A cigányok eredetmondái, hasonlóan más népekéhez, a műfaj általános jellemzői mellett sajátos motívumokat is tartalmaznak.

Ezek az etnikum eredetét, kultúráját, életmódját, gondolkodását, szokásait magyarázzák. Naiv szemléletük leginkább a varázsmesékkel és a mítoszokkal rokonítja őket, közös bennük a csodatétel. Ez a hasonlóság befolyásolja műfaji besorolásukat is; gyűjteményes kiadványokban a mesékkel együtt jelennek meg. Műfaji megjelölésüket először a mesével párhuzamosan kezdték alkalmazni. A német népmeséket összegyűjtő Grimm-testvérek árnyaltabb meghatározása szerint a mese költőibb, a monda pedig történetibb, továbbá a monda rövidebb a mesénél, előadása tárgyilagosabb. Ezek az archaikus teremtéstörténetek a cigány folklórban is meseként léteznek, az elképzelt keletkezések ugyanis az epikumban megformált csodás események közé tartoznak.
Az eredetmondák döntő többsége vándormonda, különösen érvényes ez a cigány folklórra. A folytonos változás eredményeként a cigányok eredetmondáinak nincs műfaji megkötöttségük: lehetnek mesék, mondák vagy legendák is. Olyan epikus alkotások, amelyek a természeti jelenségek, az égitestek, az emberek, a növények és az állatok, a tárgyak és eszközök teremtéséről, tulajdonságaik eredetéről, változásainak okáról szólnak. A cigányok bőrszínének eredete több változatban is él a cigány folklórban: a vándorcigányok a madaraktól származtatják magukat, így magyarázzák helyváltoztató, szabad életmódjukat, mások a bibliai teremtés nyomán Isten teremtményének tartják magukat, agyagból formált és kemencében tévedésből túlégetett emberfajtának. Egy másik eredetmonda szerint mindenféle magot termő fa gyümölcseként lettek a cigányok.
A cigány népmondák eredetet létrehozó csodatévői az Isten és az ördög. Az archaikus cigány közösség nekik tulajdonítja azt a rendkívüli képességet, amellyel az emberi világban látható, tapasztalható dolgokat, jelenségeket tudnak létrehozni. A hegedű eredete című erdélyi mondában az ördög a csodatévő személy, akit a vadász elérhetetlen szerelemére vágyó leány, Mara hív segítségül. Fokozatosan hatalmába keríti, végül a leány, a cél érdekében, feláldozza a családját (testvéreit, apját, anyját), cserében megkapja a varázslatos erővel bíró hegedűt. Miután Mara megszerzi a vadász szerelmét, az ördög magával viszi mindkettőt a birodalmába, viszont az erdőben marad a csodás eredetű hegedű, egy vándorcigány örömére:

Mivel a hegedű a cigányság kultúrájának egyik emblematikus tárgya, hozzá illő módon mitikus színezetű eredettörténettel tiszteli meg az erdélyi cigány közösség.
Az egykor Indiából elvándorolt cigányság hagyományait a zárt, hagyományőrző törzsek ma is élőszóval adják tovább nemzedékről nemzedékre. Az eredetmagyarázó mondákban művészi formát nyer a képzelet, a környezet megfigyelése, a hosszú vándorúton szerzett benyomások, hallomások és a mindennapok számos mozzanata. Szóbeli elbeszélésként nincs bennük megkötöttség a szerkezetet illetően; a cigány népmesékhez hasonlóan a narráció határozza meg a formát. Nincs szabály a kezdést és a zárást illetően sem: a történetet elindító és lezáró sorok mindig a mondandóhoz igazodnak. Erre megfelelő példa lehet a Miért hízik és fogy a hold? című erdélyi monda. Szerkezetét és eseményformálását az „öreg cigány” indulatkitörése befolyásolja: pillanatnyi haragja, valamint a vándor (Szent Miklós) viselkedésére és szavaira adott válaszai. A történet befejezése viszont váratlan fordulatot vesz a holdra kerüléssel, ez a csodás elem válasz az öreg cigány viselkedésére, egyben naiv magyarázat a fogyó és a növekvő hold égi jelenségére is. Másfajta olvasatban példázatnak is tekinthetjük ezt a történetet: tanulság a vendégszeretetről, egymás megsegítéséről, illetve ezek hiányáról.

Távol innen, oly hazában, hol örökös kánikula van, lakott, több ezer év előtt, egy Sin nevű fiatal király, ki azt vette fejébe, hogy ő a világ legszebb asszonyát veszi feleségül. Mivel pedig azt helyébe nem hozták, útra kelt, hogy felkeresse.
Hosszas vándorlás után feltalálta, akit keresett, a tűzkirály palotájában, hol lángok között lakott. El is vette azonnal, ámbár apja, az öreg király, jóakarólag figyelmeztette, hogy leánya valamikor nagy szerencsétlenséget fog hozni országára.
Tizenkét évig semmi baj sem történt: sőt minden esztendőben egy fiúgyermekük született, kik közül egyik szebb volt, mint a másik.
A tizenharmadik évben a gyermekáldás elmaradt; de helyette a szép királyné tüzet kezdett izzadni és köpni úgy, hogy amihez csak közeledett, az tüzet fogott és égett, míg el nem oltották.
Az emberek menekültek oldala mellől folyókba, tavakba. Végre maga a király is kénytelen vala fiaival együtt őt elhagyni, hogy pecsenyévé ne váljanak. De mivel ők távoztak legutóbb, bőrük a tűztől megbarnult és ez átszármazott utódaikra – a cigányokra. Ezek ma is barnábbak, mint a többi emberek, kik nem a tűzkirály véréből származnak. Zámolyi Varga Mihály közleménye

Egy hegyen, szép erdőben lakott egy kis kunyhóban egy leány négy testvérével és szülőivel együtt. A leány szeretett egy szép, gazdag vadászt, ki gyakran ott járt az erdőben, de a szép leányhoz nem akart szólani. Mara éjjel-nappal sírt, mivel a szép férfiú nem jött hozzá. Gyakran megszólítá, de ez útján tovább haladt. Mara ezt a dalt éneklé: Vígan dalol a madár az ágon! / Elhagylak én rózsám még e nyáron, / S télire, ha csizmát veszek, / Akkor feleséged leszek!
Gyakran énekelte e dalt, de a vadász nem hallgatott reá. Hogy más segítségre nem talált, hát az ördögöt hívta. „Ördög, segíts rajtam!” El is jött az ördög, kezében volt egy tükör és kérdezte, hogy mi kell. Mara elbeszélte történetét és elpanaszolta bánatát. „Ha csak ennyi, úgy segíthetek bajodon; vedd e tárgyat, mutasd meg kedvesednek, s nálad marad.” Egyszer ismét eljött a vadász, és Mara a tükörrel a kezében szembe ment vele. Mikor a vadász a tükörben magát meglátta, felkiáltott: „Oh, az az ördög, azt az ördög csinálta! Magamat láttam!” – ezzel elszaladt és nem jött többé az erdőbe.
Mara ismét sírt éjjel-nappal, mert a szép fiú nem jött hozzá. Mivel más segítségre nem talált, ismét az ördögöt hívta: „Ördög, segíts rajtam!” Az ördög jött, és kérdezte, hogy mit kíván a leány. Mara elbeszélte, hogy a vadász elszaladt, midőn magát a tükörben meglátta. Akkor elnevette magát az ördög, és mondá: „Csak hadd fusson! Majd megtalálom, mert ő az enyém veled együtt, mert mindketten a tükörbe néztetek, és ki a tükörbe néz, az az enyém. És most segíteni akarok bajodon. De négy fiú testvéreidet nekem kell, hogy adjad; ha nem, akkor nem segíthetek!” Az ördög elment, és visszajött éjjel, midőn a testvérek aludtak, és csinált belőlük négy zsinórt; ezekből húrok váltak, egyik vastagabb, a másik vékonyabb, a harmadik még vékonyabb, a negyedik a legvékonyabb. Akkor azt mondja az: „Add nekem apádat is!” Mara azt válaszolta: „Jól van! Neked adom apámat is, csak segíts!” Apjából az ördög egy szekrényt csinált, ebből hegedű lett. Akkor mondá az ördög: „Add nekem anyádat is!” Mara feleli: „Jól van! Neked adom anyámat is, csak segíts!” Az ördög nevetett és az anyjából egy pálcát készített, és hajából lószőrt, ebből vonó lett. Az ördög most elkezdett hegedülni, és Mara nagyon örvendett. De az ördög tovább játszott; akkor Mara sírt. Most nevetett az ördög,és azt mondá: „Ha eljő kedvesed, hegedülj, és nálad marad.”

Akkor Mara hegedült, és a vadász hallá játékát, és hozzá jött. Nevetett és sírt, és csókolta Marát, és nála maradt. Kilenc nap múlva eljött az ördög, és mondá: „Imádkozzatok! Uratok vagyok!” De ők nem akarták, és az ördög magával vitte őket. A hegedű pedig az erdőben maradt, és jött egy szegény cigány, és megtalálta. Játszott rajta, és városban és falun nevettek és sírtak, ha ő hegedült, úgy, ahogy ő akarta. Wlislocki Henrik gyűjtése és fordítása

Élt egy kis faluban egy szegény, öreg cigány. Mindennap kiment a hegyekbe rőzsét gyűjteni, és eladta a rőzsét a falubelieknek, a pénzen pedig kukoricát vett, és mindennap kukoricakását főzött magának, azon élt. Egy napon késő este ért haza a kunyhójába rőzsével megrakodva, és tárva-nyitva találta az ajtót. És mivel besütött a kunyhóba a hold, látta, hogy egy hosszú hajú, ősz szakállú öreg ember ül a tűzhelye mellett, és eszi a kukoricakásáját. Dühösen rátámadt az idegenre az öreg cigány, és azt kiabálta: „Rabló! Tolvaj! Hogy merészelsz beleenni a kukoricakásámba, amit olyan keserves munkával keresek meg?” Az aggastyán így felelt erre: „Fáradt és éhes vagyok, és mivel megláttam ezt a szép sárga kukoricakását, nem tudtam ellenállni neki, megkóstoltam.” „Vagy úgy – felelte neki a cigány –, ha annyira kedveled a sárga színt, akkor hát eredj, és egyél abból is amott, ha bírsz!” Azzal a vidéket csodálatos fénnyel beragyogó holdra mutatott. Az idegen hallgatott, azután marokra fogta a botját, és indulni készült, a cigányunk azonban alállta az útját, és ráripakodott: „Hohó! Te naplopó! Nem így egyeztünk meg, barátocskám! Ide a pénzzel, ide a hét krajcárral! Mert annyiba került a kukoricakása, amit megettél!” Így szólt erre az idegen: „Nincs pénzem, jóember, de karácsonyeste ezerszeresen meghálálom.” – „Te alávaló csavargó, te, nem akarsz fizetni, a bolondját járatod velem? – kiabálta erre a cigány, azzal rávette magát az idegenre, és leteperte a földre. Azt mondta erre az idegen: „Akkor hát legyen akaratod szerint! Tudd meg, hogy én vagyok Szent Miklós, és annyi pénzzel ajándékoztalak volna meg, mint azt a grófot, aki odafönt lakik a kastélyban, és szegény ember létemre három nap, három éjszaka vendégül látott és etetett, és se fizetséget nem kért érte, se ki nem dobott. És éppen ezért még gazdagabb és még boldogabb lesz. De te is elnyered a jutalmadat! Lakj a holdban, és a hold legyen az eleséged!” Ahogy ezt kimondta, máris ment az útjára az idegen, a cigány pedig a holdra került, és azt eszi évről évre azóta is, és alighanem az egészet föl is falta volna már, ha nem növesztené neki folyton újra az Úristen.
Wlislocki Henrik gyűjtése – Kurdi Imre fordítása (Forrás: Régi cigány szótárak és folklór szövegek. III. kötet. Szerkesztette: Bari Károly. Hagyományok Háza, Budapest, 2013.)