Aztán valami elfordult mellette, lassan, méltóságteljesen, még hallotta a csikorgást is, régi, elhagyott házakban csikorognak ilyenformán kenetlen öreg ajtózárak és zsalugáterek, aztán olyan zajokat hallott, mintha széljárta kamra falára akasztott iszákban csörgő diókat ütögetne egymáshoz a mohó szél, de ezt már nem tudta végiggondolni, pörögni kezdett önmaga körül, olyan gyorsan, hogy elszédült. Kétségbeesetten hunyta le a szemét, szeretett volna megkapaszkodni valamiben, de keze az üres levegőbe markolt, egyszerre, érezte meg, minden mozgásba jött körülötte, inogni kezdett a padló is, recsegve törtek ki az ablakok, hasadoztak a tükrök, a behemót madarak berepültek a terembe, és feléje kapdostak falánk csőrükkel, sárgás-zöldes szemükben égett a gyűlölet. Münchhausen elvágódott a padlón és rémülten hunyta le a szemét, mikor feleszmélt a kocsmában ült, a kongó hodály közepén, egy terített asztalnál, előtte egy tálon hideg sültek, pohárban bor s egy szál gyertya. Kábultan fordult körbe, köröskörül felfordított székekre látott és terítetlen asztalokra. A konyhába vezető ajtót egykedvűen nyekergette a huzat, s valahol egy nyitva felejtett csapból egyhangúan csöpögött a víz, aztán észrevette azt is, hogy a pult előtt két felrúgott boroshordóból szivárog a bor és nagy tócsákba gyűl a kandalló előtt. De az vér is lehet, rettent meg, s felemelkedett, hogy jobban láthassa. Ekkor vette észre a kocsmárost. A hájfejű a pult mögött tett-vett, nem törődött a boroshordóival, poharakat, tányérokat törülgetett, torokhangon dúdolt valami mélabús nótát, s időnként, talán megszokásból valami ismeretlen nyelven káromkodott.

– De az is lehet, hogy imádkozik – szólalt meg valaki mély hangon, valahonnan lentről. Olybá tűnt, hogy egyenesen a pincéből beszél.

Münchhausen hátrafordult, de nem látott senkit.

– Az nem lehet – mondta, és kortyolt borából sokáig forgatva nyelve hegyén a nedűt. – A gesztusaiból azért világosan lehet következtetni lelkiállapotára.

– És az milyen? – érdeklődött a hang, még mélyebbről, mint az előbb.

– Láthatólag ingerült – felelt a báró, s aztán lehajolva végre észrevette, hogy a mellette lévő tizennyolc személyei; tölgyfaasztal alól beszél egy ember.

– Maga kicsoda? És mit csinál ott? – kérdezte kíváncsian, és még jobban lehajolt, hogy megláthassa a mély gordonkahang gazdájának az arcát.

– Pihenek – válaszolt kedélyesen a mély hang tulajdonosa, és hasáról végre a hátára fordulva felemelkedett.

– Á, maga az – derült fel a báró, s lekezelt Vigyorgó Cédulás Jakabbal, a cirkusisztával, akiről már volt szó ebben a szeszélyesen ide-oda kanyargó, bűnbánó öregasszonyok imáihoz hasonlóan meg-megszakadó, de mindig újrakezdődő történetben is, akiről barátja, Bumfordi Benjámin, a mélabús tornyok városának menekülő népvezére annyit mesélt, mint boldogult úrfikora kenyeres pajtásáról.

– Jobb helyet nem is találhatott volna – jegyezte meg bosszúsan, és egy pohárba bort töltött, hogy koccinthassanak, aztán felállt, megropogtatta öreg csontjait és a szintén felemelkedő, elveszetten pislogó bohóc reszkető kezébe nyomta a poharat.

– Jó, hogy találkozunk – mondta. – Tud róla, hogy együtt kell elmennünk innen?

– Igaza van – sóhajtott Vigyorgó Cédulás Jakab és egy hajtásra kiitta poharát. – Mélységesen igaza van. El kell mennünk innen. Képzelje el – mutatott az előbbi helyére – ez volt itt ebben az istenverte csehóban az elképzelhető legjobb hely. Mert a helyzetfelismeréseken, báró uram, nagyon sok múlik. Itten viszonylag nyugodtan szundikálhattam, amíg a bunyó folyt. Nem kellett félnem, hogy egy levegőbe röpdöső italos üveg, székláb, boroskancsó, söröskrigli vagy levesestál, esetleg részeg matróz a fejemet választja kényszerpihenőnek. Itt biztonságban voltam.

– Milyen csihi-puhiról beszél? – töltötte tele a poharakat Münchhausen. – Én nem tudok semmiről. Nem voltam itt.

– A Szivárvány Harcosai küzdöttek meg a matrózokkal, báró úr – jött ki a pult mögül a kocsmáros, és akkor Münchhausen észrevette homlokán a dudorokat. – Aztán együtt verekedtek meg a poroszlókkal. A károm akkora, hogy nem is merem végiggondolni.

S valószínű, engedélyem is bevonja Kikerics kormányzó úr.

– Ettől ne féljen. Nagy változások lesznek itten – csippentett a szemével Münchhausen és a férfi füléhez hajolt. – Megtudtam egyet-mást – suttogta – csak ne beszéljen róla senkinek. Megígéri?

– Hallgatni fogok, mint a sír – húzta ki magát a hájfejű kocsmáros.

– Kikerics kormányzó úr nyugdíjba vonul, fia elveszi feleségül Bumfordi Benjámin száműzött népvezér leányát. A két család kibékül, demokratikus választások lesznek, mindkét párt, a nikotinista és az antinikotinista is egyforma arányban juttat majd képviselőket a városi tanácsba. Ismét felvirrad a mélabús tornyok városának napja, béke lesz, prosperitás, szabadság, csend és nyugalom. A bajkeverők elmennek, vagy háttérbe húzódnak. Ne veszítse el a reményt, édes úr!

– Mikor indulunk? – itta ki a bohócok gyöngye második pohár borát is. – Még aludni szeretnék egy sort.

– Erre most nincsen idő – türelmetlenkedett a báró.

– Nem értem – pislogott Vigyorgó Cédulás. Zavarja magát, ha én alszom?

– Jól hallotta – morgott a báró. – Zavar. Ha elalszik, nincsen akivel társalogjak, s amíg alszik, nem indulhatunk el. Értse már meg, hajnalra el kell hagynunk ezt a várost! Időnk lejárt.

– Magának ez lelki szükséglet?

– Micsoda?

– Hát hogy velem társalogva távozzék innét balfenéken? Erre is sor kerül uram, ne féljen, mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak, de amíg én alszok egy sort, maga például imádkozhatna fennhangon az itt lakókért, a mélabús tornyokért, a száműzöttekért, a megalázottakért, a meg- szomorítottakért.

– Maga mindég ennyit locsog?

– Volt egy ismerősöm – kacagott teli szájjal a bohóc. – Neki is állandó lelki szükséglete volt, hogy hallgassa saját hangját. Ehhez persze énekelnie kellett és beszélnie. Hát hol énekelt, hol beszélt. Állandóan hallgatóságot keresett, partnereket, s ez drága ideje nagy részét felemésztette. Aztán ez a derék, igyekvő ember rájött, ha fennhangon imádkozik időt is spórol, vallásosságát is kielégíti, s ezen felül, és ez volt a legfontosabb felismerése, nincsen többé kiszolgáltatva különböző színvonalon álló, sokszor közönyös, bigott, fafejű, rosszindulatú, vagy egyenesen félnótás beszélgetőtársainak. Lemondott a hallgatóságáról, állt padlásszobája közepén és reggeltől estig, estétől reggelig fennhangon imádkozott, és elégedett volt törekvéseivel.

– Mi történt vele? – zökkent le a kocsmáros egy székre, s töltött magának egy pohár bort, de egyelőre nem itta meg, kíváncsian forgatta tömpe ujjai között.

– A végén megbolondult, nyilván – szomorodott el a bohóc –, de ez: magukat egyáltalán ne zavarja. Minden valószínűség szerint másképpen is bedilizett volna. Így volt megírva nekije, szegény fejinek a sors könyvibe!...

– Maga is hisz a jóslatokban? – kíváncsiskodott a kocsmáros, belenyalva poharába.

– Én nem – húzta ki magát Vigyorgó Cédulás. – Annak ellenére, hogy szegény, jó istenben megboldogult nagymamám jóslatokból élt, tenyérből, kávézaccból, kártyából jósolva szerezte a családi vagyont, amit sajnos már apám és két bátyja elherdált, s nekem, mint a mesebeli legkisebb fiúnak csak a történetek maradtak, melyeket jó szívvel osztok meg magikkal is, hogy ne unatkozzanak.

Megjelent a Cimbora 2001/5-ös számában