Végigféltem az életem. Volt, amikor szorongtam, volt, amikor rettegtem, többnyire egyszerűen csak féltem.
Első félelmeim a kinti sötéttől jöttek, féltem a nagyanyámig vivő pár esti lépéstől, az ágy alá sötétben behúzódótól, a sarokban kucorgótól. Aztán megijesztettek gyermekkori álmaim medvéi is. S mintha ez nem lett volna elég, jött a Twin Peaks-sorozat, amitől egyenesen az infarktus kerülgetett. Az éhenhalás árnya is meglegyintett párszor, nem mintha valóban fenyegetett volna, hanem attól a gondolattól: ha az ilyen-olyan vizsgám, neadj’ Isten, nem sikerül, vajon majd miből tartom el magam?
Féltem a kudarctól, hogy kinevet az osztály vagy nevetségessé válok, ha közönség előtt kell megszólalnom. Aztán attól, hogy mi lesz, ha becsap a szerelem mennyköve, és kiderül rólam a sok mindenféle, hogy nem is tudok csókolózni, az egyebeket még annyira sem.
Később, anyaként átéltem az igazi rettegést: mi van, ha azért, mert nem vagyok elég jó anya, valami baja lesz a gyermekemnek. És olyan halkan, hogy én is alig hallottam, bevallottam magamnak: leginkább attól rettegek, hogy a gyermekem meghal.
Nem akarom az összes szorongásom, félelmem és rettegésem tovább sorolni, biztos vagyok benne, hogy neked is van egy becsületes listád. Lehet, hogy a tied a pókkal kezdődik és azzal végződik, hogy kiderül valamilyen titkod. A félelem feketelistája egyénenként változó. Lehet, most arra gondolsz, na, ez is végigrettegte az életét, hát érdemes így élni? Igen, érdemes. Mert minden egyes félelem igazából csak küszöb az ismerősből az ismeretlenbe.

Érdekes módon, mihelyt ezt teszed, már nem is félsz olyan nagyon, mert egy kicsi huncut segítő érkezik egy aprócska, színes esernyő alatt, s ebben a sötét félelemben odatelepszik melléd. Úgy hívják, kiváncsiság. Milyen is ez a félelem? – gondolja kíváncsiság, miközben ott mocorog színes esernyője alatt.
Milyen a szaga? Milyen a színe? Milyen az íze? Vajon a félelem is fél? Ha igen, vajon kitől, mitől? Ráadásul nem lehet ezt olyan nagyon sokáig űzni, mert valami más is mocorogni kezd, ami nem más, mint a szíved.
Hirtelen már nem csak a hatalmas, mindent uraló félelemérzés és a kicsi, mocorgó kíváncsiságérzés üldögélnek benne, hanem odakerül a fájdalom is, amitől sírni kell, őt rögtön követi ikertestvére, a megkönynyebbülés, aztán jön a többi testvér is, a szomorúság, a magány, a tettvágy, a siker, az öröm, a jókedv – és lehet sorolni, ha van türelmed hozzá (igen, a türelem is jön). Jönnek a mindenfélék, mert hatalmas az érzelmek és állapotok nagy családja. Aztán legközelebb már, amikor ismét a félelemsávhoz érsz életedben, azt mondod neki: szia, hogy vagy? Jól? Jó nagy? Na, akkor indulás! És ismét beleereszkedsz ebbe a sávba, és megengeded magadnak azt, hogy félj. Ismét jól kiféled magad. Így válsz saját életed, mindennapjaid hősévé, mert a hős nem az, aki soha nem fél, hanem aki a félelem ellenére cselekszik.

Megjelent a Cimbora 2016/1-es számában