A fejetlen emberek című mesében a temető a föld gyomrában van. Az alvilág mint helyszín orpheuszi távlatokat kölcsönöz az eseményeknek; olyan átalakított és leegyszerűsített archaikus motívummal van dolgunk, amelyből hiányoznak a görög mitológiából ismert metafizikai elemek, helyüket átveszi a tapasztalati világunkhoz közelebb álló gyakorlatiasság. A föld gyomrában történik meg a táltos cigány fiú csodálatos átváltozása: „Keresztüllökte magát a fejin, és felnőtt ember lett belőle.” Metamorfózisa jelképes értékű: leveti az e világi keresztény törvényeket, és a pogány eredetű föld alattiakat veszi fel, hogy érvényesülni tudjon a halottak birodalmában. A cigányok hite szerint a halottak lelke legalább hat hétig még átmeneti állapotban van élet és halál között, nem lép át teljesen a halottak birodalmába, kísértetként, múlóként bármikor visszatérhet. A koporsók alatt folydogáló víz pedig egyértelműen a görög mitológia alvilági feledés-folyóját, a Sztüxöt idézi. A hagyomány szerint ezen keresztül szállítják démonszerű lények a lelkeket a túlvilágba, ahonnan már nincs visszatérés. További párhuzamot fedezhetünk fel a túlvilágjáró mitikus személyekben, illetve a halálosztó kígyódémon alakjában. A görög mitológiában a férfi Orpheusz megy le az alvilágba szerelméért, Eurüdikéért, hogy kimentse a halálból, a cigány népmesében az özvegy királyné megy le a föld gyomrába a táltos cigány fiú segítségével férjét megkeresni. A görög mitológiában egy kígyó marja halálra Eurüdikét, Boros Olga meséjében a kígyódémon (Kharón megfelelőjeként) szállítja a koporsókat a halál birodalmába a túlvilági folyó vizén. Más népek meséiben is szerepel mitikus helyszínként az alvilág, ahová próbái teljesítése során el kell jutnia a mesehősnek. Például a Fehérlófia című magyar népmesében egy lyukon keresztül, kosárban engedik le a mesehőst a sárkány alvilági birodalmába, hogy megkeresse elrabolt kedvesét. A Grimm testvérek Holle anyó című meséjében egy ásott kúton keresztül jut le a szorgos és a lusta lány Holle anyó országába. Boros Olga meséjében a férjét kereső királyné és az őt vezető táltos fiú lépcsőkön jut le föld gyomrába.
A sajátos eszközökkel kidolgozott mitikus elemeket „invariáns motívumoknak” nevezik a mesével foglalkozó szakemberek. Bennük egyéni lelemény, sajátos költőiség nyilvánul meg. Ilyenek Boros Olga fejetlen emberei vagy a már említett, táltos képességű cigány fiú. A mellettük előforduló számos motívum viszont a kölcsönzés vagy a mesei reprodukció eredménye; a mesemondó a cigány vagy az egyetemes mesekincs elemeit használja fel. Boros Olga tíz meséből álló repertoárját férjétől, Boros Gyulától, az egykori „mesés embertől” tanulta, ezeknek a meséknek az invariáns elemeit és a cigány népmesekincs motívumait éltette tovább, megteremtve sajátos hangulatú meseváltozatait. Általuk egyszerre őrződött meg egy archaikus mesevilág és kelt életre egy viszonylag gazdag népmesei motívumkincs, bebizonyítva, hogy ezek a motívumok képesek beilleszkedni a mindenkori cigány népmesékbe, miközben bejárják a motívumfejlődés külön útját is. Ezek az egykoron mágikus-mitikus eredetű, részben jelképként számon tartott mesei elemek nem idéznek elő semmilyen döbbenetet, félelmet a hallgatóságban, idővel tiszta költészetté váltak, vagyis a mesék díszítőelemeivé.
A mitikus terekben, helyszíneken történő szokatlan és meghökkentő események visszautalnak egy archaikus világképre, és hátterükben ott van az eleven népi hiedelemvilág is. A köztük lévő szoros kapcsolat jelzés számunkra az ősi világlátás, az őskori kultúra elemeinek részvételéről, sokszor uralkodó voltáról a cigány népmesékben. Boros Olga meséiben a vízszintes (az epizódok egymást követő füzére) és a függőleges szint (alvilág–föld–ég hármas dimenzió) egyaránt tartalmaz mágikus-mitikus elemeket. A fejetlen emberek című hiripi cigány népmese például nem a mesevilág költőiségét idézi, hanem a halálról, a túlvilágról közvetít képzeteket, azt sugallva, hogy a népmese nem mindig fikció, hanem hiedelemtörténet is. A fej nélküli emberek a germán mitológiából származtathatók, ezt dolgozza fel G. A. Bürger a Münchhausen-történetekben.
Nála a Holdon élnek a fejetlen emberek, és hónuk alatt hordják a fejüket:

Boros Olga meséjében mitikus mesei térben, egy meg nem nevezett városban élnek a fejetlen emberek. Pogány kori motívum, hogy valamely házastárs halálakor vele temetik párját is, élve vagy halva. Ismerünk a kereszténység előtti pogány korból hasonló temetkezési szokást, de mielőtt vezérükkel, fejedelmükkel eltemették volna a feleségüket vagy szolgáikat, megölték őket. A mesemondó is érzékeli a pogány temetkezés embertelen voltát, ezért iktat be enyhítő motívumokat a cigány temetkezési szokásokból: amikor az élő férjet betették a koporsóba, „vele tettek két karéj kenyeret, egy fi ndzsa vizet és egy gyufát”. Hagyomány szerint temetéskor a cigányok a sírba, a kriptába (koporsóba) ételt, italt, dohányárut, pénzt helyeznek, biztosítva, hogy a halottnak mindene meglegyen a túlvilágon, és ne legyen oka visszajönni, múlóként kísérteni.

A túlvilági útravalók egyben a király túlélését biztosító kellékek is. A pogány temetkezési kultusz kegyetlenségét és anakronizmusát ellensúlyozza a mesezárlat is: „Jaj, Istenem, köszönöm neked! – így hálálkodott a királyné. – Mert aki Istenben hisz, az mindig jól jár, én csak ezt tudom mondani.” A keresztény hitnek ez a közvetlen megvallása nem egyedüli a cigány népmesehagyományban, nagyban összefügg a haláltól, az elmúlástól való félelemmel és a keresztény egyház által hirdetett halál utáni élet, illetve feltámadás reményével. Ez egyfajta választási lehetőséget is nyújt az ismeretlen és félelmetes túlvilági léttel szemben. A mesemondóknak ez a bizonyságkereső gesztusa, létértelmezésre törekvése igazolja a keresztény mitológia motívumainak jelenlétét a cigány népmesékben.

Vót egyszer egy nagyon gazdag királyfi . Ez a királyfi elvette a gróf jányát felesígül, lett két gyerek, egy fiú és egy jány. Nagyon boldogan éltek. Egy nap a király megindult vadászni 12 vadásszal. Amint az erdőben bolyongtak, a király eltívedt. Sokat kószált, mígnem egy országba ért.
Mikor beért a városba, nagyon éhes lett, kereste a hazavezető utat, de csak egy szőlőshöz ért. Mert nagyon íhes vót, odament a szőlőhöz, letört egy gerízdet. Hát azon nyomban megszólalt a csengő, mert csengő vót a szőlőtőkíhez erősítve, megjelentek az őrök, és rögtön megfogták. De a király úgy megijedt, de nem is attúl, hogy elfogták, hanem az őröktül. Ugyanis az őröknek nem vót fejük, szemük, orruk, szájuk, a mejjükön vót mindenük, nagyon furcsák vótak. Ezek az őrök elvezették őt az ő királyukhoz.
Azon nyomban kidoboltatta, hogy jöjjenek az ország minden részibül, mert lakodalom lesz náluk. A királyt a tömlöcbe záratta. Másnap felhozták onnét, és nagyon megijedt, mert látta, hogy minden ember fejetlen:

– mondta magában, de szólt a király:
– Te most el kell vegyed felesígül a jányom, azért, hogy szaporodjon a nípem fejjel! De hallgass ide, itt az a törvény, ha meghalsz, a felesíged veled temetik el, de élve. Ha a felesíged hal meg előbb, akkor téged temetnekvele. De ha erre nem vagy hajlandó, a fejedet veszem!
Megijedt a király: „Mit tegyek?” De nem vót ideje gondolkodni, mert már vitték is a királylányhoz a szobájába.
Hát a királylány is fejetlen vót. De nem a király ijedt meg, hanem a királylány, hisz látta, hogy az embernek feje van, és nem tudta rátenni a kezit, mert fílt. Ijedtíben felesett és meghalt. „Jaj, most a király elevenen temet el!” – gondolta, de erőt vett magán, és ment jelenteni a fejetlen királynak:
– Na, te király, meghalt a jányod!
– Ha meghalt, mész te is vele elevenen a földbe! – felelte a király.
Hozták is mindkét koporsót, előbb beletették a jányt, aztán beletették őt is, vele tettek két karéj kenyeret, egy findzsa vizet és egy gyufát. Akkor felvették a koporsókat, és hét napig vitték őket. Temetőjük a föld gyomra vót. Mikor megérkeztek, letették a koporsókat és eljöttek. Gondolta a király: „Hun vagyok én?” Felvette a koporsó fedelit, és gyufát gyújtott, hát látta, hogy a koporsók vasgerendákra vannak téve, és alatta víz folyik: „Istenem, mikor szabadulok
ki innét, én a föld gyomrában vagyok, nem a temetőbe!” – keveredtek a gondolatai, míg egyszer csak zajt hallott. Hát egy hatalmas skorpió hordta a hóttokat, nagy szeme úgy világított, hogy teljes világosság lett a föld mélyén.
Ez az állat minden harmadik évben elvitt innét egy koporsót, most is úgy lett, elvitt most is egyet.
A király felesíge már nyugtalan vót, hisz a király már rígen elment, hát megindult keresni az urát. Levágta hoszszú haját, felöltözött férfi ruhába, lóhátra ült s útnak eredt.
Útközben megállt egy király udvaránál. Ott szípen fogadták, ugyanis a királynak vót egy jánya, aki rögtön szerelmes lett az álkirályfiba. Másnap kivitte lovagolni a jányt, útjuk egy cigánysoron vezetett. Előttük szaladt egy cigány fiú, hát az álkirályfi látta, hogy a szája tele van aranyfoggal: „Hisz ez a gyerek nem egyszerű gyerek!” – szólt is neki:
– Gyere csak ide, te gyerek!
– Én tudom, hogy hol van a te urad!
Erre a királyní nagyot nízett.
– A te urad itt és itt van eltemetve, elkísérlek oda!
A királyní megfürösztötte, felöltöztette, a fi ú keresztülfordult a fejin, és táltos ló lett belőle.
Megérkezett a fejetlen királynál, s az fogadta őket:
– Nem járt itt egy király?
– Nem bizony! – de a királyní nem hitte, elindult a föld gyomra felé.
Már közel jártak, mikor megszólalt a fiú:
– Légy óvatos, nagyon veszélyes hely ez! Egy nagy lépcső vezetett a föld gyomrába, ennek a lépcsőnek kilencszázkilencvenkilenc foka vót, mikor a kilencszázkilencvennyolcadikra írtek, akkor a fi ú keresztüllökte magát a fejin, és felnőtt ember lett belőle. Mentek az alagúton, nagy csend vót, a fiú elkezdett kiabálni:
– Uram királyom, élsz még?
– Itt vagyok a temető közepin! – felelte a király. – Aki meg akar menteni, vigyázzon, bele ne essen a vízbe, mert
az szörnyethal.
De a fi ú elindult a király felé, mikor megtalálta, a királynak már térdig érő haja és szakálla vót. Nagyon megörvendtek
egymásnak, ölelték-csókolták egymást:
– Jaj, Istenem, köszönöm neked! – így hálálkodott a királyní. – Mert aki Istenben hisz, az mindig jól jár, én csak ezt tudom mondani. (Forrás: Végh Balázs Béla – Mezőfényi gyermekmondókák.