Jules Renard
szerző
Szőcs Imre
fordító
Vöröske (7.)
Keresztapa
Lepic asszony néha megengedi Vöröskének, hogy meglátogassa a keresztapját, sőt, azt is, hogy nála aludjon. Magányos és mogorva öregember, aki minden idejét horgászással vagy a szőlőben tölti. Senkit sem szeret, egyedül Vöröskét hajlandó elfogadni.
Vöröske (7.)
– Hát itt vagy, öcskös!
– Itt vagyok, keresztapa – válaszol Vöröske, anélkül, hogy megcsókolná. – Előkészítetted már a horgászbotom? – Egy is elég lesz kettőnknek – mondja a keresztapja.
Vöröske kitárja az istálló ajtaját, és meglátja az előkészített horgászbotját. Mindig így ugratja őt a keresztapja, de Vöröske már ismeri a dörgést, és az öregember mániái egyáltalán nem bontják meg az összhangot kettejük között. Csak érteni kell a viccet.
– Ha őt ez szórakoztatja, engem nem zavar, gondolja Vöröske.
És továbbra is jó barátok maradnak.
Keresztapa, aki általában egyszer főz hetente, és egész hétre elegendő adagot, most Vöröske tiszteletére egy nagy fazék babot tesz oda főni, jókora darab szalonnával, és hogy jól induljon a nap, belediktál egy pohár tiszta bort.
Aztán horgászni mennek.
Keresztapa helyet foglal a vízparton, és gondosan letekeri a horgászzsineget. Hatalmas horgászbotjait nagy kövekkel rögzíti, és csak a nagy halakat halássza ki, amelyeket azon frissiben bebugyolál egy kendőbe, mint valami kisbabákat.
– Az a lényeg, hogy addig ne kapd ki a horgot, míg az úszód háromszor el nem merül.
– Miért pont háromszor?
– Az első nem jelent semmit: a hal csak csipkedi a csalit. A második már komoly: befalta. A harmadik a biztos: már nem szabadulhat. Nem szabad elsietni.
Vöröske a kisméretű küllőkre szeret pecázni, bokáig belegázol a vízbe, felzavarja maga körül, és a buta küllők sereglenek is köréje. Minden horogbedobásnál fog egyet. Nem győzi számolni őket a keresztapjának: tizenhat, tizenhét, tizennyolc...
Mikor keresztapa látja, hogy a nap delelőre hágott, elindulnak haza ebédelni. Jóllakatja Vöröskét fehérbab-főzelékkel.
Nincs ennél jobb étel, csak jól meg legyen főve. Szívesebben harapok egy csákány vasába, minthogy a bab ropogjon a fogaim alatt, mint a fácánszárnyban felejtett sörét.
VÖRÖSKE: Ez elolvad a nyelveden. Anya is elég jól szokta főzni, de azért nem ilyen. Spórol a tejföllel.
KERESZTAPA: Jólesik látni, hogy ilyen jóízűen eszel, öcskös! Lefogadom, otthon nem ehetsz kedvedre.
VÖRÖSKE: Minden attól függ, neki milyen az étvágya. Ha nagyon éhes, én is annyit ehetek, míg jóllakik. Mikor saját magának tesz repetát, nekem is tesz. Ha befejezte, én is befejeztem.
KERESZTAPA: Kérj! Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát!
VÖRÖSKE: Könnyű mondani, amúgy is egészségesebb, ha nem lakunk jól teljesen.
KERESZTAPA: És én, akinek nincs gyermeke, kinyalnám egy majom fenekét is, ha az a majom az én gyermekem lenne. Na, ezt rakd össze!
A napot a szőlőben fejezik be, ahol Vöröske hol azzal múlatja az időt, hogy a keresztapját nézi, ahogy kapál, hol a rőzsén heverészve zsenge fűzfavesszőt harapdál, az eget bámulva.
Szőcs Imre fordítása
