Így Berze Nagy János mesekatalógusa is tizenhét magyar változatát tartja számon az égig érő fáról szóló népmesének, előfordulását pedig kimutatja az egész magyar nyelvterületen. A meseolvasók számára legismertebbek Benedek Elek és Illyés Gyula feldolgozásai.
Berze Nagy János könyvet is írt a motívum történetéről (Égig érő fa. Mitológiai tanulmányok. Debrecen, 2004). Meglátása szerint az égig érő fa vagy tetejetlen fa képzete a magyarság ősvallásában, a samanizmusban gyökerezik. A pogány hit a világot háromrétegűként képzeli el, amely föld alatti, földi és égi régiókból tevődik össze. A mindenkori mesemondók számára igazi kihívást jelent a föld alatti és az égi tartományok megjelenítése, ebben segíti őket képességük szerint a mesei fantázia. Meséikben az égig érő fának tulajdonítják azt a fontos szerepet, hogy összekösse a földi és az égi világrészt, rajta keresztül lehet eljutni a fantáziájukban élő tündérországba. Innen eredeztethető a világfa elnevezés is:

Fontos mesei szimbólumot ismerhetünk meg tehát az égig érő fa motívumában, megmászása pedig nem mindennapi cselekedetnek számít. Erre a bravúrra nem akárki képes; a feladatra vállalkozó mesehősnek rendkívüli tulajdonságokkal kell megszületnie, vagy csodálatos képességekre, különböző varázseszközökre, esetleg segítőkre kell szert tennie.
Amikor a cigány mesemondók felveszik repertoárjukba a témát, a hozzá tartozó mesemotívumokat is átemelik, természetesen a cigány ízlésvilágnak megfelelő változtatásokkal. Ezeket nevezi a szakirodalom vándormotívumoknak. Ilyen változtatás az is, hogy a cigány mesék égig érő almafáról, máskor pedig égig érő körtefáról beszélnek. Boros Olga meséjében (Pernyeholló király fia) az anya így szól az útra kelő fiához: „Te, Laci, én elmegyek a banyához, csináljon nekem egy körtefát, de olyat, hogy mikor elmész, hulljon le a levele, s mikor jössz, virágozzon, ez legyen a jel.” A Dobos Ilona által gyűjtött, A tetejetlen fa című meséből ezeket tudjuk meg az égig érő körtefáról: „Majdnem az eget hasítja a teteje ennek a fának. Arra nem lehet emberi lénynek fölmenni.” A Bari Károly által közölt mesében (Körtefa János) a körtefa elfogyasztott levele ejti teherbe a királylányt, a születendő gyermek, Körtefa János innen nyeri rendkívüli képességeit.
Az erdélyi cigány mesemondók közül a görgényüvegcsűri Jakab István égig érő fáról szóló meseváltozata a leggazdagabb és a legszínesebb; változatos epizódjaival, gazdag szókincsével és nyelvi fordulataival, valamint eleven fantáziájú történetmondásával kiemelkedik az ismert adaptációk közül. A mesei bonyodalmat az váltja ki, hogy egyik nap titokzatos körülmények között eltűnik a király kertben sétálgató leánya: „Egyszer egy vasárnap – gyönyörű szép virágoskertje vót a királykisasszonynak – vette magát, és kisétált a virágoskertbe, ott nézegette a virágokat, gyönyörködött bennük, mert neki minden öröme csak virágokban vót, ment, járt elé-hátra ott a virágok közt, s egyszer olyan tizenegy óra tájban egy nagy fergeteg került, egy vihar, egy porfelhő, és a király leányának nyoma veszett. Úgy eltűnt a királyleány, mintha a föld nyelte vóna el.” Mindenfelé keresték, egyszerű és tudós emberek egyaránt kutatták a hollétét, mindhiába. Végül került egy ember, aki a nyomára akadt:

Adott tehát a mesei feladat: feljutni az égig érő fa tetejére, és hazahozni a királyleányt. A feladatra sokan vállalkoznak: „grófok, hercegek, válogatott cigány legények, kajla kalapuk, lepcse szájuk, kapafoguk, mindenféle fajta nemzet ment oda szerencsét próbálni. De hát senki sem tudott az égig érő fára felmenni.” Végül a király kis kertésze is jelentkezett, csodák sorozata folytán sikerült feljutnia a fa tetejére, és szerencsésen megmenekítenie a királykisasszonyt. Meserészletünk azt a fáradtságos utat mutatja be, amelyet a kertészlegény fokról fokra megtesz az égig érő fán, hogy eljusson a célig.

De mielőtt neki nem indult volna, eszébe jutott neki a két kis fája, amit elültetett a kert tövében. Mikor rágondolt a fákra, fogta a bicskáját, nézegette, csak azon vette észre magát a legény, hogy emelkedik föl a fára. Mikor elérkezett a fának háromnegyedéig, szóval a felit meghaladta, körülbelül a háromnegyed részire emelkedett, hát ottan ért egy kis házikót. Odamegy a legény az ajtóhoz, mert nagyon ki vót bágyadva, fáradva, kopog az ajtón, nem hall semmi hangot bentről. Ráteszi a kezét a kilincsre, benyit a házba. Mikor benyit a házba, hát egy ősz öregasszony ült a kuckó mellett a sarokba, egy valamilyen nagy vastag könyvből olvasatt. Köszön a kis kertész illedelmesen:
– Adjon Isten jó napot, öreganyám!
– Adjon az Isten, kis kertész, hát mondjad, mi járatba vagy te itt, ahol még a madarak se járnak sohase, hogy tudtál te ide feljutni?
– Hát, kedves öreganyám, én is elindultam szerencsét próbálni, tudja a Jóisten, sikerül-e vagy sem, csak annyit tudak mondani, hogy milyen járásba vagyok; én mire föl indultam, ennyire jöttem, aztán innen, ha sikerül, igen, s ha nem, úgy is jó lesz, ha sikerül továbbmegyek, és hogyha nem, akkor visszamegyek.
Azt mondja az öregasszony neki:
– Na jól van, te kis kertész, ha már idekerültél, gyere, üljél ide le mellém, nézegesd ezt a könyvet, és tanuljál, tapasztaljál három évig, és három év alatt, hogyha kitapasztaltad magadat, akkor innen aztán tovább szerencsét próbálhatsz, mert amennyibe tudlak segíteni, segítelek és utasítalak. De hát nem tudnám elhinni én azt, hogy fel tudnál te jutni az égig érő fának a tetejéig.
Leült a kis kertész, odahúzódott az öregasszony mellé, se nem evett, se nem ivott három kerek esztendeig, hanem állandóan csak a könyvet nézte és olvasta, és mindenfélét jól megjegyzett magának, hogy amit elolvasott, mindenfélét, tudjon ő is, hogy mit tesz és mit jelent. Úgy fölvett mindenfélét a három év alatt, minthogy abba született volna.
Amikor a három esztendője letelt, azt kérdezte tőle az ősz öregasszony:
– Na, kedves fiam, te idejössz, jöttél, nem is kérdezted, hogy ki vagyok, mi vagyok, kihez van szerencséd, hát láttam, hogy hűséges és tiszta szívű gyerek vagy, nem vétkeztél, nem hibáztál, hát úgy tudd meg, hogy mindenféle terved sikerülni fog, úgy, ahogy te magadba elhatároztad. Na, nézz ide, fiam, én vagyok Szent Péntek, innen tőlem még egy annyira, mint amennyit majdnem jöttél, egynegyed részire, még fogsz te ilyen kuckót találni, ott találkozni fogsz egy másik ilyen kis házikóval, ott fog lakni az én nagynéném, Szent Szombat. Elmész oda, ő aztán tovább fog téged utasítani. (…)
Nem sok idő teltével elérkezett a másik kis kunyhóhoz, épp úgy vót, ahogy az első öregasszony mondta neki. Ott is kopogott az ajtón, de senki nem válaszolt. Ráteszi a kezét a kilincsre, bemegy, ottan is ül még egy öregebb asszony a kuckóban, de még nagyobb és vastagabb könyvet olvasott. Köszön ott is illedelmesen:
– Adjon Isten jó napot, kedves öreganyám!
– Adjon Isten, fiam! Hát mondjad, kis kertészem, hogy mi járatba vagy te, és milyen szelek hordoznak errefelé!
Elmagyarázta a kis kertész mindenféle bánatját, mindenféle gondolatját az öregasszonynak, hogy milyen szándékkal van és milyen útnak van ő indulva.
– Hát jól van, fiam, hát mit mondott neked a húgom?
– Hát ni, öreganyám, azt mondta a húga, hogy jöjjek el magához, keressem fel magát, mert maga tovább fog utasítani engem.
– Hát rendesen kitanultál, tapasztaltál a húgomnál?
– Igen.
– Na jól van, fiam, üljél ide mellém a kisszékre, három évig nézzed ezt a könyvet, olvassál, és miután kiolvastad, kitapasztaltad magadat, utasítani foglak téged tovább.
Odaült szó nélkül az öregasszony mellé, ott is se nem evett, se nem ivott, se nem vót semmi gond az eszibe, csak folyton olvasott, betűt betűhöz tett, szót szóhoz tett, és mindenfélét jól fölvett az eszibe, nehogy összetévessze az egyik tanulmányt a másikkal. Amikor letelt ottan is a három év, megkérdezte Szent Szombat tőle:
– Na, fiam, tudod te, hogy ki vagyok én?
– Igenis tudom, öreganyám, mert megmondta Szent Péntek.
– Na, jól van, fiam, innen még egy annyira, amennyit jöttél Szent Péntektől, még találsz egy ilyen kunyhót, ott fog lakni az én néném, Szent Vasárnap, és onnan aztán tovább fognak téged utasítani. Igaz, hogy időt veszítesz, de hát nálad nem számít az időszak, nem számítanak az évszázadok mindaddig az ideig, ameddig a kis babérlevélfák uralkodnak a királynak a kertje közepiben.
Ezzel elbúcsúzott Szent Szombattól, tovább csak nézegette a kiskésit, még észre se vette magát, s már Szent Vasárnapnál volt. Ott is kopog az ajtón, ott is éppen úgy, mint előzőleg, nem válaszol senki se neki. Amikor ráteszi a kezét a kilincsre, magától nyílik az ajtó, bemegy, hát még egy öregebb asszony ült a sarokban, a kuckóban, ott egy még nagyobb és vastagabb könyvből olvasott, mint a másik kettő.
Annak is elmondta a történetet, az esetet, hogy milyen járatba van, hogy és mint van, mindenfélét szóról szóra elmagyarázta. Azt mondta neki Szent Vasárnap:
– Na, jól van, fiam, üljél ide mellém három évig, olvassál, csak arra vigyázz, hogy nehogy összetéveszd, amit elejétől tanultál, mert csak egy szót tévesszél el, amit elejétől tanultál, és itt van neked a veszted.
Oda is adta a legény minden kis erejét, minden kis eszméletjét összegyűjtötte, odahúzódott Szent Vasárnap mellé, és mindenfélét jól megjegyzett szóról szóra, mindenfélét kiolvasott a könyvből.
Miután letelt a három esztendő, azt kérdezte tőle Szent Vasárnap:
– Na, fiam, tudod, mit tanultál te a húgomnál, Szent Pénteknél?
– Igenis, tudom, öreganyám!
– Tudod, mit tanultál Szent Szombatnál?
– Igenis, tudom, öreganyám!
– Hát ki vagyok én?
– Hát Szent Vasárnap.
– Na, jól van, fiam, ha Szent Vasárnap vagyok, hát hallgassál ide! Innen elmész, már nem sokat kell menjél. Hogy jöttél te idáig?
– Hát eddig, öreganyám, én magam se tudom, hogy jöttem, elég hozzá, hogy itt vagyok.
– Na jól van, fiam, mostan tedd el azt a kis zsebkést a kezedből, de úgy tedd el a kést, hogy legyen eltéve, mert ha elveszíted a késedet vagy valaki meg fogja látni a késedet, amíg a munkát el nem végzed, hát tudd meg, hogy veszted lesz. Úgyis tudom, hogy rövid időn belül vissza fogsz ide hozzám kerülni. Most tartsd számba, amiket tanultál, és az Isten vezérelje az utadat, ahol mész.
– Hát jól van, öreganyám, hát én eddig jöttem, néztem a zsebkésemet. De hát innen hogy megyek?
– Na hát, fiam, úgy, ahogy eddig jöttél, úgy fogsz menni ezután is, gondoljál csak a fának a hegye felé, és majd meglátod, hogy fogsz odajutni. (Forrás: Nagy Olga – Vöő Gabriella: Havasok mesemondója. Jakab István meséi. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 523–536.)