Színtér
Gyermekként találkozott először a nyugati művészettel, egy szótárt lapozgatva. Megállás nélkül rajzolt, de apja inkább a grafikai tervezés felé terelte lánya érdeklődését. Később – néhány, a reklámszakmában eltöltött év után – Londonba utazott, hogy régi vágyát beteljesítse. Festett, rajzolt, mindent kipróbált, de legjobban a minimalisták és a konceptualisták érdekelték. Mert a minimalizmus kidobja a sok fölösleges zajt, csak a lényegre koncentrál. Ez a 1970-es években történt, azóta is kortárs művészettel foglalkozik, a világ egyik legismertebb művészévé válva.
A palesztin-brit alkotónak Berlinben is van műhelye, de nem vallja magát stúdiófüggő művésznek, ott alkot, ahol éppen az ihlet éri. Installál, szobrokat készít. Az 1980-as években videózott, performanszokat követett el. A legkülönfélébb anyagokat használja, mint például: üveg, fém, szappan, papír, neon, haj, kábelek. Sokat dolgozik, leginkább egyedül szereti elkészíteni kisebb installációit. A politikai, szociális és személyes konfliktus, ellentmondásosság, veszély, otthon, elválasztás fő témáival foglalkozik.
Minden munkájának köze van ahhoz a helyhez, ahonnan jön. Azt akarja, hogy az ember kérdezzen, ne fogadja el a világot úgy, ahogyan bemutatják neki. Azt is el szokta mondani, hogy, mivel hadirendbe állított múlttal rendelkezik, sokszor elvárják tőle, hogy munkái ezt a küzdelmet közvetítsék, vagy hogy a nép szavát képviselje. Igen nagy feladatnak véli ezt, gyakran úgy érzi, ezeknek az elvárásoknak ellentmondana.
Nature morte aux grenade, azaz Csendélet kézigránátokkal (2006–2007) a címe annak az installációnak, amely egy különös, forma és tartalom közti feszültséget hordoz magában. Színezett, esztétikus anyagból, kristályból készült objektegyüttes ez, amelyben sok-sok, különbnél különb gránátot láthatunk egy fém kerekesasztalon kiállítva.
A Home, azaz Otthon című munkában zümmögnek a háztartási tárgyak. A zúgó drótkerítés mögött, a szobában, a reszelők, keverők, darálók, potyolók, fémcsipeszek és izzók rezonáló lélekkel vannak felruházva. Magasfeszültség vezetődik, az erőteljes búgás különös hatást gyakorol a látogatóra. Kasselben láttam, a 11. Documentán. Megrázó élmény volt.
A + & –, azaz a Plusz és mínusz című munkának egy nagyobb változatát is láttam már kiállítva az 51. Velencei Biennálén. Ez egy földre épített homokozó, mánusos homokóra. Motorizált átmérője a kör középpontja körül forog szépen, lassan, úgy, hogy egyik sugara felboronálja a homokot, ágyásokat, koncentrikus köröket kezd húzni, de nem jár a végére, mert a másik sugár elsimítja a hullámokat. Több olvasatú, tiszta, szép munka, elmélkedésre szólít. Erős formai jelenléttel rendelkező, kikristályosodott alkotás, ahol a néző testi tapasztalata beindítja a lélektani és az érzelmi választ.
A fenséges rajz
A Szín-téren: Anne Lindberg
Színtér
„Munkáim rendszerszerűek, ábrázolásmentesek. Finomak, ritmikusak, elvontak, szépek és felkavaróak. Egyféle önarcképek. Tükörként mutatják, miként tapasztalom, érzékelem a világot. Térbeliséggel, látással, érzékeléssel, gondolatokkal dolgozom, rajzos nyelven, hangom elhallgattat, elhomályosít, ingerel, fátylat borít.”
Pollenkollekt
A Szín-téren: Wolfgang Laib, német képzőművész
Színtér
„Az igazán fontos művészet hatását majd a jövőben tapasztalhatják meg.” „Nem akarom senkinek sem elmagyarázni, hogy mi a pollen. Valami, amit leszitáltam, hogy megosszam örömömet veletek. Nem az én feladatom értelmezni, hogy mi mit jelent. Pont ebben rejlik titka, szépsége, ereje és lehetősége. Nem rólam szól. De számomra a növények életének kezdetét jelenti, az élet esszenciáját. A pollennek hihetetlen színe van, de önmagában nemcsak egy pigmens, amelyből festék lesz.”
Városkép emberekből
A Szín-téren: Francesco Clemente
Színtér
„A tájkép emberi formájú, az emberi forma tájképszerű. Meggyökerezett városlakó vagyok, és a város képe emberi testekből rakódik össze. Mindenki állandóan változik, mindenki alapvetően gyönyörű, és mindenekfölött mindenki, legtöbb esetben, láthatatlan. A pillantás által a testek és formák láthatóvá válnak.”