Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Jakab Villő Hanga

Jakab Villő Hanga

Így írok én...

Kézfogás az irodalommal

„Erdélyi ifjúsági sci-fi, fantasy” – így jellemezte egy mondatban saját, a disztópia kategóriájába sorolható regényét Zágoni Balázs kolozsvári író, A Gömb jövőbeli fantáziavilágának megalkotója.  Az íróval beszélgetve bekukkantottunk az alkotói műhely titkaiba. Sőt, Zágoni Balázs egy másik ifjúsági sci-fit is ajánlott a Cimbora olvasóinak.

Így írok én...

– Honnan jött a regény témája?
– Arra emlékszem pontosan, hogy 2013. január 2-án leírtam játékból egy-két oldalt. Elkezdtem egy történetet, és egyre folytatódni akart. Fél év alatt meglett az első változat. Először az ötlet jött, hogy mi lenne, ha volna egy tökéletes Gömb, valaki vagy valami, ami megjelenik az életünkben. A jövőbe helyeztem a történetet, ezért ennek megfelelően ki kellett találni, hogy milyenek lesznek a jövőbeli falvak, városok, mi lesz a mai drónokból például. Bár van egy fantasztikus elem a történetben, nagyon következetesnek kell lenni, ezt várja az olvasó is.

– Mennyire szól a történet a mi világunkról? A ma létező kalandokról vagy a ma létező szegénységről... Biztosan ma is vannak srácok, akik gombászásból élnek, vagy éppen levendulát árulnak a megélhetésért.

– Én is gombásztam a nyolcvanas években gyerekként, és elég jó volt egy kis túróval megsütni, amit leszedtünk, vagy tokányt készíteni belőle. Nem volt elsődleges megélhetési forrás, és mi a városban éltünk. A regényben azért lehet érdekes ez a vonal, mert a főszereplőnek nem egy lecsúszott család gyerekeként kell megtapasztalnia ezt a létmódot, hanem egy értelmiségi családban, ahol a szülők döntésének következménye ez az életforma. De aztán a főhős szembesül a várossal, ennek jótéteményeivel és az iskolával is.

A disztópia a jelenleginél romlottabb, sötétebb képzelt világ, társadalom. A disztópikus társadalmat ábrázoló művészi alkotások többsége a jövőben játszódik, a gyengébbeket elnyomó társadalomban. A „mi lesz az emberiséggel, ha így folytatjuk, vagy ha valamilyen katasztrófa ér bennünket?” gondolat kiterjesztéseként képzelhetünk el lehetséges disztópiát, disztópiákat. A disztópia ellentéte az utópia, amely egy tökéletes világ. Eljátszottál már a gondolattal,
milyen volna egy tökéletes világ, ahol mindenki szabad, egyenlő és boldogan él?


– Miért vevők a fiatalok a disztópiákra?
– Ma nagyon kritikusak a fiatalok, és pontosan látják, hogy sok minden nem működik jól a mai társadalomban. Nem tiszta disztópiát akartam írni, mert ellentmondásos a társadalom is: van a regényben kirekesztés, ahogyan ma is van, de a városban, túl egy nagy összeomláson, elég jól élnek. Fontos a kettősség: sok mindent ki tudunk találni, de eddig, amikor valamit megoldottunk, újabb problémákat is létrehoztunk.
– Szándékos a könyv filmszerűsége, elképzelhetőnek tartod a megfimesítését?
– Nagyon örülnék neki, de még egyetlen hollywoodi stúdió sem keresett meg (mosolyog). Az, hogy sokat foglalkoztam filmekkel, biztosan hatott rám. Ugyanakkor a tömör mondatok, a vizuális írásmód már a Barni-könyvekre is jellemző volt. Így írok én.

ZÁGONI BALÁZS: A Gömb
(Móra Kiadó, Budapest, 2018)
– részlet –

A Gömb mindenben a drón ellentéte, noha ez is, az is repül. A Gömb tökéletesen átlátszó, hangtalan, nincs hajtóműve, kamerái, fegyverei. Egy hibátlan, átlátszó kerek valami. Körülbelül akkora, mint én. Rengeteget hallottam már a Gömbről, de életemben most először látok egyet. Olyan, mint egy hatalmas szappanbuborék, amely nem pukkan szét, és oda száll, ahova akar. Vagy ahova titkos tulajdonosa irányítja. A kolóniákban sok szó esik a Gömbről – vagy Gömbökről, hiszen azt sem tudni biztosan, hogy egy vagy több van belőle. De még soha senki nem látott két Gömböt egyszerre. És azt sem tudjuk, hogy ki irányítja őket. Lehet, hogy a Város. De nem hasonlít a drónokhoz és semmi egyébhez, amit eddig láttam. Sokkal inkább a kormányzaté vagy valami titkosszolgálaté lehet. De mivel szabad szemmel látható, túl titkosnak sem nevezném. Annyi biztos, hogy sokan félnek tőle, főleg mi, gombászok. Főleg a családunkban. Apám egyszer már leültetett, és elmondta, hogy a nagybátyámat egy ilyen Gömb rabolta el, amikor nyolcéves voltam. Két hét után került elő, és soha többé nem volt olyan, mint azelőtt. Mintha megbolondult volna. De ezt csak apám elbeszéléséből tudom, mert nagybátyámat utoljára nyolcévesen láttam, amikor visszatért a Gömbből, és apámmal beszéltek négyszemközt a konyhában. Az elején nyugodtan, aztán egyre idegesebben. Legalábbis apám egyre idegesebb lett. De nem kiabáltak, mindvégig fojtott hangon beszéltek, gondolom azért, hogy én ne halljam. Nagybátyám végül felállt, kijött a konyhából, két kézzel felemelt, és a szemembe nézett. Volt valami mélységesen szép abban, ahogy nézett. De kicsit ijesztő is volt. Apámra pillantottam. Akkor láttam könnyes szemmel először. Nagybátyám letett, elment, és többé nem tért vissza. Ma reggel viszont, mielőtt apám elengedett volna, a következőket mondta:
– Azt már tudod, hogy mit ehetsz és mit ihatsz az erdőben. Tudod, hogy mi mérgező. Az állatokat is ismered, noha nem valószínű, hogy veszett mókuson vagy rókán kívül bármivel is találkozni fogsz ebben az évszakban. A drónokról az előbb elmondtam mindent, amit tudnod kell. De egyvalamit nem mondtam el eddig. Nagybátyád öt évvel ezelőtt, mikor utoljára kilépett ezen az ajtón, nem utazott el külföldre, ahogy azt korábban mondtam neked. Érte jött egy rendőrkocsi, és elvitte.
Az az igazság, a kolónia döntött úgy, hogy átadjuk nekik, cserébe további húsz hektár erdőért, ahol gombászhatunk. Én nem szavaztam az ügyben, tartózkodtam… De nem azért egyeztem bele, hogy átadjuk a testvéremet, mert nagyobb vadászterületet akartam a kolóniának. Tudod, hogy nem tennék ilyet. A többiek ötlete volt, hogy ha már átadjuk, legalább kérjünk valamit cserébe. Igaziból azért adtuk át, mert nagybátyád, a bátyám veszélyes lett mindnyájunkra nézve.

Tudod, egyszer beszállt a Gömbbe. Azt mondta, azért, mert rendőrök üldözték, és már nem tudott hova bújni. Két hétig nem láttuk. Nem tudom, hogy ezalatt mi történt vele, de azt gondolom, hogy valami rafinált agymosáson mehetett keresztül. Sokkal kedvesebb, megértőbb és segítőkészebb volt utána, mint előtte. Ennek először nagyon örültem. De valahogy a dolgok mindig rosszul sültek el, ha a közelben volt. Akkor történt meg először az, hogy a Szürke Dűlőn – hallgatólagosan jóváhagyott gombászterületünkön, ahol addig soha nem bántottak – meglőtték a Sántha-ikreket. Alig élték túl, emlékszel. Azután kezdődött az influenzajárvány, utána kezdtek zaklatni a rendőrök éjszakánként is, ahányszor csak összeültünk a vénekkel. – Így nevezte Apa azokat a társait, akikkel tíz éve együtt alapították a kolóniát. – És mindig pontosan tudták, hol vagyunk. Pár hét alatt odajutottunk, hogy a társaság egyik fele már nem mert kimenni élelemért, a másik meg nem tudott, mert beteg volt vagy sebesült. Nem tudom elképzelni, hogy mit tettek vele. Jeladót ültettek a bőre alá? Egyszer teljesen levetkőztettük, ő hagyta, nem szólt semmit, de nem találtunk rajta semmi különöset. Mivel a viselkedése is nagyon megváltozott, azt gondoltuk, sokkal valószínűbb az, hogy rávették, hogy folyamatosan jelentsen rólunk. Nem tudom, miért, de azt gondolom, szándékosan csinálta. Meggyőződésből. A maga agymosott módján tudatosan. De akárhányszor kérdeztük tőle, mi is történt valójában, csak repülésről és csodálatos képekről beszélt valami teljesen idegen lelkesedéssel. Ami azelőtt abszolút nem volt jellemző rá. Ezért jól figyelj rám, Vik. Ha véletlenül szorult helyzetbe kerülsz, a Gömbbe soha ne bújj be! Soha! Ugyanis az a valódi csapda. Azt akarják, hogy végső kétségbeesésedben oda menekülj. Pontosan ez a céljuk. Sajnos nem tudom, hogy kik. De az biztos: nem a barátaink.
* * *
És most itt a Gömb közvetlenül előttem. Kicsit olyan, mint amikor rémtörténetek tucatja után végre először láttam egy igazi, élő farkast. Nem üvöltött, nem akart rám rontani, nem jött utána egy egész falka, egyedül volt, és étel után kotorászott a szeméttelepen. Apa mutatta, hogy né, egy farkas. De éreztem a benne rejlő erőt és a lappangó fenyegetést. Ahogy most a Gömbben is.
A Gömb megmozdul, lassan leír egy kört, majd leereszkedik a második bunker mellé, valamicskével közelebb hozzánk. Ekkor megint hallom a korábbi zúgást, és végigfut a hideg a hátamon. Megtaláltak! Bokira nézek, de ő mindig később hallja meg. A tekintetemből megérti, hogy baj van. Mindketten felpattanunk. Most merre? A drónok az erdő felől jönnek, amerre lelőtték Galyat, tehát arra nem mehetünk. Vagy a vasúti töltés felé, vagy ki a mezőre a gyakorlótéren. A drónok hirtelen megállnak, úgy száz méterre tőlünk, a fák fölött. Még nem láthatnak minket. Talán nem. A hang alapján most is kettő van, lehet, hogy ugyanazok, nem látom tisztán. Piros lézernyalábok villognak. De túl messze vannak ahhoz, hogy minket elérhessenek velük, és úgy tűnik, maguk alá, a földre céloznak. Nem tudom, mire. Ekkor veszem észre, hogy egymás után több helyen is fellobban a nedves, kora tavaszi avar. Nagy füsttel ég, pillanatok alatt füstfalat képez, amely elzárja az utunkat visszafelé. A füstöt a hajtóművek szele is felénk fújja. Másodperceim vannak csak a döntésre, utána már marni fogja az amúgy is sérült nyálkahártyámat a füst, és elkezdek fulladozni. Visszafordulni nem lehet, ott várnak a drónok. Marad a töltés és a mező. Valamiért úgy érzem, hogy az egyedüli észszerű megoldásnak tűnő vasút igazából csapda. Le fognak lőni. Vagy akkor, amikor átmászunk a kerítésen, vagy amikor a síneken futunk át. Végig védtelenek leszünk. A gyakorlótér felé pedig nem látnak, legalábbis most nem, a füst miatt. Az első bunkerig kéne eljutni, az nincs olyan messze. Ha már bent vagyunk, lőhetnek. Valahogy érzem: ha ezek most nem lőnek le, ha sikerül élő rendőrökkel találkoznunk, jobban járunk. Lehet, hogy bezárnak, az is lehet, hogy megvernek, de nem lőhetnek le semmiképp, hiszen itt a nyílt terepen tisztán fogják látni, hogy kiskorúak vagyunk.
– A bunkerbe! – kiáltom Bokinak, és már érzem is a fojtogató füstöt. Rohanni kezdek, s közben próbálok még utoljára mélyet lélegezni a tiszta levegőből. Nem nézek hátra, csak rohanok, ahogy tudok. Még harminc, még húsz, még tíz, még öt méter… Itt vagyok!  Mielőtt beugrom a bunkerbe, még hátrapillantok, és két dolgot veszek észre. Boki nem jött utánam. A drónok viszont igen.
A bunker hátát beásták a domboldalba, és masszív vasbeton fala van. Bent nincs senki, viszont az első meglepetés az, hogy ajtaja sincs. A bejárat melletti falhoz lapulok. Így ha egy drón teljesen leereszkedik, szembe a bejárattal, akkor sem láthat meg. Lőni ugyan belőhetnek, de maximum a falakról lepattanó betondarabkák találhatnak el. Az is veszélyes, de semmiképp sem halálos. Lélegzet-visszafojtva várok, s remélem, hogy Boki beugrik mellém. Ugyanakkor tudom, hogy ha eddig nem tette, ezután már nem fogja. A drónok hangja még erősödik egy darabig, aztán állandósul. Azt hiszem, nem jönnek közelebb. Lehet, hogy feladják. Tudják, hogy ide nem lőhetnek be. Óvatosan kipillantok, de nem látom a gépeket. Valószínűleg fölöttem vannak. Annyira azért nem merem kidugni a fejem, hogy felfelé is lássak. Nem akarok úgy járni, mint Galy. Visszahúzódóm a fal mögé, és várok. Tompa puffanás hallatszik. De nem olyan, mint az erdőben, nem lövés. Kisebb erejű, mintha csak egy apróbb tárgyat dobtak volna le. Igen, biztosan ledobtak valamit, hallom, ahogy pattog és gurul a földön. Sziszegésre leszek figyelmes. A lábamtól fél méterre, a bejáratnál füstölög egy kis henger. Füstgránát! Tehát megint csak másodperceim vannak… Mély levegőt veszek, még mielőtt a füst elérne hozzám. Két lehetőségem van: vagy bent maradok, és akkor pillanatokon belül elájulok, esetleg meg is halok, ha, mondjuk, mérges gáz van  benne;  vagy kimegyek, és lesz, ami lesz. Inkább kimegyek, és fölemelem a kezem. Akkor látni fogják, hogy csak egy fegyvertelen gyerek vagyok. Ha így is lelőnek, akkor… De hátha csak könnygáz vagy altatógáz van a hengerben! Akkor jobban járok, ha maradok. Pillanatokon belül levegőt kell vennem, nem bírom tovább. Mintha távolodna a drón. Vagy ezt csak az oxigénhiány csinálja velem? Már nem érzékelek rendesen?
Kifutok a bunkerből. Pár méter még, és kijutok a füstből. Elesem, zihálva kapkodom a levegőt. Hátranézek. A drón olyan húsz méterrel mögöttem van, lassan repül, távolodik. Talán Bokit keresi. De a mozgásomra megáll és megfordul. Rohanni kezdek a következő bunker felé. Alig tíz méterre van. Hirtelen lelassítok. Még mindig előtte lebeg a Gömb. Vajon meg fogja akadályozni, hogy bejussak? A Gömb egészen közel lebeg a bejárathoz, de nem zárja el az utat. Éppen beugrom a bunkerbe, amikor a drón ismét fölém ér. Nem tudott vagy nem akart lelőni? Jó lenne, ha tudnám, mert lassan elfogynak a lehetőségeim. Bent zihálok a bunkerben, s arra gondolok, hogy Bokinak talán volt annyi esze, hogy nem hallgatott rám. Nem nekem kellett volna vezetnem a portyát, hanem neki. Mindent elrontottam! Csak legalább ő ússza meg. Ha áttört a füstfalon, vagy valahogy meg tudta kerülni, és visszafutott az erdőbe, estére otthon lehet.

Újabb puffanás, újabb füstgránát. Most pontosabban célzott a drón, egyenest a bunker közepébe. Mély levegőt veszek, mielőtt a füst hozzám ér, és próbálok tisztán és nagyon gyorsan gondolkodni. A harmadik bunker már jóval messzebb van. Esélyem sincs odaérni. Vagy maradok bent, vagy kibújok, és megadom magam, lesz, ami lesz. Vagy… a Gömb mindössze két méterre lebeg a bejárattól, most lejjebb is ereszkedett valamivel. Tisztán látom, hogy egy nyílás van rajta, amin be lehetne ugrani. Igen. S aztán? Aztán j ön az, ami Bátyóval történt…
Döntök: megadom magam. Felemelem a kezem, és kiugrom a bunkerből. A Gömb közvetlenül előttem, a drón meg úgy harminc méterre a Gömb mögött, távolabb és magasabban. A drón felé fordulok, hogy lássa az arcomat, hogy lássák: gyerek vagyok. De közben fél szemem a Gömbön, nehogy valami trükk legyen a dologban. Ekkor csapódik be az első lövedék a bunker falába, majd a második, jóval közelebb, a fejem mellett. Érzem, hogy egy lepattanó betondarab felhasítja a bőrt a halántékom fölött. Lendületet veszek, és fejjel előre beugrom a Gömbbe.
* * *
Kicsit olyan, mintha vízzel töltött matracra érkeznék. A Gömb a tehertől enyhén megereszkedik, és kilendül a helyéből. Puha és ruganyos. Rögtön felemelem a fejem, a drónt keresem az égen. Az máris közelebb jön a Gömbhöz, de néhány másodpercig csak helyben lebeg. Most látja meg a drón – vagy az, aki a drón kamerájának képét figyeli –, hogy még nem vagyok felnőtt. És békén fog hagyni. Legalábbis remélem, hogy ez történik. A következő gondolatom már az, hogy csak tudjak mielőbb kijutni a Gömbből. Szerencsére a nyílás vagy ajtó, amin keresztül beugrottam, továbbra is nyitva van. Tulajdonképpen nincs is ajtaja. Visszanézek a drónra, hogy na, mi lesz. És ekkor jön az első lövés. Ösztönösen kapom el a fejem a gömb felületétől, és behunyom a szemem, várom az ütést, amitől mindennek vége lesz. De csak a robbanást hallom, és egy lökéshullámot érzek. Kinyitom a szemem, és végignézem azt, amit élő ember aligha látott: látom a torkolattüzet, a hüvelykujjnyi lövedéket, amint felém repül, majd felrobban a Gömb felületén, épp az orrom előtt, újból és újból, amíg a drón tölténytára üresen nem kattan. Végig csak egy kis rázkódást érzek, semmi többet. Ekkor érkezik a második drón az erdő felől. Megáll a levegőben az első drón mellett, és tüzelni kezd. De csak három töltényt lő ki, majd   abbahagyja, és lassú, köröző mozgásba kezd a Gömb körül. Ekkor döbbenek rá: a nyílást keresi, amin beugrottam. Ha azon be tud lőni, végem van. A Gömbben nincs hová bújni. Gyorsan hátrafordulok, és észreveszem, hogy az ajtórés szűkülni kezd, majd teljesen eltűnik. Felnyerítek örömömben. Úgy vihogok, mint aki megbolondult. Mindenről megfeledkezem, és rátapasztom az arcom a Gömb falára, úgy várom vigyorogva a következő sorozatot. És érkezik. Nem tudom, hány lövedék csapódik be, de rengeteg. A végén el kell vennem az arcom, mert a gömb burkolata felhevült a sorozatos robbanásoktól.
Kint füst van a sok lövéstől, meg talán az avartűztől is, ennek a szagát bent is jól érzem, noha egyáltalán nem fullasztó. Tehát a golyó nem jut át a Gömb falán, de a levegő igen. S mintha ugyanerre a következtetésre jutna a drón irányítója is: a második drón ebben a pillanatban lő ki egy füstgránátot, pont a Gömb alá. Hoppá: ha a Gömb itt marad, és az ajtaja is zárva marad, akkor csapdába kerülök. Akkor csak abban reménykedhetek, hogy nem ideggáz vagy ilyesmi.
De talán épp az a cél, hogy elájuljak, és ellenállás nélkül el tudjanak szállítani! Lélegzet-visszafojtva várom, hogy mikor kezd a gáz beszivárogni a Gömbbe. De ez nem történik meg, mert emelkedni kezdünk. Már egy magasságban vagyunk a drónokkal. Már fölöttük. Már jól körül tudok nézni, és amennyire ellátok, szerencsére nem látom Bokit vagy a holttestét. Az avartűz nem terjedt el nagyon. Boki, ha akart, át tudott törni rajta. Már a vasúti síneket is magam alatt látom, és a városból is egyre több látszik. A látványtól tátva marad a szám. A két drón felsorakozik mögöttünk. Ez az a pillanat, amikor ismét elfog a pánik. Semmi egyebet nem tettem, éppen csak azt, amitől Apa annyira óvott: belesétáltam a csapdájukba! A drónok bekergettek a Gömbbe, és most oda visznek, ahova akarnak. Ellőtték az összes golyót, hogy azt higgyem, a Gömb véd meg tőlük. És most a foglyuk vagyok!

Már majdnem elérjük az alacsonyan álló gomolyfelhőket, amikor gyorsulni kezdünk. Olyan erővel, hogy beletapadok a gömb görbületébe, és levegőt venni is alig tudok. Egyszer olvastam Apa egyik könyvében valamit a G-kről. Próbálom felidézni, mi az a gyorsulás, aminél már kezdenek leszakadni a belső szerveim. Remélem, azt nem érjük el. Egyébként ha tudnám is, hogy mennyi, ebben a Gömbben nemhogy gyorsulásmérő, de még egy iránytű sincs. Egy botkormány sincs. Akár idegen élőlény is lehetne, vagy ufó, mert semmihez nem hasonlít, amit eddig láttam.

A felhők alatt repülünk, egyre sebesebben. A drónok még követnek, de kezdenek lemaradni. Az az érzésem, hogy a Gömb kereket akar oldani a drónok elől, és ez a gondolat felébreszti bennem a reményt. Félelmetes sebességgel repülünk, amikor hirtelen még feljebb emelkedünk, és becsapódunk a felhőbe. Egy éles kanyar; nem tudom, mennyit fordulunk, mert semmit nem látok. Drónokat sem. Valami kis bizalom ébred bennem a Gömb iránt, de a következő pillanatban szertefoszlik: a józanabbik énem azt mondja, hogy nem a drónokat akarja lerázni, csak azt akarja, hogy ne tudjam, milyen irányba és milyen messze megyünk. Engem akar összezavarni. Valószínűleg egy titkos bázisra visz, nem kell tudnom, hova. Teljes erőmből nekifeszítem a lábam a Gömb falának, majd rúgni kezdem. Persze semmi nem történik, ugyanúgy száguldunk tovább, mint eddig.
– Ki akarok jutni – suttogom. – Tegyél le! – ordítom a következő pillanatban, és csodálkozom, hogy nem úgy hangzik, mintha egy zárt valamiben kiáltanék, sokkal inkább, mintha kint, a szabadban. Ekkor a gömb hirtelen fejjel lefelé fordul, és én gyakorlatilag a fejemre esem. De nem ütöm meg magam, csak a nyakam fáj kissé. Ekkor kiemelkedünk a felhőkből. Arcom a gömb falára tapad, és felhőket látok magam alatt, tehát azt is hihetném, hogy rendesen ülök, és felfelé nézek. De a gravitáció jelzi, hogy nem: a „fejemen ülök”, és lefelé nézek. Oké, megértettem: most nem én dirigálok. Visznek, és ez van. Megfordulok, feltápászkodom, megtapogatom a fejem a halántékom fölött, ahonnan már csak gyengén szivárog a vér. Nem mély a seb. Körülnézek, drónoknak nyoma sincs. A mögöttünk lenyugvó nap narancsszínűre festi alattunk a felhőket. Gyönyörű… Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen a repülés. Már apámék sem utaztak soha repülőn, állítólag nagyapám volt az utolsó, aki repülőgépen ülhetett, mert akkoriban még egészen olcsó volt, utána viszont megfizethetetlenül drága lett. De a nagyapámat nem ismertem.
Kelet felé repülünk, állapítom meg. Most nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha megérkezünk. Túl sok minden történt ma. Már nincs erőm félni, csak csodálni akarom a látványt. Olyan megtévesztő, mintha a felhők szilárd anyagból vagy valami ruganyos habból lennének, ha rájuk nézel, elhiszed, hogy megtartanak. Milyen csalóka… A nap hamarosan lebukik, és gyorsan sötétedni kezd. Apám már valószínűleg aggódik értem. Ha Boki hazaért, akkor lehet, hogy már az egész kolónia engem keres. Nem, nem akarok a rendőrök vagy ügynökök kezére kerülni! Vajon lesz-e bármi menekülési lehetőségem, amikor leszállunk?
Ebben a pillanatban a Gömb nagyon meredeken süllyedni kezd. Berepülünk a felhőkbe, de néhány másodperc múlva már kint is vagyunk. Alattunk a szürkületben erdőket, mezőket meg valami kopárabb, sziklás részt tudok kivenni. Nagyon gyorsan közelednek. Pillanatok múlva be fogunk csapódni. Lehet, hogy azt a Gömb túléli, de én biztosan nem. Ekkor viszont elkezd lassítani, úgyhogy fejjel előre esek. Próbálom kitámasztani magam. Teljesen lelassulunk, és puhán landolunk egy tisztáson. A rés kitágul. Szédülten, de azonnal kibukfencezem. Rendőröket nem látok semerre, szédelegve futni kezdek az erdő felé. Arra tartok, amerre a legkevésbé sűrű, hogy időben vegyem észre, ha valaki vár rám. De kihaltnak tűnik minden. Bevetem magam a fák közé, végre megállok, kifújom magam, és visszanézek a Gömbre. Egy helyben lebeg, fél méterrel a föld fölött, a tisztás közepén.

Mi van, ha valamiért mégis a pártomat fogta, és szándékosan hamarabb landolt, hogy legyen időm elmenekülni, amíg ideérnek a rendőrök? Mi van, ha segíteni akart?

De most merre menjek? Leülök egy bükk mögé, és várok.

Megjelent a Cimbora 2018/6-os számában

Odaát

Jakab Villő Hanga

Odaát

Zágoni Balázs Fekete fény című sorozatának második, befejező része

Cimbi olvasólámpája

Számos kérdés megválaszolatlanul marad, Viknek pedig menekülnie kell a Városból – ezzel zárul a Fekete fény első része, A Gömb, és valahonnan innen indul tovább a második, befejező rész is. Az első hang, amelyet hallunk a frissen megjelent kötetben, az Odaátban, nem a Vikké, hanem a barátnőjéé. A közelmúlt eseményeit Ajla szemszögéből látjuk először, ő azonban, az olvasóhoz hasonlóan, nem tudja, hogy merre lehet Vik.

Read More