Az „átkos kor” egyik áldása a gyakori áramszünet volt, állambácsi takarékoskodásának következtében. Ha éppen valami filmet néztünk, hálát éppen nem adtunk érte az 1990 előtti kommunista rendszernek, de egyébként, a „már megint elvették a villanyt...!” ideges felkiáltások és a sose talált gyertya keresése után, aránylag lecsillapodtunk, és az asztal vagy a kinyitott ajtajú csempekályha köré gyűltünk.
Ilyenkor nem szertelenkedtünk. Nem azért, mert ránkszóltak volna, hanem mert nem jött, hogy tegyük. Ami jött, az az összebújás volt, összeért egy-egy könyök, egy-egy váll, felkucorodtunk egymás ölébe, néztük a pislákoló egyszál gyertyát. Volt, hogy beszélgettünk, vagy csak néztük valamelyikünk játékát a gyertyalánggal. Mert valamelyikünk biztosan mindig játszott vele. Csepegtettük a viaszt egymás ujjbegyére, gyúrtuk, majd visszatettük az olvadt kis tócsába, ami a felfordított tányér aljára rögzített gyertya köré gyűlt.
Éreztük a gyertyaillatot, egymás illatát, meleg illata volt még az árnyéknak is. A kicsi lángocska mellől nézve még az árnyékok sem tűntek félelmetesnek. Mindegyikünk azt képzelt beléjük, amit az esze felért. Néha megbeszéltük, ki mit lát. Volt, hogy énekeltünk, vagy a nővérem hegedült. Ilyenkor a hangok is mintha kellemesebbek, lágyabbak, könnyebben hajlíthatóbbak lettek volna, mint a reggelek ércében, délutánok bágyadtságában.
A gyertya mellett malmoztunk is, vagy más, ilyen fény mellett játszható társasjátékot játszottunk. Egy kicsit mégiscsak izgalmasabb volt, mint lámpafénynél, hiszen jobban össze kellett bújni, mégis a játék szabályait be kellett tartani.
Ha a csempekályha köré gyűltünk, nem játszottunk, nem is énekeltünk. A kályha tátott szája a meleget, a fa illatát, ropogását kínálta, szikrákat, lángokat és meséket árasztott felénk. A mesék nem királyfi król és királylányokról szóltak, hanem rólunk. Magunkat meséltük szakadatlanul, megunhatatlanul, újra és újra. Mi voltunk a kaleidoszkóp, az azt forgatók és a nézői is egyszerre.
Gyermekkori csínyeink, főleg a nővéreiméi, az unokatestvéreméi és a barátaikéi voltak az örökzöld kacagtatók. Ha kértem, hogy és én?, rólam is meséljenek!, szinte sajnálkozva mondták, hogy hát a te pici korodra, babakorodra szinte nem is emlékszünk, te úgy felnőttél a többi között, mint a gomba. Veled semmi baj sem volt, nagyon önálló voltál. Ilyenkor egy kicsit elkeseredtem, hogy én nem vagyok főhős, de aztán a többiek története lebilincselt, odaragasztott a fotelbe – vagy az ölbe, ahová befészkeltem magam.
Voltak szomorú mesélések is, felnőtt történetek, rokonok, szüleim barátainak haláláról szólók. De valahogy mégse estünk világvége-hangulatba ezektől a történetektől sem. Legtöbbször valami vidám emlék is előkerült a kályhából, valami vicces eset, amit közösen éltek át. Ez aztán továbblendítette a szót, ott röpködött a kályha körül, közöttünk, bennünk.
Ilyenkor nem is vártuk, hogy megadják a villanyt.
Ha mégis hirtelen kigyúlt a lámpa, úgy éreztük, megtört a varázs, már semmi nem olyan, mint egy pillanattal előbb. Vakított, némított, cselekvésre és hangosabb beszédre ösztökélt az éles fény. Megbontotta a meleg, csendes együttlétet. Becsukódott a kályhaajtó is, de a fahasábok alatt tovább duruzsoltak, illatoztak, izzottak a történetek.

Megjelent a Cimbora 2016/8-as számában