Vöröske a kifogott halait pucolja. Küllő, küsz, de van néhány sügér is. Késsel levakarja a pikkelyeket, felvágja a hasukat, átlátszó úszóhólyagjukat a talpával pukkasztja ki. Összegyűjti a belsőségeket a macskának. Lázasan iparkodik, a fehéren habzó tál fölé hajolva, és vigyáz, nehogy összevizezze magát.

Lepic asszony néha megengedi Vöröskének, hogy meglátogassa a keresztapját, sőt, azt is, hogy nála aludjon. Magányos és mogorva öregember, aki minden idejét horgászással vagy a szőlőben tölti. Senkit sem szeret, egyedül Vöröskét hajlandó elfogadni.

Mivel hamarosan négyet üt az óra, Vöröske izgatottan felébreszti Lepic urat és a bátyját, Félixet, akik a kertben, a diófák árnyékában alusznak.

Vöröske és bátyja a vecsernyéről igyekeznek haza, és nagyon sietnek, mert közeleg a négyórai uzsonna ideje. Félix, a nagy testvér, vajjal vagy lekvárral kent kenyérre számíthat, Vöröske pedig semmivel kent kenyérre, mert elhamarkodottan próbálta játszani a nagy embert, és kijelentette, hogy ő nem torkos. Szereti viszont az egyszerű dolgokat, rendszerint odaadással majszolja az üres kenyeret, és ma este is gyorsabban szedi a lábát, mint bátyja, hogy első lehessen az asztalnál.

Mivel már nemegyszer járt pórul éjszaka, Vöröske vigyázni szokott arra, hogy minden este megtegye a szükséges óvintézkedést. Nyáron ez könnyen megy. Kilenc órakor, amikor Lepic asszony ágyba parancsolja, tesz egy kört odakint, és ezáltal csendes éjszakája lesz.

Lepic úr és Ernestine a lámpa alatt könyökölve olvasnak, előbbi az újságot, utóbbi a jutalomkönyvét. Lepic asszony kötöget, Félix a lábát melengeti a kandallónál, Vöröske a padlón üldögél, és elmúlt dolgokra gondol. Pyrámusz, aki gyékényen szunyókált, hirtelen morogni kezd.

Jules Renard a 19. század második és a 20. század első felének, a magyar közönség által kevésbé ismert írója. Egyik legismertebb műve