Egyre több olyan emberrel találkozom, aki valami olyasmiben jó vagy nagyon jó, akár rendkívüli, amiből az iskolában gyenge volt, bukásra állt, vagy amit egyenesen utált. A tanár lenne mindennek az oka? Vagy a nem megfelelő tanítási rendszer? De hát teljesen különböző generációkról van szó, olyan emberekről, akik még csak nem is ugyanabban az országban éltek, nőttek fel, jártak iskolába. Hogyan lehetséges mégis ez a szembeszökő párhuzam?

Ha megnézem, hogy mi a közös ezekben az emberekben, akkor azt látom, hogy az öröm. Az, amelyikkel amiben jók, végzik. Nem jegyért, nem elismerésért – ami, ha van, nem árt –, nem pénzért, hanem a belefeledkezés öröméért. Játszanak, s mint gyermek a játékban, lemerülnek nagyon mélyre, oda, ahol szörnyetegekkel kell megharcolni, szívdobogva, verítékezve, a következő pillanatban pedig fent szárnyalnak, az ég szegélyén, napba forduló, ragyogó arccal. Amikor az ember olyan cselekvésbe, dologba fog, ami lelkesedéssel tölti el, amiben megmerítkezve megváltozik, megerősödik, megszépül, nincs ideje azon gondolkodni, hogy vajon ez a kinti világban mennyit ér. Ott van, abban az időtlen állapotban, mint a szerelemben, benne a pillanat legközepében, és csak az létezik számára, amit éppen alkot, teremt, játszik. Ilyenkor se szeme, se füle másra. S mint a kisgyermek színezéskor, nem érdekli, hogy kimegy a vonalból vagy épp vadkék lesz az elefánt, nem érdekli, hogy erre nem fog piros pontot kapni, mert az óvónéni azt látja, hogy egy vadkék elefánt rendetlenkedik a lapon, s lám, a Pistikéé milyen szép szürkén belül maradt a vonalán. Csak az a lendület érdekli, amivel a vadkék színt húzza-nyomja a papiroson. Nem a látvány, hanem a mozdulat, nem az eredmény, hanem a pillanat. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy ezeknek az embereknek az útja nagy kacskaringókat ír le. Hiszen nem tárulnak előttük egyből az ösztöndíjas kapuk, nem ők az ünnepeltek és csinnadrattázottak már kamaszkorukban, nem hull ölükbe a korai siker. Ellenben teljesen egyedi pályájuk során mindenféle hatások érik, sok mindent magukba fogadnak, folyamatosan alakulnak, alakítanak. Ha valamit keresnek, akkor azt az örömérzést, amit akkor éltek át, amikor a mások által gyengének minősített alkotásukat létrehozták. Ha elutasítják őket, mert a kritériumok alapján továbbra sem felelnek meg bizonyos szabványoknak vagy szinteknek, akkor másik irányba indulnak el, az öröm érzése viszi tovább őket, át a kudarcokon, sikertelenségeken, át a „nem vagy elég jó” éles késén.

Mi van ebben az örömben, ami ilyen csodákra képes, ami annyi éven keresztül meg tudja védeni az embert a megkeseredéstől, kiábrándulástól? Nem fogom én most nektek megmondani, kedves, fiatal olvasóm, elég, ha átadod magad annak, amit leginkább szeretsz csinálni. Ha titokban kell, hát titokban, ha nyilvánosan is lehet és mered, akkor nyilvánosan, a lényeg: merítkezz meg benne, töltődj fel, és hagyd, hogy ez az érzés ragyogja be a napodat. Erős fénye van, hidd el, még akkor is világít, amikor már kívülről baktató öregecskének néz ki az ember, mert külső napja már leáldozóban. Ez a ragyogás azonban más nappal van kapcsolatban, azzal, amelyik este sem nyugszik le, csak éppen máshol világít.