– Kulcsszavakban: melyek voltak életed legfontosabb történései?

– Banalitások, amelyek gyújtózsinórjai lettek a változó életszemléleteimnek. Az oviban a tízóraira felpakolt vajas kenyér íze; amikor hóvirágszedés alatt a hosszú, szőke hajam megtelt bogánccsal, és én örültem, mert azt hittem, hogy le kell vágni, édesanyám kifésülte végül, de amíg hazaértem, eljátszottam az új frizura gondolatával; amikor elolvastam Harry Pottert, és úgy döntöttem, hogy a képességvizsgán én nem Nyilas Misit elemzem, hanem őt, mert egyrészt azt kérték, hogy kedvenc irodalmi hősömmel tegyem ezt, másrészt nekem eszembe sem jutott Nyilas Misi, mert akkor csak Harry Potter járt az eszemben; amikor találkoztam egy olyan fiúval, akitől tükröt kaptam, jó nagyot, hogy lássam, ki vagyok, s amikor neki mondtam, hogy holtodiglan és holtomiglan; előtte, amikor két csík jelent meg a terhességi teszten, és amikor aztán már másnap boldogan vártuk, hogy a két csík már egy szívdobbanás legyen, s mi egy család. És egy fontos történés, amikor eljutott hozzám, hogy néha az a szakma, ha valaki létezik, és van, úgy, ahogy van, és ez nemcsak, hogy elég, de szükséges is.

– Hogyan élted meg Dóraként, akinek már családja van, hogy naplóin keresztül beszélgethettél a kamasz Dórival, aki rákos betegként egy-egy pillanatban egyedül nézett szembe a kilátástalansággal?

– Volt, amikor abba kellett hagynom az olvasást, mert olyan erősen rám törtek az emlékek, hogy nem tudtam szembenézni velük. Úgy szelídítettem meg a helyzetet, hogy emlékeim alapján írtam, ami épp bennem volt, és amikor nem találtam az emlékeimben, akkor tudatosan kerestem a naplómban a konkrétumok után. Így könnyebb volt. Aztán egy idő elteltével már tudtam úgy olvasni, hogy élvezzem, és hogy ne magamat olvassam, hanem egy kamasz lány naplóját, akit történetesen Dórának hívnak. Az, hogy rákos beteg volt ez a lány, nem sokból derül ki, mert a fő problémája nem maga a betegség volt, hanem a megváltozott élethelyzete, és legfőképpen testének a nem normális változása. És nem igazán volt egyedül, amit néha jól viselt, néha meg egészen rosszul.

– Milyen célt láttál magad előtt, amikor elkezdted írni a Fájdallamot?

– A legfontosabb az volt, hogy kiírjam és átfogalmazzam magamnak a történteket. Hogy könyv lett belőle, hogy mások is olvashatják, esetenként elérzékenyülnek tőle, már csak a finom ráadás. A cél megvalósult: nyilvánossá vált, így többé már nem egy el nem mondott történet, ami emészt és szavakat keres. Most, hogy könyvként él tovább, még fontosabb, hogy betekintést ad a kórházi létbe azoknak is, akik nem mernek kérdezni, akik számára tabu a rák.

– A Fájdallam megmutatja, hányféle viszonyulás létezik a társadalomban a gyógyíthatatlan vagy nehezen gyógyítható betegséghez: látjuk a gyógytornászt, aki nem keresi a beteg fiatal tekintetét, a takarítónőt, aki mindig sekélyes és sajnálkozó, de Marinkót is, aki egyszerűen meg meri kérdezni, hogy „félsz-e?”. Szerinted miért hallgat szinte mindenki a halálról, a betegségről és általában a másságról?

– Tudom, hogy nagyon nehéz voltam beteg kamaszként: állandóan változó hangulatom, hol hisztis, hol bölcs zen, és ezek között akár másodpercnyi eltérések. Szóval ezzel kell szembenéznie annak, aki nem beteg, de ott akar lenni a beteg mellett. Nem könnyű feladat, és ritkán vannak olyan pillanatok ebben az együttlétben, amikor beteg és nem beteg tud kommunikálni. De megéri.

Én egy védett műhelyben is dolgozom, ahol élethosszan tartó fogyatékkal vagy betegséggel kell együtt élniük a fiataloknak. Élvezem minden pillanatát, mert őszinte, emberi megnyilvánulásokat látok, valahogy a valóságuk igazibb.

– Sokféle testet látunk a Fájdallamban. Elsősorban a Dóriét, ahogy tükörbe néz, ahogy a teste, az érzései, az egész akkori élete összekötődik a gépekkel, a belé csepegtetett gyógyszerrel. De látjuk Iza gyönyörű kék szemét is, a szép kopasz hippi lányt vagy a „három kopasz, csillogó szkinhedet”, akik társasoznak egy kórteremben várakozva. Milyennek látod most az emberi testet, hogyan terjed ki a szépség határa?

– Sok időnek el kellett telnie, hogy a testemet végre szépnek lássam. Szerintem amúgy ez nem kórházi élmény hozománya, hanem egyszerűen benőtt a fejem lágya. Szoktam játszani egy játékot: nézem a testeket az utcán, lokálokban, bárhol, és folyamatosan válaszolok magamban arra a kérdésre, hogy az mitől szép. Közben meg azon veszem észre magam, hogy tökéletesen kisminkelt testek nem tetszenek, a tökéletesen kiedzett férfi testek sem. Szeretem felfedezni a testeken az emberek életét.

– Azt hiszem, a kórházi nyertes cékla-rajz („Fúj, cékla”) elég jól szimbolizálja a kamasz érdes humorú lázadását a betegséggel szemben: „fittyet hányni a társadalmi szabályokra, fikázni az életet. A céklát meg kell enni, mert attól jó lesz a vérkép, de ki is kell néha hányni. És ezt egy műben megörökíteni maga a gyönyör.”... Hogyan emlékszel arra a rajzra, mit jelent ma?

– Képzeld, a könyv megjelenése után Margit néni, a kórházi játszósnéni elküldte nekem a rajzot. Teljesen meglepő volt, hogy még létezik egyáltalán az a rajz, szembesülni vele pedig csoda. A cékla nekem ma is azt jelenti, amit akkor: utáltam zsigerből, ugyanakkor annyira látszott a jótékony hatása, hogy muszáj volt megadnom neki magam. Most is van ilyen, természetesen, hogy nem, nem, nem akarom, de aztán muszáj belátnom, hogy nincs mentség. Szóval van még bennem egy adag kamaszság…

– Hogyan változtatta meg az életed a Bátor Tábor? Mit jelent neked a Yuppi?

– A Bátor Tábor által új nézőpontot kaptam. Egyrészt velem egykorú, gyógyult és még kezelés alatt álló kamaszokkal ott először találkoztam, másrészt az önkéntesek, a felnőttek egy teljesen új világot alkottak nekünk: kérdezhettem a lányokat, hogy hogyan élték meg a kopaszságot, a kezeléseket, beszélgethettem okos, velem egykorúakkal. Az önkéntesek olyan példát mutattak nekem arról, hogyan érdemes élni, emberi kapcsolatokat építeni, hogy azóta is nagyon sokszor az akkori élményekből táplálkozom. A lehetőségek birodalmában találtam magam, nem a tiltásokéban. A Yuppi ennek a romániai megvalósulása kicsiben: alapításakor természetesen egy szép nagy álom lebegett az orrunk előtt, hasonló csodaország létrehozása, mint a Bátor Tábor. A tábor megalapítása olyan, mint egy gyerek születése, fokozatosan növekedő, saját élete és szabadsága van.

– Arról is írsz, milyen volt a legmenőbb középiskolában a tanárok legmélyebb hallgatása és érdektelensége a személyes történeteddel szemben. Úgy látom, arról is szól ez, ahogyan sokszor az oktatási rendszer elmegy a fiatalok valós élete mellett. Milyen felelőssége lenne ebben az iskolának?

– Azt látom, hogy noha az iskolában eltöltött idő egy gyerek és kamasz majdnem egész napját kitölti, köze sincs a valós élethez. Az iskola csak tantervet és leckéket látott, gyerekeket, érző lényeket, vágyakozó és példák után éhes kamaszokat nem. Minden csak intellektuális szinten működött, az érzelmi szinten semmi. Hogy most hol tart az iskola készségfejlesztésben, azt nem tudom, de hamarosan kiderül, hiszen a fiam ősztől iskolás lesz.

– Fogsz még írni? Ha ez a történet, a kórházszagú kamaszkoré itt véget ért, vannak-e másak, amelyek közben elindultak benned?

– Fogok, azt hiszem. Mostanában a házasság, a barátságok és a megcsalás kérdése foglalkoztat, de erről ennél többet nem árulok el, mert még én sem tudom. Egyelőre tapasztalatot gyűjtök.

Megjelent a Cimbora 2017/2-es számában