Szilágyi Domokos a Máramaros megyei Nagysomkúton született 1938. július 2-án (hetvenöt éve lesz ennek idén nyáron). Szatmárnémetiben érettségizik, 1955 és 1959 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója, majd újságíró Bukarestben 1973-ig. 1970-től betegnyugdíjas, élete vége felé pedig visszakerül Kolozsvárra. Betegen, gyötrő lelki válsága közepette önkezével vet véget életének 1976 őszén. Utóélete sem kevésbé nyugtalan: az elmúlt években heves, zömében nem alkotói munkáját érintő vitákat keltettek azok a rendre felbukkanó információk, amelyek a Ceauşescu-rendszer titkosrendőrségével, a Szekuritátéval való kapcsolatára világítottak rá.
Költészete változatos, gazdag hangvételű és formavilágú, megtalálható benne mind a népköltészet felől érkező hatás és fogalmazásmód, mind az újat kereső (neo)avantgárd kísérletezés (például szívesen elegyítette a stílusokat és hangnemeket, használt szójátékokat és nyelvi leleményeket). Könnyedén kezeli a verselés eszközeit, hatásos képekben, „köznapi” metaforákban nyilvánul meg szövegeiben, mindehhez szerencsésen járul hozzá gazdag műveltsége. Írásaiban gyakran találkoznak a lét alapvető és egyetemes kérdései, problémái a személyes dilemmákkal, vívódásokkal – mindez sokszor legyőzhetetlennek mutatkozó ellentmondások mentén (esetében ilyen volt például a közösséghez tartozás és a gyötrő magányérzet szembenállása). Paródiái, játékosan derűs írásai felvillantják szikár, mégis ragyogó humorát. Lírája zeneiségét remekül jelző gyermekversei, ifjabb olvasóinak szánt kisprózái is különleges színfoltját képezik irodalmunk megfelelő vonulatának.
1956-ban közölte első versét, fontosabb kötetei a következők: A láz enciklopédiája (1967); Búcsú a trópusoktól (1969); Fagyöngy (Palocsay Zsigmonddal; 1971); Sajtóértekezlet (válogatott versek, 1972); Felezőidő (1974); Öregek könyve (Plugor Sándor rajzaival, 1976); Tengerparti lakodalom. Hátrahagyott versek (1978).

Első felesége, Hervay Gizella szintén jelentős költő. 1934. október 10-én született Makón, 1946 táján kerül a Szilágyságba. Zilahon érettségizik, 1952–53-ban a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola diákja, 1953-ban átiratkozik a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. 1956-ban államvizsgázik, 1957-ig a Napsugár munkatársa, aztán Bukarestben az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozik. 1959–1961 között a bukaresti magyar líceum tanára. Később (1964–66) a Művelődés belső munkatársa, majd 1968–1971 között újra az Ifjúmunkásnál dolgozik. 1976-tól Magyarországon él, a Móra Ferenc Könyvkiadó munkatársa. 1982 nyarán öngyilkosságot követ el.
1963-ban jelent meg Virág a végtelenben című debütkötete, amelyet aztán több verskötet (köztük 1978-ban A mondat folytatása című válogatás is), illetve több, gyermekeknek szánt könyv (köztük a híres Kobak-történeteket sorjázó néhány kötet) követett. Összegyűjtött versei Az idő körei címmel, Balázs Imre József gondozásában jelentek meg 1999-ben.
Hervay költészete leginkább az emberi viszonyok, a személyes kapcsolatok világát vizsgálja, egyén és közösség, illetve társadalom viszonylatában is, sajátos érzékenységgel és képiséggel. Vasy Géza irodalomtörténész szerint ennek a lírának a tragikuma három forrásból származik: „a női sors számtalan megoldatlan s alighanem megoldhatatlannak is mutatkozó gondja”, emellett az, hogy a szerző „nem jóléti társadalomban élt, s tovább mélyítette az, hogy e társadalom antidemokratikus is volt”, valamint „a már széthullott család pusztulása: egy nagy költő végelszámolása, s az új nemzedék, az utód, a reménység elhullása”.

Szilágyi Domokos és Hervay Gizella 1961-ben született fia, Szilágyi Géza Attila (Kobak) az 1977-es bukaresti földrengés áldozata lesz. Mindhárman ugyanabban a sírban nyugszanak a kolozsvári Házsongárdban. Hervay 1978-ban megjelent, Kettészelt madár című kötetében állított emléket férjének és fiának.

Alábbiakban a két szerzőtől származó írásokat találtok, amelyek – azon kívül, hogy élményszerű olvasmányok gyermeknek és felnőttnek egyaránt – jelzik: a játékosság, a derű, a zeneiség és a megtartó ritmus képesek oldani valamelyest a mindennapok sújtó nehézségeit is, az alkotás örömének hullámhosszán.

Nagy hegyek ormán
ülnek a felhők;
föl ki tud érni?
gyermek-e? felnőtt?

Ülnek a felhők
nagy hegyek ormán,
fölér a gyerek is
felnőtt-formán.

Gazdagság

Nem vágyom semmire:
Gazdag vagyok.
Gazdag vagyok:
nem vágyom semmire.

Megbocsátás

Belébotoltam egy kőbe,
a nyavalya törje ki!
De megbocsátottam neki.

Tréfás mese

Mondja egyszer
édesapám:
– Hallod, fiam,
Péter!
Kifogyott már
a padláson
a jó kolbász-
étel,
rakj szekérre
két pár ökröt,
s fogj be négy zsák
lisztet,
eredj vélük
a malomba,
s hoztok, amit
visztek!

Én a széna-
hányó villát
két marokra
kaptam,
az ökröket
sürge-fürgén
szekérkasba
raktam,
befogtam a
négy zsák lisztet,
s: – Gyű te! hojszra!
csára!
Oly igaz, mint
hogy a nevem
Bokorugró
Sára.

Pali molnár ül a parton,
s mint a szeszgyár,
úgy pipál.
Ráköszönök:
– Szép jó estét
fényes délben,
Senki Pál!
A minap még
itten láttam,
– hová lett a
malma?
Egykettőre
megkerítse
élve avagy halva!

Mondja erre:
– Biz a malom
meghűlt a sok
víztől,
reggel-este,
éjjel-nappal
köhécsel meg
prüszköl,
láza is van,
s mint egy dézsa,
földagadt az
orra;
– elment tán a
korcsomába
egy kis forralt
borra. –

Indulnék, de
jön a malom
szembe:
hát hóttrészeg!
S azt rikoltja:
– Itt se vagyok,
megyek és
eprészek!

Úgy elszaladt,
hanyatt-homlok,
kecskebukát
vetve,
mintha várná
az oldalban
eprészni a
medve.

Uccu, én se
voltam lusta,
a hátára
szöktem,
fölzabláztam-
kantároztam,
aztán –
köd előttem,
köd utánam,
elnyargaltunk,
s hogy megtértünk
este,
Pali molnár
pipált még s a
csillagokat
leste.

Az ám, de a
két pár ökör!
s hol a négy zsák
lisztem? –
Elmentek volt
megfürödni
lenn a patak-
vízben,
arra úszott
épp egy apró
szivárványos
ökle,
s bendőjében
eltűnt a liszt
s apám két pár
ökre.

A molnárnak
fájt a foga
egy kis szekér-
húsra,
nosza, nyomban
leütötte,
aztán meg is
nyúzta,
nyársra húzta,
megsütötte,
istenesen
beevett!
Mondta is, hogy
nem kóstolt még
ilyen finom
szekeret.

Mit tehettem?
hazamentem,
édesapám
várt már:
– Hát te, fiam,
ugyanbiza
hol a sújba
jártál? –

Elmeséltem,
hogy volt, mint volt,
ő meg nagyot
nevetett,
s úgy megdicsért,
majd letépte
kétfelől a
fülemet.

Réten

Legelész a csorda,
csudajó a dolga,
ha a nap feljött,
megeszi a felhőt.

Baktat a konda,
csudasok a gondja,
azt keresi, hol van
pocsolya a holdban.

Táncol a ménes,
szeme csudafényes,
homloka táján
kacag a szivárvány.

Aki az asztalt kigondolta,
nem csak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
„Ülj le, érezd otthon magad!”

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

Tréfás-mese

Kobak, mondd utánam:
Fafejűnek volt egy fakutyája,
Gumiembernek egy gumikutyája.
Fafejű egy fához kötötte fakutyáját.
Gumiember egy gumifához kötötte gumikutyáját.
Fafejű meglátta a gumikutyát,
Gumiember meglátta a fakutyát.
– Kutyagumi az orrodra, Gumikutya! – mondta Fafejű a gumikutyának.
– A kutyafáját ennek a fakutyának! – mondta Gumiember a fakutyának.
– Kutyagumi az orrodra! – mondta Fafejű a Gumiembernek.
– A kutyafáját ennek a Fafejűnek! – mondta Gumiember a Fafejűnek.
– Kutyagumi! – mondta Fafejű Gumiembernek.
– Fafejű! – mondta Gumiember Fafejűnek.
– Kutyagumi! – mondta a fakutya.
– Fafejű! – mondta a gumikutya.
A kutyafáját!

Fordított-mese

Úgy kezdődött, hogy Kobak visszaütött. Ezután Jóska lekent Kobaknak egy pofont, és Kobak csúfolni kezdte:
– Sóska, Jóska!
Most Jóska visszafelé kezdett lépegetni, Kobak is, és szépen eltávolodtak egymástól. Kobak egészen hazáig hátrált. Először kinyílt az ajtó, aztán fogta meg a kilincset. A kabát visszaugrott a fogasra, a cipő kifűződött. A cipőkefe Kobak kezében termett, kikefélte a cipőt, s egyszerre szörnyen poros lett. Mama épp vasalt, aztán elkezdett vasalni, s a ruhák mind gyűröttek lettek. A vasaló forró volt, egyszerre kihűlt.
Kobak behátrált a szobába. A szerteszórt játékok visszaugrottak a polcra. Kobak abbahagyta az éneklést, aztán énekelt, aztán elkezdett énekelni, így:
„…szágba Lengyelorkészül
anyjához
,tóban fekete
fürdik kacsa Kis-”
Aztán Mama azt mondta: – Egészségedre! – mire Kobak kifújta az orrát, majd tüsszentett egy nagyot.
– Köszönöm, nem kérek – mondta Kobak, majd Mama megkérdezte: – Nem kérsz egy almát?
A következő percben Mama hazaérkezett, majd visszahátrált a piacra.
Kobak gyorsan rendet próbált rakni, hogy ha Mama hazajön, ne haragudjék, majd szétszórta a játékait. Most indult Mama a piacra. Még ezután otthon volt, és elmosogatta a reggeli edényt. Kobak megköszönte a reggelit, felállt az asztal mellől, és egyszer csak ott ült a reggeli mellett. Már csak egy falatja volt hátra, aztán kettő, aztán három… aztán az egész karéj. Mama megkente a kenyeret vajjal, aztán leszelte, aztán elővette a kenyeret a kenyérruhából. A tej felfutott púposra, aztán melegedett, aztán odakészítette Mama, aztán begyújtotta a tüzet, és behozta a tejet.
Kobak most visszahátrált a szobába, felvette a kötött kabátot, utána alá a blúzt, nadrágot, alá a harisnyát, kisgatyát. Aztán megtörülközött, aztán megmosakodott, aztán kibújt az ágyból, aztán felébredt.
Még ezután pedig aludt egész tegnap estig, míg el nem aludt.

Óra-mese

Kobak leült leckét írni. De ma valahogy nem volt kedve kinyitni a füzetet.
– Egy kicsit lustálkodok – mondta az órának, de ahogy odanézett, látta, hogy az óra megállt.
– Remek – mondta –, akkor még rengeteg időm van.
Azzal elkezdett jóízűen lustálkodni. Lustálkodott, lustálkodott, de egyszerre csak nagyon furcsa lett, hogy az óra állt rendületlenül.
– Hátha elromlott – nyugtalankodott. – Írok egy kicsit, hátha már késő van.
Azzal írni kezdett, s ahogy felnézett véletlenül, látta, hogy az óra jár, mintha meg se állt volna.
– Ejha! – kiáltott fel. – Akkor mégse romlott el.
És most már azért kezdett el lustálkodni, hogy lássa: megáll megint az óra?
Megállt.
– Mért állsz meg? – kiabált Kobak az órára. – Bele fogsz zavarodni a végén. A végén már te se fogod tudni, hány óra van!
De az óra csak állt tovább.
– Na, ha nagyon akarod, írok neked egy kicsit – sandított Kobak az órára. – De csak a számtant írom le, mert az nagyon könnyű.
Számolni kezdett, s az óra járt megint, mintha mi sem történt volna.
– Nahát ez jó vicc! – nevetett Kobak, de mintha nem igaziból nevetett volna. – Azért is lustálkodok még egy kicsit.
Az óra megint megállt.
– Majom! – nyújtotta ki a nyelvét Kobak az órára. – Utánozó majom! Neked az a dolgod, hogy járj. Semmi közöd hozzá, hogy egy kicsit lustálkodom.
Az óra most visszafelé kezdett forogni.
– Rád se nézek! – toporzékolt most már Kobak.
De minél jobban toporzékolt, az óra annál gyorsabban forgott visszafelé.
Kobak addig toporzékolt, míg akkorát nem kordult a gyomra, hogy elfelejtett tovább toporzékolni.
– Éhes vagyok, Mama! – kiabált, de Mama bejött, megnézte az órát, és azt mondta nyugodtan:
– Korán van még vacsorázni! – azzal már ki is ment.
Kobak ott maradt éhesen a visszafelé forgó órával.
Gyorsan leült, és megtanulta a három szakasz verset. Az óra most rendesen járt, mintha sose forgott volna visszafelé.
Megtanulom előre a második három szakaszt is – határozta el magát Kobak, s hát az óra most szaladni kezdett előre. Kobak elővette a számtankönyvet, és megoldott egy feladatot, amit föl se adtak. Az óra úgy forgott előre, mint akit kergetnek. Kobaknak erre olyan jó kedve kerekedett, hogy hangosan énekelni kezdett.
– Nem vagy éhes? – jött be Mama csodálkozva. – Itt a vacsora ideje – mondta, és úgy nézett az órára, mintha egészen közönséges óra volna.
De ti tudjátok, hogy nem az.
(Forrás: Kobak könyve – Koinónia, Kolozsvár, 2002)