Amikor 1999-ben Budapesten, a Ludwig Múzeumban a CH – Mai svájci művészet című kiállítást láttam, talán akkor találkoztam először munkásságukkal. Több mint harminc évig dolgoztak együtt, azóta Weiss elhunyt, és nem tudom, alkotótársa miként látja a jövőt... A Mélycsarnokbeli kiállításuknak (2012. szeptember 27. – november 11.; kurátor: Angel Judit) újabb munkákat kellett volna bemutatnia, de közbejött a tragédia, így régebbi, ismert anyagot láthattunk.

A világhírű páros installációkat, filmet, fotót és különböző objekteket gyártott. Legismertebb munkájuk az 1987-es The ways things go (A dolgok menete) című dominóeffektusos videó, amelyben hétköznapi tárgyakat látunk úgy egy fizikai-kémiai láncreakcióban, hogy közben más kontextusba kerülnek, és elveszíthetik eredeti funkciójukat, játékosabban súlyosabbra véve a témát. Rube Goldberg machine szimuláció ez, arról a fickóról elnevezve, aki talán először tervezett ilyen láncreakciós munkákat, megihletvén svájci alkotóinkat. Ma már eléggé elterjedt dolog ez, biztosan találkoztatok már valahol hasonló megoldásokkal. Erről a munkáról az ok-okozat, a gravitáció, a káosz és a rend, az egyszeri és a megismételhetetlen témái jutnak eszembe.

Gumikerekek, löttyök, tárolók, léggömbök, gyertyák találkoznak és lendítik egymást mozgásba, előre. Van benne valami mágia, óriási feszültség, esendőség és szépség is, hisz egyszerűen hihetetlen, amit ezek a tárgyak produkálnak. 

Van egy making of-ja is ennek a filmnek. Azt mondják ők, hogy a készítés kitartó türelmet igényelt, és egyáltalán nem volt olyan szórakoztató, komikus, mint maga a végtermék.

Érdekes és izgalmas lehetett a kiállítást kísérő fizikaóra a Műcsarnokban. Olvasom, hogy a múzeumpedagógiai programban részt vevő diákok mozgó installációkat hozhattak létre szilárd és folyékony, esetleg légnemű halmazállapotú anyagokból a film mellé. De térbeli képregényt is készíthettek, történeteket találhattak ki a fotósorozathoz. Ezt megelőzően készült a filmhez vezető Equilibres (Egyensúly – Egy csendes délután) című, artistamutatványokat idéző fotósorozat 1984–85-ben. Ezeken a színes és fekete-fehér felvételeken háztartásbeli, konyhai tárgyakat láthatunk, amint egyensúlyoznak.

Művészeink egyszer ültek egy vendéglőben, és játszani kezdtek az asztalon lévő tárgyakkal, hogy agyonüssék az időt. Innen származott az ötlet, hogy ez egy sorozat is lehetne, de ez, gondolom, kódolható a néző számára. E tárgyegyüttesek múlandósága, átmeneti állapota csodás és játékos, törékeny, abszurd pillanatokat merevít ki az örökkévalóságnak. Egyetlen bizonyíték tárgyi létükre ez a sorozat, amelyben életnagyságban szerepelnek. Mindegyiküket poétikus, ironikus cím kíséri.

A nagyobb gyűjteményekben helyet kap egy-egy munkájuk, sok rangos helyen kiállították őket, mint például a zürichi Kunsthaus, a londoni Tate Modern, a kölni Ludwig Múzeum, a párizsi Pompidou – csak hogy néhányat említsek. A Velencei Biennálén kétszer is szerepeltek, 2003- ban Aranyoroszlán-díjat nyertek, a Documentán, Kasselben, 1987-ben és 1997-ben voltak jelen.

Megjelent a Cimbora 2012/9-es számában