokonai kiebrudaltak mindenemből és a házból is elüldöztek. Volt egy fuvolám és a nők, akik úgy jöttek-mentek az életemben, ahogy gyakorlatozó katonákat futtatnak neki a mezőnek; a drága nők azt mondták a tekintetemről, hogy ábrándos. Nem tudom. Lehet, hogy nekik volt igazuk? Nehéz lenne ezt ma már eldönteni. Mert az évek úgy kitörölték az ábrándokat a tekintetemből, mint ahogy a tintakivevő veszi ki a tintát a levelekből. Nyomuk sem maradt.

A cserkészekhez – rémlik, az előbb azért balhéztunk össze, mert voltam bátor megkérdezni, hallott-e egyáltalán erről a vitéz és bátor kaukázusi népről – a cserkészekhez azért mentem, mert szerelmes lettem egy leányba. Szép lányairól és bátor férfiairól híres ez a nép. Meg kell mondanom Önnek báróm, ez esetben van alapja a mendemondának. A cserkésznők tényleg szépek és a férfiak tényleg vakmerőek a harcban s kitartóak a mulatérozásaikban. Az én szerelmem volt a legszebb. Szemei mint a türkiz, a tekintete tiszta, mint a felhőtlen májusi ég. Haja koromfekete, akár az éjszaka. Szerettem a hajába temetni az arcom s elfelejteni, hogy ki vagyok s azt is, hogy futhatok immáron akárhová, úgyis utolér egyszer a nagy égi buldózer és kinyiffanok, mint az autó kerekei alá kerülő liba, még gágogni sem lesz erőm. Nem, amíg Barbarával töltöttem az úr Isten drága idejét, elkerültek az ilyesfajta pesszimista, hiábavaló gondolatok. Nézze Münchhausen uram, nekem is nagyon sok szerelmem volt, sokkal több, mint annak a beképzelt velenceinek, aki kalandjai jó részét

csupán kitalálta, állíthatom, a beképzeltség legkisebb jele nélkül, hogy művésze vagyok a szerelemnek, de Barbara – így hívták ezt a gyönyörű cserkészlányt – egészen különös helyen áll csillagaim között, ma sem tudom felejteni, néha megjelenik álmomban, rám mosolyog és simogatja a kezem. Barbara volt az egyetlen, akitől szerettem volna hosszú, zaklatott életem során egy gyereket. Egy fiút! De Isten, aki kiválasztott engem, nem ezt akarta. Szépen kérem, ne húzza el a száját, már bátorkodtam említeni, hogy én is kiválasztott vagyok, utaltam már arra is, hogy istállóban születtem, múlt maga Jézus Krisztus. Bégettek a bárányok is, úgy mint az ő esetében, de nekem még volt egy kis földrengés is pluszban és természetesen a kuvik sem kutya, mely madár egyfolytában zakatolt születésem fennkölt pillanatában. Ugyanakkor süllyedt el az utolsó lapátkerekű gőzös is a Mississippin. Egyszóval jeles nap volt, igen jeles.

Barbarával egy itáliai kisváros főterén találkoztam, az árkádok alatt...

A folyosóról erős, energikus léptek hallatszottak, Bumfordi megmerevedett, majd felugrott, s anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, eltűnt az ablakban. Mielőtt Münchhausen felocsúdhatott volna, el is menekült, beleveszett a komor éjszakába. Mert közben a törpék többször sírták világgá bánatukat és a nagy terem óráján már fél tízet mutattak a remegő mutatók. Beesteledett.

Kopogtak az ajtón, durva kopogtatás volt, olyan ember jelez így, aki tűzön-vízen át képes végrehajtani elgondolásait és teljesen természetesnek tartja, hogy néki mindég minden sikerül.

– Tessék – bődült el bárónk, aki lassan már semmin se csodálkozott és tovább szívta pipáját. Kiadós glória bodrozódott már kopasz feje körül, érdemes lett volna megmintázni bárónkat, mint a nagyság amúgy is ércbekívánkozó szobrát.

Középkorú férfiú lépett a szobába, rangjelzés nélküli tengerésztiszti egyenruhát viselt, zöldes-szürkés szemei kissé távol álltak egymástól. Gyanakvóan méregette hősünket és fintorgott. – Kikerics Manó, kormányzó – vágta össze sarkait előírásosan és helyet foglalt bárónk mellett, abban a székben, ahol rövid idővel ezelőtt még ősi ellensége, a városi tanács levitézlett ősz szakálla ült.

– Bocsásson meg báró uram, a barátságtalan fogadtatásért, de nem tudtuk, hogy ki is érkezik városunkba!

– Jobb helyeken bejelentik magukat, uram – lendült ellentámadásba hősünk.

– Inkognitóban vagyok – suttogta a kormányzó és hátradőlt. A szomszéd háztetőn egy szerelmes kandúr szerenádozott és az egyik városi torony lustán ütötte el a háromnegyedet.

Münchhausen felhúzta zsebóráját, beállította háromnegyed tízre és várakozóan nézett a kormányzóra. Ha szabad érdeklődnöm, kedves Kikerics, miért is utazik ön saját városában, saját birodalmában inkognitóban?!

– Nézze báró úr, ön híres ember, nevezetes ember, de azért ne gondolja, hogy engem is be tud csapni. A rendőrfőnök állítása szerint ön Bumfordival szórakozott, de fogalma sem volt, hogy ki az. És ez a két lábon járó vadbarom, akinek van pofája rendőrségem főnökének nevezni magát,

ez az első osztályos rövidnadrágosok értelmi szintjén álló szellemi nyomorék, mindezt szépen be is vette. Ide figyeljen uram, ezt a mesét adja be a nénikéjének, vagy bárgyú történetei írójának, de ne nekem!...

Münchhausen a kormányzóra bámult, remegni kezdett dühében és felemelkedett. – Kikérem magamnak – kapkodott a levegő után és ebben a pillanatban olybá tűnt, mint egy partra vetett óriás keszeg, bajusza komikusán mozgott és kopasz fején ugrált egy, az ablakon beszökő (az utcán tovahaladó gépkocsi elszivárgón reflektorának fényéből származó) elárvult sugár.

Megjelent a Cimbora 1998/5-ös számában