Viszem magammal ezt a mondatot, ezt a hangszínt, az otthonnak egy darabját, annak egy részecskéjét, amit a fiam otthonnak érez. Neki a fikusz nem pusztán növény, hanem igazi lakótárs. Részt vesz a játékban, a földje katonai temető, szárain liánok vagy kötelek csüngenek. Ha néha meggyérítem, azt előtte meg kell beszélnünk, hogy miért és mennyit vágok le belőle, és a levágott részeivel mi lesz.

A fikusszal együtt élünk, mint ahogy az összes többi virágunkkal, no meg az állatokkal is. Amikor utazásainkból hazaérünk, először velük vesszük fel a kapcsolatot. Időt töltünk együtt, az állatokon azonnal észre lehet venni a változást, de a virágok, szobanövények is iparkodnak, szinte szemmel látható, ahogyan magukhoz térnek – vagy inkább a mi gondoskodó kezünkhöz, tekintetünkhöz.

Az élőlények után a tárgyaink következnek, velük is ismét összekapcsolódunk. Ezeknél semmiféle látványos változás nincs, látszólag ugyanazok maradnak. Mégis, akkor is, ha sokak számára ez butaságnak hangzik, van egy érzés, az ismerősség jóleső érzése, amikor a kedvenc csészémet veszem kézbe, az én fazekaim közt matatok, az én munkatermembe megyek be, és meggyújtok egy gyertyát, a fiam pedig számtalan tárgyával kitalál egy új játékot, vagy eszkabál valami újat. Pont ettől a megfoghatatlantól válik valami számunkra fontossá. Ezért nem szólhat bele ebbe más, mert nincs, ahonnan értse, miért pont az a fikusz, miért pont az a cica, miért pont az a kanapé, csésze vagy könyv. Ez a szemtől válik széppé és „naggyá”, amelyik ránéz, és a szívtől, amelyik szereti, részünkké.

Megjelent a Cimbora 2020/7-es számában