Tegnap, vacsora közben rámnéz a gyermek, elkapom a tekintetét, de csak amikor megszólal, akkor tudom beazonosítani. Anya, mi híresek vagyunk? Visszanézek rá, apám szemével, amivel mindannyiszor nézett, ha ágáltunk, és az ő hangján is kérdezek vissza, van ennek egy metszése, mintha szeretetlen hang lenne: miért kérded? Hát csak úgy, szeretném, ha nagy sztárok lennénk! De már csak játssza a nagy magabiztost, elbizonytalanodik, majd mégis visszatér belé a csakazértis.
Hagyom, hogy üldögéljen benne, nekem elég a kérdése nyomán az, ami az enyém. Anya, a Gandhit mindenki csinálhatja? Úgy értem, ha valaki egyszer csak úgy dönt, hogy szeretne egy Gandhit, elkezdi csinálni, s aztán a többi alakul magától? Igen, felelem, végül is, igen. Ha ez a dolga, teszem még hozzá. Persze, lehet másképp is, erőltetve, úgy is meg lehet csinálni, de akkor oda az öröm.

Gyorsan visszamegy a helyére, onnan mondja kissé türelmetlenül, szinte könnyítve önmagán a sors súlyát, hogy: de, anya, én még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi is legyek, ha nagy leszek! Búvár is szeretnék lenni, hogy lássak sok halacskát, de rendőr is, mentős is és tűzoltó is!
Mire befejezi, igazi gyermeki dilemma ül a szemében, a mélyén valamiféle felháborodás is, lázadás az ellen, hogy miért nem lehet egyszerre az összes. Nem baj, felelem, ráérsz még eldönteni. Miért, azt hiszed én jógával akartam foglalkozni? Megtartottad az első órát, s aztán azt követte a második, és a többi?, kérdez vissza. Végül is... igen, mondom mosolyogva, tényleg így volt. Ezen kuncog, olyan na te jól megjártad kuncogással, kamaszos-jóízűen.
S most, hogy erről írok, eszembe jut életem egy ragyogó délutánja. Apámmal jöttünk haza a mezőről.
Valahányszor kettesben jöhettem valamelyik szülőmmel, már nem is voltam fáradt, már nem is fájt semmi, a kettesben ballagásokkor kaptam legmélyebb tanításaikat. Már bejutottam a Mikesbe, s büszkén dicsekedtem azzal, milyen jól kezdtem felzárkózni a többiekhez. Öndicséretemet azzal a szólással zártam, amivel apám bátorított nagyon sokszor, ahányszor elkeseredtem, nem volt elég önbizalmam: mindenki a maga sorsának a kovácsa. Jókovácskodásomtól csak úgy lépegettem, mint egy kicsi kakas, apám mellett, aki ráérősen lépett, s ugyanolyan ráérősen hallgatott.
S mire én már majdnem elfelejtettem, mit is mondtam előbb, rámnézett, kb. azzal a tekintettel, mint én tegnap a gyermekre, s csak annyit szólt, számomra tőle eddig ismeretlen hangon: ha az Isten is úgy akarja. S ezzel a magasabbrendű akarással hirtelen kirántotta alólam az egész mezei utat.

Megjelent a Cimbora 2017/2-es számában