Figyelembe veszi a térben a szagokat, a hőmérsékletet, a fényeket, amelyek hatással vannak rá. Azután kezd el dolgozni.

Egy fonal eseménye (the event of a thread) a címe annak a pulzáló, gigantikus méretű installációjának, amely egy egész csarnokot betölt a manhattani Armory-ban. Fizikálisan, élettel. A fonal és a vonal, a cérna, a textília, textúra a szöveggel (text) van szoros kapcsolatban nála. Mindezek – mind az installáció, objekt, mind a szöveg – a kéz munkája által formálódnak esetében. Egy hónapig lehetett használni ezt az érzékeny munkát, azaz életre kelteni, ugyanis egy óriási méretű csigarendszeren alapuló hinta-együttesről van szó. A hinták, ha mozgásba lendülnek, hatalmas függönyformát kezdenek rángatni, táncra perdíteni. Lenyűgöző a látványa ennek a lüktető munkának, a szerző is ott találta magát a hónap minden napján, kíváncsian fürkészve a fonal eseményeit. Ezrek látogatták. Személyes is, hatalmas is, könnyedén el lehet vegyülni a tömegben. „Olyan hely ez, amire szükségünk van.” Sokan a hullámzó függöny alá feküdtek, ez meg lepte a művészt. Nem gondolta volna, hogy hosszú ideig így is lehet viszonyulni térbeli művéhez. Sokat kapott vissza a látogatóktól, mindennap új élmények születtek, mindig egy kicsit másmilyennek tűnt a munka. Egy lány szerint nagyon vad az egész, mégis biztonságban érzi magát benne. Milyen jó, hogy lehetőség teremtődik ilyen jellegű élményszerzésre, ugyanakkor nem szabja meg senki, hogy mi is az valójában. Nem nevezi  meg, nem szedi szét darabjára senki a világot, szabadon kifejezheted magad benne. A kapcsolatteremtésre tevődik a hangsúly, minden látogató, ha hintázik, beavatkozik a munkába, irányítja, létrehozza azt.

A szavakkal is úgy dolgozik, mint bármi más anyaggal. Könyvek sorait vágja fel csíkokra, majd sorbaragasztja és felgöngyölíti azokat. A könyvoldal kétdimenziójából háromdimenziós testbe ülteti át a mondanivalót arcvonás (lineament, 1994) című munkájában. Így a vonalból érintés során forma lesz.

1999-ben ő képviselte az Egyesült Államokat a Velencei Biennálén, myein című munkájával. A görög eredetű ige azt jelenti: behunyni a szemet, becsukni a szájat. Finom vörös por hullt alá és fennakadt néhány, falra ragasztott pöttyön. Az így kialakult forma verseket adott ki Braille-írásban. A sarkokban hangszórókból szövegek hangzottak. Történelmi témájú munka volt ez a rabszolgaságról. Vörös festékpor mindenütt. A myein kapcsán kezdett érdekelni Ann Hamilton munkássága diákkoromban.

Anyaként, művészként él otthon, Ohióban. Azt mondja, az ő „hangja” nem föltétlenül az vagy nemcsak az, ami a torkán kijön, hanem lehet, hogy gondolatai, kézi munkája a hangja, és azon gondolkodik, miként tudná azt a helyet, amin a hang elhagyja a testet, azaz a szájat, szemként is használni. Szóval játszik, pörög az agya. Sokat. És milyen jól teszi! Összehozott egy kis szerkentyűt, egy minikamerát, amit a szájába vesz, kinyitja ajkát, exponál, a fény a résen behatol, kép ég a negatívra, becsukja ajkait. Látunk természeti képeket, fákat, leveleket, gyökereket, aztán a műteremben egymással szemben állnak a művész, illetve barátai modelljei. Portrék születnek. Csodálatos. Fantasztikus. Kép készül, az a kép, amit akkor látott a művész. És még a száj formája is szemre hasonlít! Ez a szemtől-szemben (face to face 1–67, 2001) című sorozata.