Hazakérezkedik. Már indulna is, de még megkérdi: hogy is jutok innen haza? Ezen a szállásunkat érti. Mész egyenesen előre, felelem, és ott, ahol a kirakatban látsz egy széket nagy szárnyakkal, jobbra fordulsz. Onnan már emlékezni fogsz. Nagy szemeket mereszt rám, aztán bólint és elindul.

Én, miközben még bő fél órát egymagamban ácsorgok, hogy elpostázhassak egy képeslapot a szüleimnek, azon gondolkodom, hogy egy szülő soha nem adhat tökéletes útbaigazítást a gyermekének, csak elég jót vagy valamennyire használhatót. Hiszen azt, amit a szülő élt, a gyermek, amire felnőtt lesz, már nem fogja élni. Erdélyben a mai gyermekek többsége milliomos – ahhoz képest, hogy mi, akik a hetvenes, nyolcvanas években voltunk gyermekek, mit birtokoltunk. Millió játék, plüss, könyv, édesség, tábor, kirándulás, lehetőség van a birtokában. Ahhoz képest, hogy mi heti egyszer láttunk tíz perc rajzfilmet, neki a virtuális világ végtelenjéhez van hozzáférése. Egy teljesen más világban élnek ma a gyermekek és a fiatalok, mint a szülők, nagyszülők éltek az ő gyermekkorukban.

Amikor a gyermek a szülőtől várja a választ, tökéletes feleletet vár, tökéletesen biztatót, segítőt, támogatót, biztonságot adót. Te, aki ezeket a sorokat olvasod, talán már nem a szülőtől, már nem is a tanáraidtól, hanem a barátaidtól vagy netes felületektől várod a választ, de lényegében ugyanezt keresed, hogy valaki mondja meg végre: erre biztos, erre menj. Időnként a felnőtt is csak annyit tud tenni, hogy azt mondja, ott, a sarkon, a kirakatban, ahol a széken nagy szárnyak vannak, fordulj jobbra. Onnantól magadtól kell boldogulnod.

Onnantól magadtól kell boldogulnod. Ez egyszerre ijesztő és felszabadító. Ijesztő, mert senki nem tudhatja, mi van a sarkon túl. Az utca lehet ugyanaz, de a váratlan hirtelen újra is rendezheti. Felszabadító, mert végre nem érzed a hátadban a szülő vizslató, aggódó, szúró, elváró, kétkedő tekintetét, és a sarkon túl már úgy mehetsz, ahogy neked jólesik. Lehet, azonnal leveted az utált pulóvert. Lehet, hogy ugrándozva mész. Lehet, hogy kockáztatsz, elhagyod a már ismert utat, és egy kis kitérőt teszel, hogy felfedezd, ott mi van. S miközben ijedtboldogan járod az utad, talán észre sem veszed, hogy a szárnyak aranyozottan fénylenek, amikor a magasban lobogsz, és fáradt tested alá váratlanul kerül szék, amikor megszusszansz.

Megjelent a Cimbora 2021/3-as számában