Egyszer, amikor nagyon nagy szükségem volt pénzre, mert egyébként nem tudtam volna megvenni a repülőjegyet első nyugati utamhoz, hogy ösztöndíjas lehessek külföldön, valakik kifizették a repülőjegyemet. Aztán, amikor már az önérzetem nem engedte, hogy szüleim nyakán éljek, egyetemistaként, került egy olyan finn diákom, aki igazából társalkodónőnek használt. Az állítólagos angolórák ideje alatt csak finnül beszélgettünk, jól tartott finom ételekkel, és becsületesen kifizette nekem az órát, többet, mint amennyit kértem. Meg is tanultam az „angol órák” alatt folyékonyan finnül.
Aztán egy férfi ellopta egy rakás pénzem, nem akarlak ijesztgetni, ezért inkább nem írom le, hány ezer euróról van szó. Akkoriban nem tudtam, hogyan bánjak a pénzzel, nem becsültem, így az Élet ennek a férfinak a személyében elvitte tőlem. Sok évre rá megismertem egy nagyon bőkezű támogatót. Kifizette képzéseimet, amelyekre jártam s amelyek rengetegbe kerültek, vagy jelentősen bepótolt azok árába. Ha megpróbálnék egy egyenleget készíteni, szerintem most tartok kb. a nullánál, az ellopott kisebbfajta vagyon és a képzésembe-támogatásomba befektetett összeg talán most egyenlítődött ki.
Lehet, nem értitek, hogy karácsony közeledtével miért írok a pénzügyeimről. Nos, mivel ez a legkézzelfoghatóbb anyagi csereeszközünk, a velem történtek segítségével akartam megmutatni nektek egy érdekes dinamikát. Az élet mindig egyensúlyra törekszik. Valahogy úgy, hogy közben mindig a fejlődésünket segítse. És ehhez nem átall úgynevezett „jó” és „rossz” embereket felhasználni. Mert milyen jó, hogy ellopták a pénzem, másképp megmaradtam volna valamiféle infantilis gőgben; így legalább megtanultam a helyén értékelni és becsülni azt. Ugyanakkor nem kapok szívbajt, ha nagy kár ér, inkább megnézem, az a nagy kár mit vitt el tőlem és miért. És milyen jó az is, hogy vannak támogatóim, hogy megtapasztalhatom a bőséget, az élet megannyi ajándékát.

Hogy a másik ember ajándék voltát a szívem lángjának fényénél ismerhetem fel. Ha nincs ez a saját szív-fény, akkor beszűkülök, s önmagam farkába harapó, vicsorító, szűkölő kutyaként viselkedem.
Jönnek az ünnepek, ilyenkor sok haszontalan ajándékot is kapunk. Ne törődj velük, mert csak jól felbosszantod magad. Inkább, ha kell, titokban, mustráld meg egy kicsit szíved lángjának fényénél az ajándékozót. Lásd, a sok minden ellenére, amin ő is keresztülment, ő is ajándéka az életnek, éppen úgy, mint te. Ehhez semmi mást nem kell tenned, csak fókuszt váltanod, arról, hogy „én kapok ajándékot”, arra, hogy egy ajándék-ember találkozik egy másik ajándék-emberrel.

Megjelent a Cimbora 2015/8-as számában