– Egy márciusi estén, vesztünkre elfogyott a cukor és kimentem az örményhez, a boltba, pótolni a hiányt... Talán ha nem fogy el és nem megyek a boltba, minden másképp alakul. Az egész szomorú, zátonyra futó életünk... Ki tudja? Báró úr, mióta öregszem egyre többet rágódok az ilyesmiken, pedig tudom, hogy teljesen felesleges. Ami megtörtént, megtörtént, csöröghetnek a tolvaj szarkák napestig, üvölthetnek a farkasok is, változtatni semmin nem lehet.

Az első ember, akit az üzletben megláttam, Vigyorgó Cédulás Jakab volt, gyermekkorom felhőtlen napjainak koronázatlan királya és tréfamestere. Nem változott semmit. És ahogyan ottan állott az a magas, hórihorgas ember, egyedül, mint egy feltartott ujj a kézen, a pult mellett, nagyon szánalomra méltó volt. Odasiettem hozzá, de nem ismert meg. Bambán vigyorgott, a nyakamba esett és követelte, hogy azonnal igyak meg vele egy pohárka almapálinkát s egy csésze kumiszt, ha becsületes embernek érzem magam, mert – magyarázta éneklő hangon –  minden becsületes embernek joga van este meginni egy pohárka pálinkát kumisszal... Az örmény aggódva félrevont és megsúgta, hogy Vigyorgó Cédulás már a hetedik pohárkánál tart. Kifizettem az elfogyasztott italokat, vettem egy üveggel, kumisz volt otthon is, s rávettem a barátomat, hogy jöjjön velem. Barbara szegény nagyon meglepődött amikor meglátott, ráadásul cukrot is elfelejtettem venni, s akkor este pálinkával bolondították meg a teát, s Barbara kerekre tágult szemekkel figyelte a lassan józanodó Cédulást, előéletemnek ezt a váratlanul előkerülő tanúját, és borzongott. Elmagyaráztam neki, hogy ez a borvirágos orrú égimeszelő, aki leginkább egy elfuserált ősmagyar kérdőjelre hasonlít, gyermekkori ismerősöm, édesapám volt munkatársa. Ő tanított meg írni, olvasni, számolni, kézen járni, fuvolázni és árnyékokat életre kelteni kezemmel a falon. Versekre tanított, meséket olvasott nekem, s bátorított, amikor féltem a sötétben. Túlzás nélkül állíthatom, ismertem be Barbarának (szív alakú arca kipirult a rumos teától s kissé aggódva, félrehajtott fejjel figyelt), hogy mindent, amit tudok ebben a szomorú életben, azt Vigyorgó Cédulás Jakabnak, atyai barátomnak köszönhetem. Ő végre feleszmélt, hát te vagy az, Béni, nézett rám megrökönyödve, hát te élsz?!... Az örömre, hogy ennyi év után találkozunk, amikor ő halottnak, s ha nem halottnak, elveszett gyermeknek hitt, megint nyakalni kezdte a pálinkát. A konyhai priccsre fektettük le, hamar megbarátkozott a hellyel és békésen kezdett hortyogni. Barbara aggódva figyelt, mintha érezte volna, hogy felhőtlenül boldog életünknek új szakasza kezdődik...

Sokáig nem tudtam elaludni azon az éjszakán. A hold sápasztó, ezüstös fátyolfényében néztem Barbara álomban úszó arcát s egyre a cirkuszra gondoltam, régen elfelejtett arcok tolongtak az ágyam körül. Tudja báró úr, mit jelent nekem a cirkusz? Honnan is tudhatná? Nekem, Bárókám, a cirkusz volt az otthonom. Dobpergésekre emlékszem és az elsötétített nézőtérre, az ostorpattogásra, a körbe kereken vágtató lovakra. Fenn, a kupola alatt életét téve kockára, háló nélkül kápráztatta el a nézőket a Ritternek házaspár. A világ legjobb artistái lehettek volna, ha nem történik meg a tragédia. A férfi egy este rajtakapta a szép, de kikapós feleségét Beléndeki Móriccal, a társulat világhírű bűvészével, és másnap nem nyújtotta ki a kezét, amikor az asszony feléje repült a magasban. A temetésen töltöttem be ötödik életévemet, és ha jó voltam,

Berta néni, az öreg elefántgondozó megengedte, hogy játszodjak Otellóval, a társulat fehér elefántjával. A dübörgő tapsviharokra emlékszem, amikor a nézők megdöbbenésükben már azt se tudták, hogy mit csináljanak, Beléndeky Móric pedig angol hidegvérrel rántotta a tojásokat a cilinderében és a két ide-oda támolygó bohóc, apám és Vigyorgó Cédulás Jakab a közönség fütyörészése, dobogtatása és nevetése közepette elfogyasztotta, csak úgy, kenyér nélkül a rántottát, miközben a bűvész a fülükből húsz-harminc méteres szalagokat huzigált elő...És emlékszem a vitára, amikor Wilson úrnak, a kopasz cirkuszigazgatónak mind a három ép, megmaradt hajszála az égnek állott, mert Nepomuki, a baromi erejű súlyemelő az asztalra csapott – meg is repedt az asztal – és dörgő hangon követelte a pénzét, amiért ő megdolgozott, amikor száz-százötven kilós szikladarabokat emelgetett... Mindég pénzt követelt a derék óriás, és ha megkapta a megdicsőültek mosolyával ment a kiskocsmákba. Néhány liter bor után természetesen kidőlt, s az asztal alatt aludt addig, amíg apám és Vigyorgó Cédulás, a két barátja, akiket megtűrt maga mellett, érte nem mentek és haza nem vitték. Engem azt hiszem a mohamed ember is nagyon szeretett. Mindég svájci csokoládékat vett nekem s a szomorú szemű tehenekről mesélt, amelyek a csokoládé papírjáról bámultak kerekre tágult szemekkel, bele a vak világba. Mézeskalács huszárokkal is meg-meglepett. Tanulj, komám, mondotta mindég, amikor józan volt. Tanulj, mert a betű a legnagyobb hatalom! És gyengéden barackot nyomott a fejemre.

Barbara álomban úszó, imádott arcát néztem, s valahogy hatalmukba kerítettek rég elfelejtett emlékeim, moccanás nélkül, nyitott szemekkel feküdtem a hátamon, mintha koporsóban és a telihold ezüstös fényében feltámadt volna körülöttem a cirkusz...

Reggel Vigyorgó Cédulás ugyanolyan bamba képpel, de józanul csókolt kezet Barbarának, és amikor a lány kiment, megsúgta nekem, hogy az apám meghalt. Az igazgató, az a lelketlen skót uzsorás lőtte le, és őt is megsebesíttette. Amikor döbbenten érdeklődtem, de hát mi történt? Szerettem volna természetesen tudni a részleteket is, Vigyorgó Cédulás könnyes szemmel szippogta, hogy „a bérharcok, tudod!”, s amikor emelt hangon szóltam rá: „de hát mi történt az istenért?”, könnyes szemmel megbántottan szipogott: „telhetetlen vagyok – vádolt meg – mint gyermekkoromban. Mert már akkor is sokat, a kelleténél mindenesetre többet szerettem volna tudni. Pedig csupán annyiról lenne szó, hogy férfi vagyok-e vagy nem? Apám és a többi hős bumfordi vére folyik-e az ereimben?” – mondta és könnyezett. „Mert ha igen – emelte fel a fejét és egy kétes tisztaságú skót kockás zsebkendővel törülgette könnyes arcát – akkor nem kérdezek semmit, hanem cselekszem. Megbosszulom ezt a jámbor, jellemes és talpig becsületes embert, Bumfordi Hugót, az apámat. Nem is beszélve arról, hogy az emberiségnek is milyen felülmúlhatatlan és értékelhetetlen szolgálatot teszek, ha megszabadítom ettől a két lábon járó, tök kopasz, zsugori zsarnok szemétkosártól, akinek van pofája a Riccardó cirkusz teljhatalmú igazgatójának nevezni magát...

Mondanom sem kell, hogy belecsaptam Vigyorgó Cédulás Jakab már percek óta felém nyújtott, rendíthetetlen tenyerébe, csak arra kérleltem, hogy ne mondja meg egyelőre Barbarának, akit az életemnél is jobban szeretek. A vén bohóc igenlően bólintott, és amikor Barbara visszajött a boltból, vett végre cukrot, szemérmetlenül kezdett udvarolni neki. Összehasonlította szerelmem szemének állását a csillagok járásával, hangjának csengését hegyi patakok csobogásával és viháncoló kis macskák nyávogásával. Ez dühítette Barbarát, s a cserkészek különben sem szeretik a szófia beszédet és a hízelkedést. Már-már én is kijöttem a sodromból, de valamiért nem szakítottam félbe az öreget. Másnap éjjel léptünk le, egy levelet hagytam az asztalon Barbarának címezve, megírtam, hova megyek és miért! S azt is, hogy higgye el, meg kell bosszulnom az apámat. S azt is írtam, ne aggódjon, mert visszajövök.

Bumfordi kiverte pipájából a hamut, és rápillantott a mellette elnyúló báróra. A bűvös lámpás tükrök sokszorozta fényében halott-sápadtnak tűnt az arca.

– Tegyük el magunkat holnapra? – kérdezte, elnyomva egy ásítást.

– És Barbarával mi lett? –  kérdezte élénken Münchhausen. –  Találkoztatok azóta?

– Nem tudom –  ingatta a fejét a városi tanács volt ősz szakálla. –  Nem tudom. Mennyi az idő, báró úr?! Zsebórám már régen megállott.

– S arról tudsz, tudatlan tanácsos –  ragadta mellen Münchhausen..., hogy van egy leányod is, a gyönyörű Tamara?

– Micsoda? – döbbent meg Bumfordi Benjámin és elsápadt. Ebben a pillanatban a tükörterem mozogni kezdett, mint egy körhinta, és különös zaj hallatszott, mintha valaki egy angol WC-ben húzta volna le a vizet. Azután csend lett, s szabályos időközökben ismétlődött meg ez a fenyegető zaj, aztán mintha árnyak jelentek volna meg a tükörben, lánc- és kardcsörgés hallatszott, s fenyegetően borult rájuk a Nyugati Ablak türelmetlenül toporgó Zöld Szellemének árnyéka, de szerencsére hőseink ezt már nem észlelték, mert mindketten elaludtak...

 Megjelent a Cimbora 2001/2-es számában