J. M. Meletyinszkij orosz mesekutató szerint az egykori legendák, mondák, mítoszok stb. hiedelmei éppen azáltal kapnak esztétikai rangot, hogy mesévé szerveződnek.
Fontos kapcsolat van tehát a mesék és azok hiedelemháttere között, ezek az ősi emlékképek és hiedelmek éltetik a meséket. Mesénk a cigányok vándorló életmódjának egy epizódját idézi fel, amikor az erdőben, erdőszélen ütöttek tanyát, közvetlen és bensőséges viszonyt alakítva ki a természettel, így volt mindennapi életük nélkülözhetetlen tartozéka a fa, amely az erdő részeként egyszerre menedék és tűzifaként éltető elem. Mindezzel a mese megerősíti a cigányságról mint természeti népről kialakított képünket.

A Miért nem tudnak a fák járni című cigány népmese többrétegű üzenetet hordoz számunkra. Egyrészt példázat arról, hová vezet a féktelen nagyravágyás, amely a mesebeli három kívánságban körvonalazódik. A mese fösvény és gazdag embere nem elégszik meg a három kívánsággal, négyet akar: miután a tölgyfa követi a hazafelé vezető úton, ennivalóként az ökröt is megszerezteti magának, innivalóként pedig a hordó bort, majd istenkísértésként a templomi harangra vágyik. Az égben lakozó jóisten haragja fékezi meg az egyre többre vágyó embert: „…ekkor villám csapott le az égből, lesújtotta a tölgyfát, az embert az ökörrel és a boroshordóval együtt”.
A mese példázat lehet arra is, hogy miképpen avatkozik bele az ember a természet rendjébe, amikor önös, kapzsi céljaira használja fel a kincseit, szükségletein felül rabol belőlük, megbontva az ősi rendet, a természet harmóniáját.
A kapzsi ember fokozatosan keríti hatalmába „az igen szép tölgyfát”: először hazahívja („Jer velem kunyhómhoz, nincs tüzelőfám”), aztán felmászik rá és cipelteti magát vele („Nagy és erős vagy; vígy el engem a kunyhómhoz!”), majd ennivalót és innivalót is szereztet vele („Fám van, de igen jó volna, ha sütni való húsom is volna! Megtehetnéd azt, hogy leüsd ezt az ökröt, s vigyük el a kunyhómba!”; „Fám volna, húsom is volna, de borom nincs. Nem vehetnéd ezt a hordó bort is ágaidra?”). Miután látja, hogy a tölgyfa mindenben engedelmeskedik neki, merész, ám végzetes kívánsága támad: „Fám volna, húsom is volna, borom is volna, de nincs serpenyőm, melyben megsüthetném a húst! Megtehetnéd azt is, hogy levedd a harangot a toronyból! Milyen jó serpenyőt csinálhatnék magamnak belőle!” A téma átvételekor a cigány mesemondók nem megfogalmaznak, inkább sugallanak erkölcsi tartalmú tanulságot, ezt a hallgatóságra bízzák, csak a cselekmény fordulatait őrzik meg, őket az esemény és az érdekesség izgatja.
Ez az erdélyi cigány népmese néhány motívuma emlékeztet bennünket a magyar és a német népmesekincs A halász meg a felesége című darabjára, ezért vizsgálhatjuk meseadaptációként is. Az átvett tartalom és a cigány mesélésre jellemző forma közötti eltérés eredményezi a cigány mese sajátosságát. A cselekményt (három kívánság) az európai népmesékből merítik, átalakításuk, egybeszerkesztésük már a sajátos cigány ízlést követi (a helyszín tenger helyett erdő, a szereplő a szegény halász és a felesége helyett a fösvény és gazdag ember, akit aranyhal helyett tölgyfa szolgál ki). A szereplőket természetfölötti képességeikkel együtt jelenítik meg (az erdei tölgy hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint az aranyhal), de felhasználják a cigány életforma valós elemeit is: megnevezik a szereplő életterét (kunyhó, erdő), és utalnak a tüzelő-, az élelem-, az eszközbeszerzés mindennapos tevékenységére is.

Miért nem tudnak a fák járni?

Sok ezer évvel ezelőtt volt olyan idő, mikor a fák is tudtak járni. Élt egyszer egy igen fösvény ember, aki igen gazdag volt, de szerette volna, hogy még többje legyen. Ez az ember egyszer kiment az erdőre, és látott ottan egy igen szép tölgyfát. Elég tűzifája volt ugyan otthon, de ez a tölgy nagyon megtetszett neki, megszólította tehát:
– Jer velem kunyhómhoz, nincs tüzelőfám!
És a tölgyfa követte.
Amint egy darabig mentek, elfáradt az ember, és így szólt a fához:
– Nagy és erős vagy; vígy el engem a kunyhómhoz!
A tölgy megállott, és az ember felkúszott egy ágra, s a fa aztán továbbment. Egy rétre érkeztek, egy fehér ökör legelt ottan. Az ember így szólt:
– Fám van, de igen jó volna, ha sütni való húsom is volna! Megtehetnéd azt, hogy leüsd ezt az ökröt, s vigyük el a kunyhómba!
A fa nem szólott egy szót sem, hanem az ökörhöz ment, és egy vastag ággal úgy fejbe vágta, hogy halva rogyott össze. Ezután ágaira emelte a leütött ökröt, és továbbment. Amint ismét ment egy darabig, találkozott egy szekérrel. A szekeres szundikált, és a lovak lassacskán ballagtak odább. Az ember meglátta, hogy a szekeren egy hordó bor van, és így szólt a tölgyfához:
– Fám volna, húsom is volna, de borom nincs. Nem vehetnéd ezt a hordó bort is ágaidra?
A tölgyfa ismét nem szólott egy szót sem, hanem közelment a szekérhez, elemelte a hordót, és továbbment. Kis idő múlva egy kis templom mellett haladtak el. Ekkor így szólt az ember a tölgyfához:
– Fám volna, húsom is volna, borom is volna, de nincs serpenyőm, melyben megsüthetném a húst! Megtehetnéd azt is, hogy levedd a harangot a toronyból! Milyen jó serpenyőt csinálhatnék magamnak belőle!
A tölgyfa nem szólt egy szót sem, hanem közeledett a toronyhoz, benyúlt a torony ablaknyílásán és kivette a harangot. Éppen fel akarta akasztani az ágára, ekkor villám csapott le az égből, lesújtotta a tölgyfát, az embert, az ökörrel és a boroshordóval együtt. Csak a harang maradt sértetlen, s az emberek ismét felakasztották a toronyba, s hirdette tovább az Isten dicsőségét. Ettől az időtől fogva a fák nem mozdulhatnak többé helyükből. (Forrás: Miért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2015)

Élt egy szegény halász a tengerparton a feleségével egy kis viskóban. A szegény halász eljárt halászgatni, abból éltek szűkösen. Egyszer, ahogy megy az országúton, hátha lenne már szerencséje – mert nagyon ritkán került a hálójába –, a keréknyomban ott süti a nap, ott vergődik egy kis halacska. Felvette.
– Gyere, kis halacskám, ne szenvedjél itt! Úgyis a tengerre megyek, majd beteszlek vízbe.
Vitte a szegény halászember a halat, a tengerbe betette. Nézett utána egy darabig, hát egy nagy koronás hal kiüti a fejét a vízből.
– Hallod-e, te szegény halász, jótettedért jót várj! Három kívánságodat teljesítem.
Ezt szólta ki a halak királya a tengerből. A szegény halász meg olyan butácska ember volt, meg tartott is a feleségétől. Mondta:
– Várjál, megkérdezem a feleségemet, hogy mit kérjek!
Hazaballag a szegény halász, mondja a feleségének, hogy történt, mi történt, mit kívánjon.
– Jaj, ha már így van, kívánjon egy nagy hambitos házat, lisztet, zsírt, ne legyünk mindig ilyen szegények!
Visszaballag a szegény halász, kiáll a tenger partjára, bekiált:
– Hallod-e, hal lelkem, Sára feleségem azt kívánja, hogy legyen egy szép nagy hambitos házunk, lisztünk, zsírunk, hogy ne legyünk már olyan szegények!
Kiszól a víz mélyéből egy hang:
– Meglesz minden, menjél haza, te szegény halász!
Hazamegy a szegény halász, hát látja, hogy a hambitos házba’ már ott gyúrja a sok csíkot a felesége. Nagyon örültek, hogy mennyivel jobb az életük, milyen jó soruk van, ehetnek jóllakásig, szép házban lakhatnak. Így volt ez egy darabig, de aztán azt mondja a menyecske:
– Halllja-e, ember, ha már egyszer három kívánságot mondott az a hal, menjen csak vissza, mondja meg neki, hogy királyné akarok lenni. Legyen palotám, katonaságom, szolgák sürögjenek-forogjanak köröttem! Parancsolni akarok, trónon akarok ülni!
– Ugyan, asszony, mér nem nyughatsz, hisz mennyi jó dolgunk van a régi helyett.
– Azt mondtam, hogy menjen rögtön!
Ballag szomorúan a szegény halászember a tengerre. A tengerpartra áll, és így szól:
– Hallod-e, hal lelkem, Sára feleségem királyné akar lenni. Azt akarja, hogy legyen palotája, legyenek katonái, szolgái. Parancsolni akar a trónról egy egész országnak.
– Menj vissza, te szegény halász, meglesz minden.
Hazamegy a szegény halász, látja, hogy a felesége a trónon feszít. Az udvaron egrecíroztatják a sok katonát, ő meg nézi nagy kevélyen.
– No, megnyugodtál, ugye, asszony? – mondta az ember.
Megnyugodott, megnyugodott, de nem sokáig. Megint csak belefészkelődött az ördög. Azt mondja:
– Hallja-e, ember, ha már egyszer három kívánságot mondott az a hal, menjen csak vissza, mondja meg neki, hogy Isten akarok lenni.
– Jaj, asszony, hogy tehet már ilyet, la! Nem elég, hogy királyné lett, trónon pöffeszkedik?
– Azt mondtam, hogy menjen!
Ballag a szegény halász, a tengerpartra áll. Nézi, nézi a vizet, de az már zavaros, jobbra-balra dobálja a hullámait. Félt a szegény halász, rosszat sejtett, szinte reszketett. De mégis végbe kellett vinni a felesége parancsát. Bekiáltott:
– Hallod-e, hal lelkem, Sára feleségem nem akar királyné lenni, Isten akar lenni.
Kiszól a nagy zavaros tengerből, a mélyből egy hang:
– No, ha Isten akar lenni, legyen egy nagy senki!
Visszamegy a halász, hát a feleségét a rossz kis viskóban találja. Visszamaradtak a nagy szegénységbe.
(Forrás: Nagy Zoltán – Nagy Ilona: Az ikertündérek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990)