Pár napja megkérdezték tőlem, milyen volt a szülőfalumban felnőni. Én csak ezt tudom, feleltem, mivel nem tudhatom, milyen lett volna máshol nőni fel. De talán ennek a környezetnek köszönhetem, ahol minden felnőtt ember ismerte egymást, a csemetéket pedig vonásaik alapján gyorsan beazonosították, hogy számomra a másik ember, még akkor is, ha én nem ismerem őt, nem veszélyes idegent, ellenséget jelentett és jelent, hanem valakit, akinek köszönni kell, aki útbaigazítást adhat, segítséget nyújthat. Ezzel a bizalommal indulok mindannyiszor útnak.
Mivel nincs autóm, még mindig gyakran utazom vonattal, busszal, stoppal, néha repülővel. Mindegyik esetben jól fog, ha a kommunikáció gördülékenyen megy, s nem kapok szívbajt attól, ha meg kell szólítanom valakit. Hogy nem vertek-e át, csaptak-e be, adtak-e téves információt, utasították-e vissza segítségkérésemet jártomban-keltemben? Dehogynem.
Előfordult. De nem ez a jellemző. A jellemző a jó szándék, főleg, ha én is jó szándékkal közeledem. Negatív tapasztalataim árnyalttá teszik a világ képét, ami nem csöpög állandóan a túlcsorduló kedvességtől, hanem olyan mindenséges, finomvegyes, tarka-barka, s így minden megszólítás, találkozás magában rejti az újdonság és a váratlan kivirágzásának lehetőségét.

Említettem pár sorral feljebb, hogy az idegen az, akinek köszönni kell. Egy picikét még visszatérek a köszönéshez, mert a kapuk valóban akkor nyílnak, ha elhangzik a mesei formula, az Adjon Isten szerencsés jó estét, lelkem öreganyám! vagy az Adjon Isten jó estét, öregapám! – az illedelmes köszöntés. Milyen kapuk? A másik ember szívét, világát nyitó kapuk, a mindenség kapuja. Ha követelőzve, a nekünk minden jár! belső magatartással rontunk neki a másiknak, bárkinek, akkor is vesztesekké válunk, ha látszólag elértük a célunkat. Mert a mi szívünk hideg, kemény és zárt marad, mint a jégréteggel borított kő.

Megjelent a Cimbora 2016/5-ös számában