Időből kilógó verspillanatok

Weöres Sándor egy évszázaddal ezelőtt, 1913. június 22-én született Szombathelyen. (Családnevének ejtése, mint bizonyára tudjátok, úgyhogy most csak emlékeztetünk benneteket erre: Vörös.) Költő, műfordító, drámaíró, 1989. január 22-én hunyt el Budapesten.

Már gyermekkorában, a családi környezetből adódóan, számottevő műveltségre tesz szert. 15 éves, amikor először közöl egy szombathelyi folyóiratban, és egy ugyanekkor írt versét nem kisebb alkotó, mint Kodály Zoltán zenésíti meg. Jogi, majd bölcsészi tanulmányokat végez, 1939-ben a vers keletkezéséről szóló dolgozatával (A vers születése) doktorál. Dolgozott könyvtárosként is, az irodalmi munkásságát elismerő díjak nyomán több utazást tett Európában, illetve Kínában és az Amerikai Egyesült Államokban is járt. Munkássága nem volt zökkenőmentes, a politikum részéről a 40-es évek végén, az 50-es évek első felében támadások érték világszemlélete miatt, jó néhány évig nem is közölhetett bármit, csak gyermekversei és műfordításai jelenhettek meg, előbbiek által (lásd például Bóbita vagy Ha a világ rigó lenne című köteteit) egész generációk ízlelték meg a vérbeli költészettel való találkozás örömét.

Összetett, gazdag életművéből nehéz kiemelni valamit, hiszen például lírájának egészét jellemzi a nagyfokú dallamosság (rengeteg alkotását, főként gyermekverseit, meg is zenésítették) – lásd például: Magyar etűdök, Rongyszőnyeg –, a kivételes formaérzék, a szerepvers iránti erős vonzalom, a műfajok és a folklór alapos ismerete, a különböző, főként ősi kultúrák iránti értő, elemző, filozófiai érdeklődés is sajátja alkotásának, amelyet ma is gyakran idéznek meg és fel, mondanak és értelmeznek olvasók és irodalmárok egyaránt a magyar nyelvterületen. Nyugodtan elmondható róla: a magyar líra egyik legjelentősebb, máig hatást gyakorló stílus- és játékmestere.

Weöres 1947-ben költözött Pestre, és elvette feleségül Károlyi Amyt (polgári nevén: Károlyi Mária), aki szintén költőként és műfordítóként vált ismertté.

Károlyi Amy 1909. július 24-én született és 2003. május 29-én hunyt el Budapesten. Végzettsége szerint magyar–német szakos tanár volt, de a két nyelv és irodalom mellett történelmet is tanított. 1939-ben közölt először. Angolból, franciából, németből fordított, többek között Emily Dickinson írásait.

Életművének jelentős részét képezik a gyermekeknek szánt verseskönyvek, amelyek közül többet férjével együtt írt (például: Tarka forgó, 1958; Hetedhét ország, 1975).

A következőkben Weöres Sándor és Károlyi Amy verseiből készült összeállítást olvashattok. Döntsétek el ti, „beszélgetnek-e” ezek az írások egymással valamilyen szempontból, mint – mondjuk – házastársak egymás között, egy csendes délutánon...

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,

miket magam választottam; nyisd szekrényemet:

benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját-völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért

miként képzelheted, hogy te látsz engem?

A világvégi nagy bozót

elrejti mindazt, ami volt.

A világvégi nagy bozótban

sajátmagamtól megfutottam.

Keresném immár hasztalan

elfutott sajátmagam:

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és múltja sincs,

ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,

ó, hallgat még felőled benn a lélek,

mely fátylat von köréd, szerelmesem,

s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,

jósorsodat hozom, vagy tán halálom

arany s gyémánt díszét, még nem tudom:

új, mézes fájdalom

indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt

az én szivem s lettél egyszerre társa,

elvéve tőle életet s halált,

hogy visszaadd másféle ragyogásra;

hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had

hazátlan csörtet villámtűz elől;

és kunyhóm összedől,

ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden

szinte öröktől ismerős a testem,

fejemnek fészke ott a kebleden,

s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,

semmit se titkolok s ős-ismerősen

jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,

imbolygó szánalom,

vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,

szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;

kicsinyke úrnő, térdedhez buvik

s elszunnyad az érzékiség kutyája;

és benn a Fénykirály, az örök ember,

még hallgat, tán nem tudja szép neved,

s nem mond itéletet,

így vár piros ruhában, szerelemben.

Meredek-e vagy maradék,

mikor önnön mélyembe látok.

Saját mélyemtől visszahőkölök,

mint lenti vonzástól

a sziklajárók.

Az égtájakra rábízhatod magad.

Mi egyszer dél, az mindig dél.

És mindig északi az északi szél.

Megcsal a közel: sötét kísértet,

saját árnyékod

rajtad lépked.

Két lélegzet közt,

két hullám közt, mikor a tenger lélegzetet vesz,

amikor átereszt a túlsó partra

most, most ugorj, itt van a pillanat.

S ha átjutottál a szoroson

ugrik utánad vadállat lesből

az emberevő habzó őselem,

s a visszafele pillanatot várja,

türelmesen,

hogy elkapja az őt kísértő embert.

Mert nem a madár formája a fontos,

de a röpte,

hegyen-völgyön át

tehozzád jötte.

Az ív mit leír

szemed távolában,

az ívben veszed észre, hogy madár van.

A lombok közti suhanás,

a rajz az égen,

jön és megy vers dallama-képpen.

Az alkotó pihen.

De rázkódik a mű.

Földet gördít és köveket,

rozsdás szöget és szöveget.

Lehajtott fejjel bandukol

a kékség sivatagaiban.

Mint toll-fosztásnál a toll.

Pehellyé alakul,

emberré válik múlhatatlanul.

Az alkotó pihen.

A mű alakul.