Világképek görbe tükörben

Szilágyi Domokos a Máramaros megyei Nagysomkúton született 1938. július 2-án (hetvenöt éve lesz ennek idén nyáron). Szatmárnémetiben érettségizik, 1955 és 1959 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója, majd újságíró Bukarestben 1973-ig. 1970-től betegnyugdíjas, élete vége felé pedig visszakerül Kolozsvárra. Betegen, gyötrő lelki válsága közepette önkezével vet véget életének 1976 őszén. Utóélete sem kevésbé nyugtalan: az elmúlt években heves, zömében nem alkotói munkáját érintő vitákat keltettek azok a rendre felbukkanó információk, amelyek a Ceauşescu-rendszer titkosrendőrségével, a Szekuritátéval való kapcsolatára világítottak rá.

Költészete változatos, gazdag hangvételű és formavilágú, megtalálható benne mind a népköltészet felől érkező hatás és fogalmazásmód, mind az újat kereső (neo)avantgárd kísérletezés (például szívesen elegyítette a stílusokat és hangnemeket, használt szójátékokat és nyelvi leleményeket). Könnyedén kezeli a verselés eszközeit, hatásos képekben, „köznapi” metaforákban nyilvánul meg szövegeiben, mindehhez szerencsésen járul hozzá gazdag műveltsége. Írásaiban gyakran találkoznak a lét alapvető és egyetemes kérdései, problémái a személyes dilemmákkal, vívódásokkal – mindez sokszor legyőzhetetlennek mutatkozó ellentmondások mentén (esetében ilyen volt például a közösséghez tartozás és a gyötrő magányérzet szembenállása). Paródiái, játékosan derűs írásai felvillantják szikár, mégis ragyogó humorát. Lírája zeneiségét remekül jelző gyermekversei, ifjabb olvasóinak szánt kisprózái is különleges színfoltját képezik irodalmunk megfelelő vonulatának.

1956-ban közölte első versét, fontosabb kötetei a következők: A láz enciklopédiája (1967); Búcsú a trópusoktól (1969); Fagyöngy (Palocsay Zsigmonddal; 1971); Sajtóértekezlet (válogatott versek, 1972); Felezőidő (1974); Öregek könyve (Plugor Sándor rajzaival, 1976); Tengerparti lakodalom. Hátrahagyott versek (1978).

Első felesége, Hervay Gizella szintén jelentős költő. 1934. október 10-én született Makón, 1946 táján kerül a Szilágyságba. Zilahon érettségizik, 1952–53-ban a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola diákja, 1953-ban átiratkozik a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. 1956-ban államvizsgázik, 1957-ig a Napsugár munkatársa, aztán Bukarestben az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozik. 1959–1961 között a bukaresti magyar líceum tanára. Később (1964–66) a Művelődés belső munkatársa, majd 1968–1971 között újra az Ifjúmunkásnál dolgozik. 1976-tól Magyarországon él, a Móra Ferenc Könyvkiadó munkatársa. 1982 nyarán öngyilkosságot követ el.

1963-ban jelent meg Virág a végtelenben című debütkötete, amelyet aztán több verskötet (köztük 1978-ban A mondat folytatása című válogatás is), illetve több, gyermekeknek szánt könyv (köztük a híres Kobak-történeteket sorjázó néhány kötet) követett. Összegyűjtött versei Az idő körei címmel, Balázs Imre József gondozásában jelentek meg 1999-ben.

Hervay költészete leginkább az emberi viszonyok, a személyes kapcsolatok világát vizsgálja, egyén és közösség, illetve társadalom viszonylatában is, sajátos érzékenységgel és képiséggel. Vasy Géza irodalomtörténész szerint ennek a lírának a tragikuma három forrásból származik: „a női sors számtalan megoldatlan s alighanem megoldhatatlannak is mutatkozó gondja”, emellett az, hogy a szerző „nem jóléti társadalomban élt, s tovább mélyítette az, hogy e társadalom antidemokratikus is volt”, valamint „a már széthullott család pusztulása: egy nagy költő végelszámolása, s az új nemzedék, az utód, a reménység elhullása”.

Nagy hegyek ormán

ülnek a felhők;

föl ki tud érni?

gyermek-e? felnőtt?

Ülnek a felhők

nagy hegyek ormán,

fölér a gyerek is

felnőtt-formán.

Nem vágyom semmire:

Gazdag vagyok.

Gazdag vagyok:

nem vágyom semmire.

Belébotoltam egy kőbe,

a nyavalya törje ki!

De megbocsátottam neki.

Mondja egyszer

édesapám:

– Hallod, fiam,

Péter!

Kifogyott már

a padláson

a jó kolbász-

étel,

rakj szekérre

két pár ökröt,

s fogj be négy zsák

lisztet,

eredj vélük

a malomba,

s hoztok, amit

visztek!

Én a széna-

hányó villát

két marokra

kaptam,

az ökröket

sürge-fürgén

szekérkasba

raktam,

befogtam a

négy zsák lisztet,

s: – Gyű te! hojszra!

csára!

Oly igaz, mint

hogy a nevem

Bokorugró

Sára.

Pali molnár ül a parton,

s mint a szeszgyár,

úgy pipál.

Ráköszönök:

– Szép jó estét

fényes délben,

Senki Pál!

A minap még

itten láttam,

– hová lett a

malma?

Egykettőre

megkerítse

élve avagy halva!

Mondja erre:

– Biz a malom

meghűlt a sok

víztől,

reggel-este,

éjjel-nappal

köhécsel meg

prüszköl,

láza is van,

s mint egy dézsa,

földagadt az

orra;

– elment tán a

korcsomába

egy kis forralt

borra. –

Indulnék, de

jön a malom

szembe:

hát hóttrészeg!

S azt rikoltja:

– Itt se vagyok,

megyek és

eprészek!

Úgy elszaladt,

hanyatt-homlok,

kecskebukát

vetve,

mintha várná

az oldalban

eprészni a

medve.

Uccu, én se

voltam lusta,

a hátára

szöktem,

fölzabláztam-

kantároztam,

aztán –

köd előttem,

köd utánam,

elnyargaltunk,

s hogy megtértünk

este,

Pali molnár

pipált még s a

csillagokat

leste.

Az ám, de a

két pár ökör!

s hol a négy zsák

lisztem? –

Elmentek volt

megfürödni

lenn a patak-

vízben,

arra úszott

épp egy apró

szivárványos

ökle,

s bendőjében

eltűnt a liszt

s apám két pár

ökre.

A molnárnak

fájt a foga

egy kis szekér-

húsra,

nosza, nyomban

leütötte,

aztán meg is

nyúzta,

nyársra húzta,

megsütötte,

istenesen

beevett!

Mondta is, hogy

nem kóstolt még

ilyen finom

szekeret.

Mit tehettem?

hazamentem,

édesapám

várt már:

– Hát te, fiam,

ugyanbiza

hol a sújba

jártál? –

Elmeséltem,

hogy volt, mint volt,

ő meg nagyot

nevetett,

s úgy megdicsért,

majd letépte

kétfelől a

fülemet.

Legelész a csorda,

csudajó a dolga,

ha a nap feljött,

megeszi a felhőt.

Baktat a konda,

csudasok a gondja,

azt keresi, hol van

pocsolya a holdban.

Táncol a ménes,

szeme csudafényes,

homloka táján

kacag a szivárvány.

Aki az asztalt kigondolta,

nem csak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,

egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,

könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,

eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,

alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,

teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:

„Ülj le, érezd otthon magad!”

Egy deszkalap, valami láb,

ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,

a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:

asztalainkra ráhajolt.

Kobak, mondd utánam:

Fafejűnek volt egy fakutyája,

Gumiembernek egy gumikutyája.

Fafejű egy fához kötötte fakutyáját.

Gumiember egy gumifához kötötte gumikutyáját.

Fafejű meglátta a gumikutyát,

Gumiember meglátta a fakutyát.

– Kutyagumi az orrodra, Gumikutya! – mondta Fafejű a gumikutyának.

– A kutyafáját ennek a fakutyának! – mondta Gumiember a fakutyának.

– Kutyagumi az orrodra! – mondta Fafejű a Gumiembernek.

– A kutyafáját ennek a Fafejűnek! – mondta Gumiember a Fafejűnek.

– Kutyagumi! – mondta Fafejű Gumiembernek.

– Fafejű! – mondta Gumiember Fafejűnek.

– Kutyagumi! – mondta a fakutya.

– Fafejű! – mondta a gumikutya.

A kutyafáját!

Úgy kezdődött, hogy Kobak visszaütött. Ezután Jóska lekent Kobaknak egy pofont, és Kobak csúfolni kezdte:

– Sóska, Jóska!

Most Jóska visszafelé kezdett lépegetni, Kobak is, és szépen eltávolodtak egymástól. Kobak egészen hazáig hátrált. Először kinyílt az ajtó, aztán fogta meg a kilincset. A kabát visszaugrott a fogasra, a cipő kifűződött. A cipőkefe Kobak kezében termett, kikefélte a cipőt, s egyszerre szörnyen poros lett. Mama épp vasalt, aztán elkezdett vasalni, s a ruhák mind gyűröttek lettek. A vasaló forró volt, egyszerre kihűlt.

Kobak behátrált a szobába. A szerteszórt játékok visszaugrottak a polcra. Kobak abbahagyta az éneklést, aztán énekelt, aztán elkezdett énekelni, így:

„…szágba Lengyelorkészül

anyjához

,tóban fekete

fürdik kacsa Kis-”

Aztán Mama azt mondta: – Egészségedre! – mire Kobak kifújta az orrát, majd tüsszentett egy nagyot.

– Köszönöm, nem kérek – mondta Kobak, majd Mama megkérdezte: – Nem kérsz egy almát?

A következő percben Mama hazaérkezett, majd visszahátrált a piacra.

Kobak gyorsan rendet próbált rakni, hogy ha Mama hazajön, ne haragudjék, majd szétszórta a játékait. Most indult Mama a piacra. Még ezután otthon volt, és elmosogatta a reggeli edényt. Kobak megköszönte a reggelit, felállt az asztal mellől, és egyszer csak ott ült a reggeli mellett. Már csak egy falatja volt hátra, aztán kettő, aztán három… aztán az egész karéj. Mama megkente a kenyeret vajjal, aztán leszelte, aztán elővette a kenyeret a kenyérruhából. A tej felfutott púposra, aztán melegedett, aztán odakészítette Mama, aztán begyújtotta a tüzet, és behozta a tejet.

Kobak most visszahátrált a szobába, felvette a kötött kabátot, utána alá a blúzt, nadrágot, alá a harisnyát, kisgatyát. Aztán megtörülközött, aztán megmosakodott, aztán kibújt az ágyból, aztán felébredt.

Még ezután pedig aludt egész tegnap estig, míg el nem aludt.

Kobak leült leckét írni. De ma valahogy nem volt kedve kinyitni a füzetet.

– Egy kicsit lustálkodok – mondta az órának, de ahogy odanézett, látta, hogy az óra megállt.

– Remek – mondta –, akkor még rengeteg időm van.

Azzal elkezdett jóízűen lustálkodni. Lustálkodott, lustálkodott, de egyszerre csak nagyon furcsa lett, hogy az óra állt rendületlenül.

– Hátha elromlott – nyugtalankodott. – Írok egy kicsit, hátha már késő van.

Azzal írni kezdett, s ahogy felnézett véletlenül, látta, hogy az óra jár, mintha meg se állt volna.

– Ejha! – kiáltott fel. – Akkor mégse romlott el.

És most már azért kezdett el lustálkodni, hogy lássa: megáll megint az óra?

Megállt.

– Mért állsz meg? – kiabált Kobak az órára. – Bele fogsz zavarodni a végén. A végén már te se fogod tudni, hány óra van!

De az óra csak állt tovább.

– Na, ha nagyon akarod, írok neked egy kicsit – sandított Kobak az órára. – De csak a számtant írom le, mert az nagyon könnyű.

Számolni kezdett, s az óra járt megint, mintha mi sem történt volna.

– Nahát ez jó vicc! – nevetett Kobak, de mintha nem igaziból nevetett volna. – Azért is lustálkodok még egy kicsit.

Az óra megint megállt.

– Majom! – nyújtotta ki a nyelvét Kobak az órára. – Utánozó majom! Neked az a dolgod, hogy járj. Semmi közöd hozzá, hogy egy kicsit lustálkodom.

Az óra most visszafelé kezdett forogni.

– Rád se nézek! – toporzékolt most már Kobak.

De minél jobban toporzékolt, az óra annál gyorsabban forgott visszafelé.

Kobak addig toporzékolt, míg akkorát nem kordult a gyomra, hogy elfelejtett tovább toporzékolni.

– Éhes vagyok, Mama! – kiabált, de Mama bejött, megnézte az órát, és azt mondta nyugodtan:

– Korán van még vacsorázni! – azzal már ki is ment.

Kobak ott maradt éhesen a visszafelé forgó órával.

Gyorsan leült, és megtanulta a három szakasz verset. Az óra most rendesen járt, mintha sose forgott volna visszafelé.

Megtanulom előre a második három szakaszt is – határozta el magát Kobak, s hát az óra most szaladni kezdett előre. Kobak elővette a számtankönyvet, és megoldott egy feladatot, amit föl se adtak. Az óra úgy forgott előre, mint akit kergetnek. Kobaknak erre olyan jó kedve kerekedett, hogy hangosan énekelni kezdett.

– Nem vagy éhes? – jött be Mama csodálkozva. – Itt a vacsora ideje – mondta, és úgy nézett az órára, mintha egészen közönséges óra volna.

De ti tudjátok, hogy nem az.

(Forrás: Kobak könyve – Koinónia, Kolozsvár, 2002)