Kézfogás az irodalommal

Érzékeny visszapillantások
Valahogy úgy lehet az iskolával az ember, mint amikor rendszeresen utazik autóval, és hajlamos azt és úgy látni, amit és ahogyan az autó belsejéből néz(i) – és ami kintről, persze, másképp látszik. Amíg tart a diákélet, benne vagyunk pergő ritmusában, és valahogy úgy tűnhet, ez egy soha véget nem érő állapot. Aztán egyszer csak elballag a véndiák, és előbb-utóbb alkalma lesz arra, hogy felidézze az iskolai éveket.

Áprily Lajos alábbi versében, az iskolára való visszatekintés lényegében egy bizonyos életkor és az ahhoz kapcsolható élményegyüttes, hangulat és környezet felidézése (érdemes felfigyelni arra, hogy milyen művészien használja a szerző hangulatfestésre a hangutánzó jellegű szavakat a második strófában):

Jaj, ezek a homályos reggelek,
amikor minden vágy a nyár után hal!
Huszonöt éve, fázós kisgyerek,
az iskolába indultam apámmal.

A kert fölött már leng a szürke szál,
hörögve gördül már a szomju hordó.
A kőfalnál lecsüggedt fejjel áll
s sziromtalan borzong a napraforgó.

De túl a hegyről már a fény izen,
a nap hideg gyöngyös levélre csillan,
s felgyújtja borzongó, sötét szivem,
mint egy homályos kis körtét a villany.

Számos olyan vers is akad, természetesen, amelyikben az iskolára való emlékezés a kedvenc tanár vagy tanító alakját hozza közelképbe. Vörösmarty Mihály (1800–1855) egyik alkotásában ez a hála és a megbecsülés romantikusan szenvedélyes hangján történik:

Drága Tanítóm! Mit nyujtsak végtére jutalmúl,
Hogy megháláljam teljesen amit adál.

Nincsen hatalmam alatt méltán lefizetni adómat,
Vedd Te csak, amit adok, szívem adózva fizet.
(...)
Szólni tanitsz magyarúl, és a nyelv titkait oldod
Nemzetiségednek fénye nagyokra ragad.
Érzeni, mint hazafit gyakor intésekkel is unszolsz
S ezt régen kezdvén őszbe borúla fejed.
S ah, hányszor fáradsz - áldás éltedre, magadra!
(...)
Élj hát érdemeid teljes díszében; irántad
Hogy hálámat adom, légy Te segédet adó.
(Pest, 1818)

Vágáns költészet
A 12–13. századi vándordiákok (vágánsok) latin nyelvű, világi témájú költészete. A vándoréletet élő, iskolákhoz, majd egyetemekhez kötődő értelmiség latin nyelvű, világi jellegű, gunyoros, szatirikus, időnként egyházellenes, a világi gyönyöröket dicsérő költészete. A legkülönbözőbb tematikájú lírai alkotások nyelvezete mind nyelvtanilag, mind stilisztikailag különbözik a klasszikus latintól; alkalmanként népnyelvi elemek bukkannak fel benne. A dalokat rendszerint énekelve adták elő, a kórus és a táncdalok refrénesek. A művek többségének szerzője ismeretlen, és az eredeti dallamok nagy-részt elvesztek. Az ismert szerzők adatai arra mutatnak, hogy főleg diákok, kiugrott papok, szerzetesek alkották ezeket a műveket. A legtöbb ilyen szöveg a Carmina Buranában maradt fenn (13. századi latin és alnémet szövegű versgyűjtemény-kódex, amelyet a bajorországi Benediktbeuren kolostorában találtak meg; Carl Orff zenésítette meg, 1937-ben, Frankfurtban adták elő), amely több mint 200 diákéneket tartalmaz. A goliárdok énekeikben előszeretettel alkalmazzák a vágánssort: ez 13 szótagú, ereszkedő lejtésű, trochaikus verssor, általában hét, illetve hat szótagos félsorokra bontva. A rímelés egyszerű, főként a páros rímek jellemzik.

1
Félre, könyvek, doktrinák,
hív az édes dáridó!
kivirult az ifjuság,
szűzi csokrát szedni jó,
vénhez illik a komolyság,
neki már csak az való!
Ránk dohosul az idő
könyvek börtönében,
tréfa és csók, nóta,
nő az igazi éden! (...)

3
Éljünk, mint az istenek:
régi tanács, bölcs tanács!
A szerelem integet,
rajta fiúk, indulás:
mozogjunk hát a piacra,
az utcára ízibe,
viszket már a lányok talpa,
táncra cincog a zene.

Ránk dohosul az idő
könyvek börtönében,
tréfa és csók, nóta, nő
az igazi éden!
Fordította: Szabó Lőrinc

Petőfi humorosra veszi
A költői, írói fantáziának az a természete, hogy szabadon szárnyal, ezért nem meglepő, hogy a tanár, tanító alakját más és más fénybe, színbe vonja. Petőfi Sándor (1823–1849), akinek különleges készsége volt az emberi típusokat és tulajdonságokat érzékletesen mintázó, megrajzoló ún. zsánerdalok vagy zsánerrajzok írásához is, humorosra, jóindulatúan csipkelődőre veszi az oktató portréját ... és ezzel természetesen önmagáról, a csínytevő volt diákról is ironikusan nyilatkozik:

Van biz ott a sok rossz között,
Van jó tanító is;
Volt nekem sok rossz tanítóm,
Volt nekem egy jó is.

Meg is maradt a fejemben,
Úgy emlékszem rája,
Mintha vén kopasz fejével
Most is itten járna. (...)

Elhervadtak virágai,
Egy maradt meg épen,
Egy nagy bazsarózsa nyílott
Az orra hegyében. (...)

Ez alatt az orr alatt egy
Nagy bajusz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.

A bajúsz alatt szája volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillet vón
Köpcös szopókája. (...)

Olyan jó tanító volt ő,
Amilyen csak kellett,
Esztendőn át asztal alatt
Hevertek a könyvek.

Ha leckémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy sebaj,
Megtanulom máskor.

Ki is mutattam iránta
Jószivűségemet,
Vittem neki ajándékot,
Mikor csak lehetett.

Lelopkodtam sonkát, kolbászt
Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő még
Meg is hítt vendégül.
(Pest, 1848. január)

 Iskola és társadalom

Az iskola azonban mint alapvető társadalmi intézmény is gyakran témája az irodalmi alkotásoknak – egyik legismertebb lírai példa erre Reményik Sándor Templom és iskola című verse. Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) bensőséges kapcsolatban állt a tanítással, innen adódik talán a megdöbbenése, amelyet annak láttán érez, hogy mennyire el lehet hanyagolni a tanítást és a nevelést egyes vidékeken, mintha azok meg lennének átkozva, hogy ne adjanak a világnak tudós embereket:

Hát, múzsáknak szentelt
Kies tartomány!
Ily számkivetve volt
Nálad minden tudomány?
Hát csak sertést nevelt-é
Itt a makk s haraszt?

Hát csak kanásznak termett
A somogysági paraszt?
Istenem!
Senki sem
Vette észbe,
Hogy e részbe
Árva még Somogy!
(...)
Óh, szomorú sorsa
Egy szép megyének!
Hol a magyar lelkek
Megvetve heverének.
Óh, nem fáj-é a szíve
Minden magyarnak,
Hogy a magyar fiakkal
Gondolni nem akarnak?
De tán jő
Oly idő,
Melyben nékünk
A vidékünk
Új Hélikon lesz. –

Új nemzedékekhez szólva

Olykor nem a tanítvány címezi alkotását tanítójának, tanárának, hanem az irodalmár – aki állt már a katedra mögött – szólítja meg tanítványait, megosztva azokkal tapasztalatait, az érett ember bölcsességét. Vörösmarty Mihály egy helyen terjedelmes, allegorikus poémában teszi ezt. Ebből néhány részletet olvashattok itt:

Ó ha kigyúlad az ifjúság tüze kebleitekben,
Fognak títeket is kísérteni s csalni magokhoz
Nagy számú tündér Gonoszok, de kiváncsi szemet ne
Vessetek a nyájas külsőre, ha belseje undok.
Adjatok a jónak tágas helyet ép szivetekben,
Sőt úgy töltsétek meg azont e mennyei kinccsel,
Hogy minden szilaj érzések kiszorúljanak onnan.

Ekkép majdan utóbb, mikor én már nem leszek, és bús
Síromon agg kórót lendít a pusztai szellő,
Meg fogjátok az Erkölcsnek diadalmait élni.
Most mig az ifjúság elején nincs gondotok erre,
Foglalatossággal győzzétek üdőtök unalmát;
(Mert ez sok rossznak nevelő dajkája)
s ha néha Játszotok: a játék nemes ifjúhoz legyen illő.
Görbő, 1822. december

 Megjelent a Cimbora 2008/7-es számában