Orbán Ottó: Dal a szélhámos reményről

Az éjnek rémjáró szaka főcímmel, Tizenöt dal alcímmel jelent meg a Holmi folyóiratban rögtön az ezredforduló hajnalán, 2002 májusában Orbán Ottó versciklusa, az utóbbi évek-évtizedek legdöbbenetesebb, leghidegrázósabb búcsúzása.

Orbán Ottó (1936–2002) Kossuth-díjas költő, esszéíró, műfordító (Forrás: Wikipédia)

Sokan haltak meg Orbán Ottó után is neves magyar írók-költők, akik haláluk előtt szintén leszámoltak az élettel, azonban Az éjnek rémjáró szakát azóta sem sikerült felülmúlnia senkinek. De vajon szabad-e (pontosabban fogalmazva: ildomos-e) összehasonlítgatni egyik halálverset a másikkal? Miért nem elég nekünk az a torokszorító őszinteség, amellyel költő és versbeszélő egyaránt „Isten előtt vacog”? Nem számít-e szellemi hullagyalázásnak a halálversek elemezgetése? Hiszen az ilyen írások szinte már nem is számítanak irodalomnak! Mintha az éppen távozó test helyére lépve önálló életre kelnének, hogy az olvasó sose feledkezzék meg a búcsúzkodó költőről...

„... szinte már nem is számítanak irodalomnak” – mondottam az imént. És tényleg: egy ideje mind határozottabban érzem, hogy elnéző jóindulattal viseltetem a „kései” versekkel szemben. Eszembe nem jut korszerűséget-miegyebet kérni számon rajtuk. Álarc nélkül, minden cicomától mentesen áll előttünk a vers – azt hiszem, ilyenkor szokták mondani, hogy a költő „klasszicizálódott”, megszabadult minden fölösleges ballaszttól, csak a lényegre koncentrál. „Az ég s a főld között függök utóljára, / Én angyal meg állat vagy csak por meg pára” – ilyen sorokat olvasva például kinek jutna eszébe azzal vádolni Csokonait, hogy „semmi új a nap alatt”, hiszen ugyanezt megírta már, mondjuk, Anakreon is a Töredék a halálról című versikéjében: „...Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet, / ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő...” Nem kizárt, persze, hogy ugyanazt megírta már Anakreon is, mások is, de nem ugyanúgy! És ezen a ponton keveredem ellentmondásba önmagammal, hogy tudniillik egy kései vers „szinte már nem is irodalom”. Mert rögtön feltűnik, hogy Csokonai felező tizenkettesben írta az idézett két sort, Anakreon viszont a bűbájos „picihosszút” (ionicus a minore) használta!

Vissza tehát „az irodalmár” Orbán Ottóhoz. Ha nem tudnánk, honnan származik a cikluscím (Az éjnek rémjáró szaka), Shakespeare Hamletjét mottóként idézve a szerző segít nekünk: „Most van az éjnek rémjáró szaka. [...] / Most hő vért meginnám” (Arany János fordítása). Ha kíváncsiak vagyunk, megnézhetjük az angol eredetit is („’Tis now the very witching time of night. [...] / Now could I drink hot blod”), rajongással ízlelgetve Arany költői-fordítói leleményét, ahogy a „nagyon boszorkányosból” („very witching”) „rémjáró” lesz! (Meg vagyok győződve, hogy Orbán Ottó – maga is az angol irodalom kiváló fordítója – nemcsak azért választotta épp ezt a mottót, mert kézhez álló, témájához passzoló volt, hanem mert szintén gyönyörködött Arany fordításában...)

Dal a szélhámos reményről – ezzel a „dallal” kezdődik a ciklus (aztán következik még egy csomó dal „az idő felemelt ujjáról”, „a mindennapos vereségről”, „a fagyban lobogó lángról”, „a megrendült eszményekről”, „a keserű ízről” stb.).

No de – a szeretkezni hívó fekete nővéreken túlmenően – mi lehet fontos vagy izgalmas ebből a versből a diák olvasók számára, akiknek koponyája körül – őszintén remélem – még nem röpdöstek-röpdösnek „leszakadt végtagok”? Tekintve, hogy egy diák életében még egy szerelmi csalódás is halálosan komoly esemény tud lenni, én a dal formájára (illetve formátlanságára) hívnám fel mindenképpen a figyelmet. Látjuk, hogy két darab négysoros versszakunk van, de következetesen végigvitt ritmust hiába keresnénk bennük: hosszabb-rövidebb sorok váltakoznak ugyan, de amúgy széthulló a vers, mintha annak érzékeltetésére, ahogyan megszokott világunk bomlani kezd... Mégis: lenyűgöző az a kétségbeesett próbálkozás, ahogyan a keresztrímek („gránát”–„árát”; „végtagok” – „itt vagyok”; „hő vér” – „nővér”; „gleccserfal áll” – „és Agyhalál”) csakazértis megpróbálják egybentartani széteső világunkat.

De jó lenne, ugye, ha mi is így, ilyen szépen búcsúzhatnánk el, amikor majd a mi bőrünket is perzselni kezdi az a bizonyos „jeges lepedő”!