Sulevi minden reggel megreggelizett és elolvasta a napi újságot. Az újság ismét megérkezett, a reggeli készen volt: zabkása, kávé és narancslé. Azon a napon az újságban adóreformról, alacsony légnyomásról és egy kalapácsvető Achilles-ínjáról olvasott.

De amikor felemelte tekintetét az újságról, hogy megpihentesse szemét, bármire is pillantott, minden nagyon furcsán nézett ki. A kanalat tartó jobb kezét figyelte. Teljesen más volt, mint korábban, nagyon bonyolult, mintha a hús-vér keze mellett számtalan árnyékkeze is lett volna.

Sulevi megrémült. A bal kezével a jobbat tapogatta, de ugyanazt érezte, mint máskor. Egyszerűen csak másképp nézett ki. Valójában mindkét keze másképp nézett ki. De nem történt velük semmi. A szemével történt valami. Nem fájt, de történt vele valami.

Kora őszi reggel volt, még a nap sem kelt fel. Sulevi a legfelső emeleten lakott, konyhájának ablaka egy nagy országútra nézett. Az autók fényét fürkészte, de azok nem különálló pontok voltak. Helyette ragyogó, keresztbe-kasul futó szalagokat látott, mintha hosszú exponálási idővel készült fényképet nézett volna.

Sulevi visszabújt az ágyba, a takaró alá. Talán nem aludt eleget. Azt remélte, hogy egy kis pihenés majd megjavítja a szemét. De amikor újra kinyitotta, a hiba még mindig megvolt.

Aztán kiment az utcára. Annak túloldalán, a sportpályán fiúk rugdosták a labdát. Arra gondolt, hogy biztosan focilabda az, de valójában egyáltalán nem hasonlított egy labdához. Szokatlanul hosszú makarónit látott, ami a legbonyolultabb csomókba bogzódott. A fiúk még furcsábban néztek ki. Ők is szalagszerűek voltak, de megőrizték emberi formájuk nyomát is.

Sulevi megrémült attól, amit látott. Az ilyesmi nem teljesen normális, ezt ő is tudta. A legjobbnak látta, ha elmegy az orvoshoz. Tapogatóznia kellett, mert még nem szokott hozzá új szeméhez. Valahogy mégis eltalált egy szemklinikára.

– Mi a panasza? – kérdezte az orvos.

És Sulevi elmesélte az összes tünetét. Az orvos erre egy kis lámpával világított a szemébe, megmérte a benne lévő nyomást, és azt mondta neki, hogy olvassa el a falon lógó táblán a különböző irányba mutató e betűket.

– Mi az, doktor úr? Mi a baj a szememmel?

– A szemével nincs semmi baj – felelte az orvos –, amennyire meg tudom állapítani. Nem hiszem, hogy a szem a baj okozója. A probléma ennél mélyebb, sokkal mélyebb. Tudja, nem csak a szemünkkel látunk. Az egész lényünkkel látunk, így is mondhatnánk. Az agyunkkal. Az emlékezetünkkel. Az érzelmeinkkel.

– Az egész lényünkkel? De akkor mi a hiba bennem? És komoly?

– Ön valójában nem beteg. Belehalni biztosan nem fog. De a helyzet mégis elég komoly. Hogy mi okozta, nos, azt nem tudom megmondani. Ugyanis elkezdte látni az időt.

– Tessék?

– Ennyi az egész. Több dimenziót lát, mint mások. Semmi más, semmi különösebb ennél – mondta a szemész.

– Ez nem elég különös?

– Persze, egészen furcsa – ismerte el az orvos –, nem találkoztam még ilyesmivel a praxisomban.

– Van rá mód, hogy megszabaduljak tőle? Látni az időt... hát, nem érdekel különösebben. Pláne, hogy senki más nem látja. Az ilyesmitől egy kicsit különcnek érzi magát az ember, biztosan érti, doktor úr. Ha volna valami megfelelő szemcsepp...

– Nincs nekem ilyesmi gyógyszerem. Senkinek sincs – mondta az orvos. – Meg kell próbálnia hozzászokni. Lehetett volna rosszabb is, sokkal rosszabb. Ha szeretne másodvéleményt egy szakértőtől... de, őszintén, nem hiszem, hogy az ön esetében létezik ilyen.

– Egy műtét talán segíthet – mondta Sulevi –, talán eltávolíthatná a szemnek azt a részét, amelyik látja az időt.

– Műtét nem, azt biztosan nem vállalom. Mert a hiba nem a szemében van, ahogy mondtam már. Sokkal mélyebben van, ha hiba ez egyáltalán. Én nem is nevezném annak. És kivágni biztosan nem lehet. Inkább azt mondanám, hogy lett új tulajdonsága. Így látja ön a világot. Ha így gondol rá, megkönnyítheti a saját dolgát. Lehet rá büszke. Ezt javaslom. Többet lát, mint mások, ez igazán különleges. Egyedi!

Sulevi csendben hallgatta. De nem volt büszke, zaklatott volt. Akár hiba volt, akár tulajdonság, ő mindenképpen ki akarta küszöbölni.

– Persze, az is megtörténhet, hogy magától helyrejön – vigasztalta az orvos. – Legyen türelmes. Talán csak túl stresszes az élete. Adjon időt önmagának az alkalmazkodáshoz. De nagyon szívesen írnék az ön esetéről egy elismert tudományos folyóiratban.

– Felőlem – legyintett Sulevi. Megköszönte és fizetett.

Hazatért, új, különleges tulajdonságával együtt. A szemészorvos cikket írt róla egy tekintélyes tudományos folyóiratban, ami némi figyelmet is keltett. Küldött is Sulevinek egy ingyenes példányt belőle. Volt egy kép benne Sulevi szeméről, pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik másik szem. Semmi jel nem mutatott arra, hogy másképpen látja a világot, mint a többiek.

Sulevi türelmesen éldegélt, várta azt a napot, amikor a látása visszatér eredeti állapotába. De telt-múlt az idő, ő pedig látta, ahogyan telik, de a szeme csak nem lett újra a régi. Aztán fokozatosan lemondott a várakozásról. Megértette, hogy aki egyszer meglátta az időt, az mindig látni fogja.

Minden, ami mozgott, és minden, ami öregedett, ott hagyta nyomát a világban, és Sulevi látta ezeket a nyomokat. Semmi sem volt olyan, mint régen. A felhőket figyelte, és látta az összes előző állapotukat. Éjszakánként a csillagok fényévutazásait és az égboltra felrajzolt holdpályát követte. Önmagát nézte a tükörben, és a tükör tele volt szemekkel: fáradt, ragyogó, könnyes, vidám és vágyakozó szemekkel.

A járókelőket figyelte az utcán. Mind nagyon bonyolultak voltak. Mindegyiküknek sok-sok énje volt, mégis egyek voltak és ugyanazok. Az egész nagyon zavaros volt. Elfárasztotta Sulevit. A jelenbeli arcaikon keresztül látta korábbi formáikat, egészen fiatal- és gyermekkorukig visszamenőleg.

Egyszer aztán meglátta Lídiát távolról az utcán. Eleinte nem tűnt fel neki, hogy Lídia az. És amikor végül közelebb ért, rájött, hogy Lídia nem emlékszik rá. De a lány szemének feledésében közös gyermekkoruk napjait látta.

Kusztos Anna fordítása

Megjelent a Cimbora 2022/4-es számában