Világképek görbe tükörben

Hervay Gizella és Szilágyi Domokos

A Kézfogás az irodalommal rovatban jó néhány alkalommal írtunk már erdélyi költőkről, így Szilágyi Domokosról (többet) és Hervay Gizelláról is (kevesebbet). Ezekből a közlésekből emlékezhettek arra, hogy a két költőt nemcsak alkotásaik rokon vonásai fűzik össze, hanem házastársak is voltak, közel három évig.

Arról is írtunk, hogy tragikus sorsú családot alkottak.

Világképek görbe tükörben

Forrás: Wikipédia

Szilágyi Domokos a Máramaros megyei Nagysomkúton született 1938. július 2-án (hetvenöt éve lesz ennek idén nyáron). Szatmárnémetiben érettségizik, 1955 és 1959 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója, majd újságíró Bukarestben 1973-ig. 1970-től betegnyugdíjas, élete vége felé pedig visszakerül Kolozsvárra. Betegen, gyötrő lelki válsága közepette önkezével vet véget életének 1976 őszén. Utóélete sem kevésbé nyugtalan: az elmúlt években heves, zömében nem alkotói munkáját érintő vitákat keltettek azok a rendre felbukkanó információk, amelyek a Ceauşescu-rendszer titkosrendőrségével, a Szekuritátéval való kapcsolatára világítottak rá.

Költészete változatos, gazdag hangvételű és formavilágú, megtalálható benne mind a népköltészet felől érkező hatás és fogalmazásmód, mind az újat kereső (neo)avantgárd kísérletezés (például szívesen elegyítette a stílusokat és hangnemeket, használt szójátékokat és nyelvi leleményeket). Könnyedén kezeli a verselés eszközeit, hatásos képekben, „köznapi” metaforákban nyilvánul meg szövegeiben, mindehhez szerencsésen járul hozzá gazdag műveltsége. Írásaiban gyakran találkoznak a lét alapvető és egyetemes kérdései, problémái a személyes dilemmákkal, vívódásokkal – mindez sokszor legyőzhetetlennek mutatkozó ellentmondások mentén (esetében ilyen volt például a közösséghez tartozás és a gyötrő magányérzet szembenállása). Paródiái, játékosan derűs írásai felvillantják szikár, mégis ragyogó humorát. Lírája zeneiségét remekül jelző gyermekversei, ifjabb olvasóinak szánt kisprózái is különleges színfoltját képezik irodalmunk megfelelő vonulatának.

1956-ban közölte első versét, fontosabb kötetei a következők: A láz enciklopédiája (1967); Búcsú a trópusoktól (1969); Fagyöngy (Palocsay Zsigmonddal; 1971); Sajtóértekezlet (válogatott versek, 1972); Felezőidő (1974); Öregek könyve (Plugor Sándor rajzaival, 1976); Tengerparti lakodalom. Hátrahagyott versek (1978).

Első felesége, Hervay Gizella szintén jelentős költő. 1934. október 10-én született Makón, 1946 táján kerül a Szilágyságba. Zilahon érettségizik, 1952–53-ban a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola diákja, 1953-ban átiratkozik a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. 1956-ban államvizsgázik, 1957-ig a Napsugár munkatársa, aztán Bukarestben az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozik. 1959–1961 között a bukaresti magyar líceum tanára. Később (1964–66) a Művelődés belső munkatársa, majd 1968–1971 között újra az Ifjúmunkásnál dolgozik. 1976-tól Magyarországon él, a Móra Ferenc Könyvkiadó munkatársa. 1982 nyarán öngyilkosságot követ el.

1963-ban jelent meg Virág a végtelenben című debütkötete, amelyet aztán több verskötet (köztük 1978-ban A mondat folytatása című válogatás is), illetve több, gyermekeknek szánt könyv (köztük a híres Kobak-történeteket sorjázó néhány kötet) követett. Összegyűjtött versei Az idő körei címmel, Balázs Imre József gondozásában jelentek meg 1999-ben.

Hervay költészete leginkább az emberi viszonyok, a személyes kapcsolatok világát vizsgálja, egyén és közösség, illetve társadalom viszonylatában is, sajátos érzékenységgel és képiséggel. Vasy Géza irodalomtörténész szerint ennek a lírának a tragikuma három forrásból származik: „a női sors számtalan megoldatlan s alighanem megoldhatatlannak is mutatkozó gondja”, emellett az, hogy a szerző „nem jóléti társadalomban élt, s tovább mélyítette az, hogy e társadalom antidemokratikus is volt”, valamint „a már széthullott család pusztulása: egy nagy költő végelszámolása, s az új nemzedék, az utód, a reménység elhullása”.

Szilágyi Domokos és Hervay Gizella 1961-ben született fia, Szilágyi Géza Attila (Kobak) az 1977-es bukaresti földrengés áldozata lesz. Mindhárman ugyanabban a sírban nyugszanak a kolozsvári Házsongárdban. Hervay 1978-ban megjelent, Kettészelt madár című kötetében állított emléket férjének és fiának.

Alábbiakban a két szerzőtől származó írásokat találtok, amelyek – azon kívül, hogy élményszerű olvasmányok gyermeknek és felnőttnek egyaránt – jelzik: a játékosság, a derű, a zeneiség és a megtartó ritmus képesek oldani valamelyest a mindennapok sújtó nehézségeit is, az alkotás örömének hullámhosszán.

Szilágyi Domokos

Nagy hegyek ormán

Nagy hegyek ormán

ülnek a felhők;

föl ki tud érni?

gyermek-e? felnőtt?

Ülnek a felhők

nagy hegyek ormán,

fölér a gyerek is

felnőtt-formán.

Gazdagság

Nem vágyom semmire:

Gazdag vagyok.

Gazdag vagyok:

nem vágyom semmire.

Megbocsátás

Belébotoltam egy kőbe,

a nyavalya törje ki!

De megbocsátottam neki.

Tréfás mese

Mondja egyszer

édesapám:

– Hallod, fiam,

Péter!

Kifogyott már

a padláson

a jó kolbász-

étel,

rakj szekérre

két pár ökröt,

s fogj be négy zsák

lisztet,

eredj vélük

a malomba,

s hoztok, amit

visztek!

Én a széna-

hányó villát

két marokra

kaptam,

az ökröket

sürge-fürgén

szekérkasba

raktam,

befogtam a

négy zsák lisztet,

s: – Gyű te! hojszra!

csára!

Oly igaz, mint

hogy a nevem

Bokorugró

Sára.

Pali molnár ül a parton,

s mint a szeszgyár,

úgy pipál.

Ráköszönök:

– Szép jó estét

fényes délben,

Senki Pál!

A minap még

itten láttam,

– hová lett a

malma?

Egykettőre

megkerítse

élve avagy halva!

Mondja erre:

– Biz a malom

meghűlt a sok

víztől,

reggel-este,

éjjel-nappal

köhécsel meg

prüszköl,

láza is van,

s mint egy dézsa,

földagadt az

orra;

– elment tán a

korcsomába

egy kis forralt

borra. –

Indulnék, de

jön a malom

szembe:

hát hóttrészeg!

S azt rikoltja:

– Itt se vagyok,

megyek és

eprészek!

Úgy elszaladt,

hanyatt-homlok,

kecskebukát

vetve,

mintha várná

az oldalban

eprészni a

medve.

Uccu, én se

voltam lusta,

a hátára

szöktem,

fölzabláztam-

kantároztam,

aztán –

köd előttem,

köd utánam,

elnyargaltunk,

s hogy megtértünk

este,

Pali molnár

pipált még s a

csillagokat

leste.

Az ám, de a

két pár ökör!

s hol a négy zsák

lisztem? –

Elmentek volt

megfürödni

lenn a patak-

vízben,

arra úszott

épp egy apró

szivárványos

ökle,

s bendőjében

eltűnt a liszt

s apám két pár

ökre.

A molnárnak

fájt a foga

egy kis szekér-

húsra,

nosza, nyomban

leütötte,

aztán meg is

nyúzta,

nyársra húzta,

megsütötte,

istenesen

beevett!

Mondta is, hogy

nem kóstolt még

ilyen finom

szekeret.

Mit tehettem?

hazamentem,

édesapám

várt már:

– Hát te, fiam,

ugyanbiza

hol a sújba

jártál? –

Elmeséltem,

hogy volt, mint volt,

ő meg nagyot

nevetett,

s úgy megdicsért,

majd letépte

kétfelől a

fülemet.

Réten

Legelész a csorda,

csudajó a dolga,

ha a nap feljött,

megeszi a felhőt.

Baktat a konda,

csudasok a gondja,

azt keresi, hol van

pocsolya a holdban.

Táncol a ménes,

szeme csudafényes,

homloka táján

kacag a szivárvány.

Hervay Gizella

Aki az asztalt kigondolta...

Aki az asztalt kigondolta,

nem csak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,

egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,

könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,

eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,

alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,

teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:

„Ülj le, érezd otthon magad!”

Egy deszkalap, valami láb,

ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,

a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:

asztalainkra ráhajolt.

Tréfás-mese

Kobak, mondd utánam:

Fafejűnek volt egy fakutyája,

Gumiembernek egy gumikutyája.

Fafejű egy fához kötötte fakutyáját.

Gumiember egy gumifához kötötte gumikutyáját.

Fafejű meglátta a gumikutyát,

Gumiember meglátta a fakutyát.

– Kutyagumi az orrodra, Gumikutya! – mondta Fafejű a gumikutyának.

– A kutyafáját ennek a fakutyának! – mondta Gumiember a fakutyának.

– Kutyagumi az orrodra! – mondta Fafejű a Gumiembernek.

– A kutyafáját ennek a Fafejűnek! – mondta Gumiember a Fafejűnek.

– Kutyagumi! – mondta Fafejű Gumiembernek.

– Fafejű! – mondta Gumiember Fafejűnek.

– Kutyagumi! – mondta a fakutya.

– Fafejű! – mondta a gumikutya.

A kutyafáját!

Fordított-mese

Úgy kezdődött, hogy Kobak visszaütött. Ezután Jóska lekent Kobaknak egy pofont, és Kobak csúfolni kezdte:

– Sóska, Jóska!

Most Jóska visszafelé kezdett lépegetni, Kobak is, és szépen eltávolodtak egymástól. Kobak egészen hazáig hátrált. Először kinyílt az ajtó, aztán fogta meg a kilincset. A kabát visszaugrott a fogasra, a cipő kifűződött. A cipőkefe Kobak kezében termett, kikefélte a cipőt, s egyszerre szörnyen poros lett. Mama épp vasalt, aztán elkezdett vasalni, s a ruhák mind gyűröttek lettek. A vasaló forró volt, egyszerre kihűlt.

Kobak behátrált a szobába. A szerteszórt játékok visszaugrottak a polcra. Kobak abbahagyta az éneklést, aztán énekelt, aztán elkezdett énekelni, így:

„…szágba Lengyelorkészül

anyjához

,tóban fekete

fürdik kacsa Kis-”

Aztán Mama azt mondta: – Egészségedre! – mire Kobak kifújta az orrát, majd tüsszentett egy nagyot.

– Köszönöm, nem kérek – mondta Kobak, majd Mama megkérdezte: – Nem kérsz egy almát?

A következő percben Mama hazaérkezett, majd visszahátrált a piacra.

Kobak gyorsan rendet próbált rakni, hogy ha Mama hazajön, ne haragudjék, majd szétszórta a játékait. Most indult Mama a piacra. Még ezután otthon volt, és elmosogatta a reggeli edényt. Kobak megköszönte a reggelit, felállt az asztal mellől, és egyszer csak ott ült a reggeli mellett. Már csak egy falatja volt hátra, aztán kettő, aztán három… aztán az egész karéj. Mama megkente a kenyeret vajjal, aztán leszelte, aztán elővette a kenyeret a kenyérruhából. A tej felfutott púposra, aztán melegedett, aztán odakészítette Mama, aztán begyújtotta a tüzet, és behozta a tejet.

Kobak most visszahátrált a szobába, felvette a kötött kabátot, utána alá a blúzt, nadrágot, alá a harisnyát, kisgatyát. Aztán megtörülközött, aztán megmosakodott, aztán kibújt az ágyból, aztán felébredt.

Még ezután pedig aludt egész tegnap estig, míg el nem aludt.

Óra-mese

Kobak leült leckét írni. De ma valahogy nem volt kedve kinyitni a füzetet.

– Egy kicsit lustálkodok – mondta az órának, de ahogy odanézett, látta, hogy az óra megállt.

– Remek – mondta –, akkor még rengeteg időm van.

Azzal elkezdett jóízűen lustálkodni. Lustálkodott, lustálkodott, de egyszerre csak nagyon furcsa lett, hogy az óra állt rendületlenül.

– Hátha elromlott – nyugtalankodott. – Írok egy kicsit, hátha már késő van.

Azzal írni kezdett, s ahogy felnézett véletlenül, látta, hogy az óra jár, mintha meg se állt volna.

– Ejha! – kiáltott fel. – Akkor mégse romlott el.

És most már azért kezdett el lustálkodni, hogy lássa: megáll megint az óra?

Megállt.

– Mért állsz meg? – kiabált Kobak az órára. – Bele fogsz zavarodni a végén. A végén már te se fogod tudni, hány óra van!

De az óra csak állt tovább.

– Na, ha nagyon akarod, írok neked egy kicsit – sandított Kobak az órára. – De csak a számtant írom le, mert az nagyon könnyű.

Számolni kezdett, s az óra járt megint, mintha mi sem történt volna.

– Nahát ez jó vicc! – nevetett Kobak, de mintha nem igaziból nevetett volna. – Azért is lustálkodok még egy kicsit.

Az óra megint megállt.

– Majom! – nyújtotta ki a nyelvét Kobak az órára. – Utánozó majom! Neked az a dolgod, hogy járj. Semmi közöd hozzá, hogy egy kicsit lustálkodom.

Az óra most visszafelé kezdett forogni.

– Rád se nézek! – toporzékolt most már Kobak.

De minél jobban toporzékolt, az óra annál gyorsabban forgott visszafelé.

Kobak addig toporzékolt, míg akkorát nem kordult a gyomra, hogy elfelejtett tovább toporzékolni.

– Éhes vagyok, Mama! – kiabált, de Mama bejött, megnézte az órát, és azt mondta nyugodtan:

– Korán van még vacsorázni! – azzal már ki is ment.

Kobak ott maradt éhesen a visszafelé forgó órával.

Gyorsan leült, és megtanulta a három szakasz verset. Az óra most rendesen járt, mintha sose forgott volna visszafelé.

Megtanulom előre a második három szakaszt is – határozta el magát Kobak, s hát az óra most szaladni kezdett előre. Kobak elővette a számtankönyvet, és megoldott egy feladatot, amit föl se adtak. Az óra úgy forgott előre, mint akit kergetnek. Kobaknak erre olyan jó kedve kerekedett, hogy hangosan énekelni kezdett.

– Nem vagy éhes? – jött be Mama csodálkozva. – Itt a vacsora ideje – mondta, és úgy nézett az órára, mintha egészen közönséges óra volna.

De ti tudjátok, hogy nem az.

(Forrás: Kobak könyve – Koinónia, Kolozsvár, 2002)